Ezt a bejegyzést elsõsorban a fiatalabb generáció képviselõinek a figyelmébe ajánlom. A következõkben szeretném megosztani veletek, hogy miért lettem Manchester United szurkoló, hogy mi az, ami változatlan maradt és mi az, ami legjobban hiányzik számomra ebbõl a csapatból.

Hogyan kezdõdött a szerelem?
 
Bármilyen furcsa is, de sokáig nehezen találtam magamnak kedvenc csapatot. Kis kitérõ: 7 éves koromtól fogva folyamatosan rúgtam a bõrt. Elég szépen ívelt felfele a "pályafutásom", hisz 13 évesen egy országos döntõ legjobb játékosnak választottak (jobb hátvéd létemre). Szüleim, mindig úgy neveltek, hogy sportolónak lenni nem életbiztosítás, nem lehet a jövõm célja, mert egy komolyabb sérülés esetén vége az "életemnek". Errõl a "lesérülõs" okfejtésrõl nem is írnék többet, mert szerintem mindenki, aki komolyabban sportolt jól ismeri ezt a szülõi monológot. A következõ évben egyébként le is tettem a lantot (14 éves koromban), amikor elkezdtem a gimnáziumot. Száz szónak is egy a vége, erõs kötõdésem volt a focival. Ezek ellenére a sok Real Madrid, Juventus, AC Milan, Bayern München drukker mellett sohasem találtam olyan csapatot, akinek odaadóan szurkolhatnék. Szerettem a kis csapatokat, a meglepetéseket, az esélytelenebbeket. Talán az Ajax volt a legszimpatikusabb számomra. Ravanelli-t, Baggio-t, Zidane-t, Figo-t, Roberto Carlos-t és a többi 90-es évek közepén fényesen csillogó sztárt persze nagyra tartottam. Mint az elõzõekbõl kiderült szüleim nem éppen sportõrültek, és lévén, hogy csak 1 TV volt otthon (88-as születésû vagyok) mindig csak az elsõ félidõt nézhettem meg a meccsekbõl. A jó öreg VHS-es korszakban persze könnyedén felvehettem és másnap délután, mikor már minden részletét tudtam az elbeszélésekbõl, megnézhettem a meccsek második félidejét.  A 98/99-es szezonban a Juventus elleni párharcot szintén az elõbb említett technikával követtem nyomon és hitetlenkedve figyeltem azt, amit kihagytak a délelõtti mesébõl az általános iskolai barátaim. Ez nem volt más, mint Roy Keane és a manchesteri ördögök vicsorgó tekintete, amint kikaparják maguknak a gesztenyét és megverik Európa egyik legerõsebb csapataként aposztrofált Juventus-t. Itt magamra ismertem a csapatban. Az az akaraterõ, lelkesedés és tartás, amivel veszített helyzetben a hõseim fociztak, teljesen magával ragadott. Az ominózus BL döntõ adta meg az utolsó lökést és akkor döntöttem el, hogy megvan a kedvenc csapatom; Manchester United szurkoló vagyok.
 
 
 
Mi is az a Manchester United?
 
Mit tudtam a csapatról? Hát szinte semmit, de mint kiderült mégis mindent. Köztudott volt akkoriban, hogy az angol és skót csapatok erõs, robotolós, kemény focit játszanak. Nem az eredményért, hanem a nézõk szórakoztatásáért futnak ki a pályára. (Arra gondolok, hogy Olaszországban 1-0-tól kezdve beáll védekezni a csapatok többsége, míg Angliában 90 percig hajt.) Ismertem még Alex Ferguson-t és a keret sztárjátékosainak nevét. A következõ két fordulópont, mint minden Manchester United szurkoló életében, így az enyémben is a Sport TV "születése" illetve az internetet bekötésének idõpontja volt. A Sport TV-nek köszönhetõen egyébként idestova 10 éve tudjuk már nyomon követni a Premier League mérkõzéseit. Az internet segítségével pedig mindent megtudhat a klubról az érdeklõdõ. (Egyébként esetemben az elõbb említett két "csoda" majdhogynem egyszerre történt.) Fiatalabbak kedvéért: elõtte nem nagyon lehetett focimeccseket nézni, nem adtak külföldi ligákat …stb. Nah, de nem tépkedem fel a régi sebeket. Azt itt megjegyezném, hogy szerény személyem az óta (10 éve) a közvetített meccsek illetve ma már az internet segítségével még a felkészülési meccseknek is a 90%-át élõben követi nyomon. Felvételrõl semmit nem nézek meg. (Egy pszichológus biztosan könnyedén kielemezné miért is… ) Sokat olvastam a neten a Manchester United-rõl, de azt hiszem, hogy a meccsek nyomon követésével lehet a legtöbbet tanulni és megtudni. Legalábbis régebben így volt.
 
Számomra a Manchester United egyet jelent:
 
·         a nemes történelem tiszteletével;
·         a soha fel nem adással;
·         és Sir Alex Ferguson-nal.
 
A történelemre és Sir Alex Ferguson-ra nem térnék ki részletesen, mert úgy gondolom, mindenki tisztában van ezekkel a dolgokkal, aki meg nincs, hát olvasson utána bátran, mert gyönyörû élményekkel fog gazdagodni.
 
A csapat általam leginkább szeretett jellemzõjérõl írnék azért egy nyúlfarknyit. Sok más "tucat és sztár" csapattal ellenben mi szép vagy csúnya játékkal, jó vagy rossz formában, nyertes és vesztes meccsen is képesek vagyunk gyõzelmet aratni bárki felett. Az, amikor 3-0-ról egy félidõ alatt fordítottunk 3-5-re a Tottenham vendégeként, hát még mindig "könnyeket" csal a szemembe. Számos alkalommal gyõztünk azóta is kínkeservesen, igazi harcban az ellenfeleinkkel szemben. Ezekre a gyõzelmekre pedig úgy kell tekintenünk, mint a klub sajátságára. Számomra ez a fajta mentalitás emel minket ki a sok patinás csapat közül és tesz minket a Manchester United-dé. Ezzel kapcsolatban a legviccesebb photoshop alkotást is sikerült megtalálnom. Fantasztikus.
 
 
 


 
 
 
Jelen
 
Úgy gondolom minden megmaradt (és meg is fog) ezekbõl az elõbb felsorolt jellemvonásokból. Egy valamit viszont nagyon hiányolok már egy ideje. Háttér információ: Személyes tragédiaként éltem meg Beckham elvesztését. Imádtam a játékát. Fantasztikus játékosnak tartom a mai napig. Mint utólag kiderült számomra, majdhogynem jobban szerettem õt, mint a Manchester United-et. Elment. Akkor közel álltam, hozzá, hogy én is "átigazoljak" a királyi gárdához, de maradtam. Szerencsére ennek a transzfernek köszönhetõen a Madrid-nál elindult a "hanyatlás", sorozatos BL kudarcok …stb.,  vagyis megkapták méltó büntetésüket! :) Egyébként ez volt az a pont, amikortól nagyon ellenszenvessé vált nekem az összes vásárlós és gyorsan nõjünk nagyra, pénzzel bármit el lehet érni csapatok sokasága. Végül természetesen kitartottam a Manchester United mellett. Egy fantasztikus játékos (Ronaldo) felvirágzásának lehettünk szemtanúi a legendás 7-es mezben ezután. Kár lett volna kihagyni. Egyébként remélem, mihamarabb ismét találunk egy méltó 7-es szélsõt. Szóval játékosok mennek, játékosok jönnek. Ennél az esetnél tanultam meg, hogy senki sem pótolhatatlan, talán csak Ferguson. (Bár Sir Matt Busby-ról valószínûleg ugyanezt írták volna a szurkolók.) Azóta igazolta is magát majd minden döntésének jogossága. (Mindenképp + a mérlege.) Úgy gondolom, hogy csupán egy embert nem tudott megfelelõen pótolni a mester. Egy dolog hiányzik számomra a jelenlegi csapatból. Nincs meg az igazi jobb keze a pályán, aki a megfelelõ pillanatokban odacsap, ahova igazán kell; aki ha olyan a helyzet összeroppant minden csontot és felszítja a tüzet a szívekben; aki megvédi a csapattársait, és gyõztes harcosokká teszi õket bármilyen, vesztett helyzetrõl is legyen szó; aki, amikor a pályán van, még a térfelünkre sem merik tenni a lábukat az ellenfél játékosai. Roy Keane-rõl beszélek. Megosztó figura lesz mindig is, mert nagyon lobbanékony természetû ember. Sokszor sodorta bajba a csapatát, de ezek ellenére is  kijelenthetõ, hogy kevés ember élte meg teljesebben a Manchester United "életérzést" nála. Igazi vezér volt, talán a legnagyobb.
 
Szeretném ezt a videót még ide belinkelni:
 
http://www.youtube.com/watch?v=bS3cVXSK2eM&feature=related
 
Azért nem túl sok
 
·         Ilyen lökést látunk csapattárson, mint itt 2.05-nél, vagy
·         Ütközést, mint 2.25-nél…
 
Lehet, hogy túl sokat akartam most besûríteni ide, de sosem voltam egy irodalmár. Remélem érthetõ és élvezetet nyújtó volt számotokra a bejegyzés elolvasása.