Minden 1999. május 26-án kezdõdött. Azon az estén, amin több millió ember sírt, köztük olyan legendák, mint Mathaus, azon az éjszakán, amin több millió ember életében elõször látott csodát, köztük olyanok, akik akkor már rengeteg mindent megéltek (Sheringham) és (biztos, hogy több millió) olyan ember is volt, aki ezt a meccset, akármennyit könyörgött is, nem nézhette végig.
Én ugyanis ekkor még csak 5 éves voltam. De ne szaladjunk ennyire elõre... 
 

A BL döntõ reggelén, olyan 8-9 óra fele, mûzlit majszolva beszélgettem telefonon apával. Úgy volt, hogy õ jön fel értem Budapestre, de defektet kapott, így anya kellett, hogy levigyen hozzá. Imádtam apuval utazni. Rengeteg viccet mesélt útközben, a csomagtartóban pedig állandóan ott hevert egy focilabda. Volt egy alkunk, ami arról szólt, hogy ha útközben, akármerre is tartunk, találunk egy tisztást, vagy egy olyan füves területet, amin éppen akkor nem tartózkodik senki, akkor rugdalunk egyet.
 
Miután megtudtam, hogy anya fog levinni, "kicsaptam" a hisztit és csak úgy nyugodtam meg, ha anya útközben az egyik "focis boltban" vesz nekem egy Realos táskát, ugyanis mint majdnem minden focit szeretõ kisgyerek én is a galaktikusoknak szurkoltam. Anyu be is ugrott, hogy kiválasszon egyet, de mikor a boltból visszatért talán jobban meglepõdött, mint én. Az embléma a táskán ugyanis édesanyám szerint egy Real Madrid címer volt. Én persze rögtön tudtam, fõleg a nagy futball imádatom miatt, hogy az egy Manchester "jel". Végül akár menyire is sírtam a táska nem lett kicserélve. Sajnos nem volt Real Madrid-os.
 
Szépen lassan aztán eljött az este. Egész délután apát kérleltem, hogy meséljen a Unitedrõl, nehogy a csapattársaim kinevessenek, hogy ilyen táskám van és én nem tudok semmit se az egyesületrõl. Mesélt is, már amennyit tudott. Hallottam a müncheni tragédiáról, Fergusonról is szó esett, ja és persze az esti meccsrõl. Kértem, könyörögtem, hogy ezután had nézhessem meg a meccset, de az apai szigor gyõzedelmeskedett.
 
Lefekvésnél úgy éreztem ez életem legrosszabb napja volt...
 

Másnap reggel én keltem legkorábban. Egybõl a meccs eredménye érdekelt. Apa arcán éreztem, hogy alig várja, hogy elmondhassa, de inkább fogta és berakta a videó kazettát. Felvette nekem a mérkõzést, hogy mindenképp láthassam, nyilván akkor még nem tudván azt, hogy mekkora jelentõségû felvételt készít. Egész reggel azt néztük, majd egész délután az utolsó 5 percet. Ha nem néztük meg 20*, akkor egyszer se.
 

Véletlenek sorozata volt az egész, de mégis annyira hihetetlenül, felfoghatatlanul egyértelmû és sorsszerû. Ha akkor apa el tudott volna jönni értem és kárpótlásul nem „bõgök” ki egy táskát, vagy ha anya talál egy Real címereset, vagy ha nem azon a napon van a BL döntõ, lehet, hogy ma nem ugyanaz az ember lennék. Hiszek benne, hogy életünk minden apró mozzanata befolyásolja a késõbbi személyiségünk kialakulását, így hiszem, hogy egy teljesen más ember lennék ha nem a  Unitednek szurkolnék.
 

Az azóta eltelt 13 évet végig szurkoltam, a történelem minden apró részletével sikerült megismerkednem és sikerült annyira átszellemülnöm Manchester United drukkerré, hogy most már nincs nap, nincs olyan szabad órám, amikor nem a híreket bújva rontom a szemem a laptop elõtt, és nem azon aggódok, hogy a védelembõl ki sérül meg éppen, vagy, hogy az FA mikor büntet meg minket a semmiért.
 

Van az az angol klisé ami kb így szól: Everyone has a story. Az enyém ez.