Régóta gondolkozom azon, hogy majd egyszer én is írok a blogra valami okosat, de eddig nem igazán volt elszántságom billentyûzetet ragadni. Reméltem, hogy majd egy nagy, örömteli esemény kapcsán jön meg az ihletem, de sajnos nem feltétlenül ez jut eszembe a tegnap estérõl.

Kezdjük ott, hogy sok itteni társamhoz hasonlóan megszállott United-drukker vagyok, mondhatni elfogult is, de mindig igyekszem a mérkõzéseinket reálisan, kívülállóként értékelni: elismerni a hibáinkat, építõ jellegû kritikát megfogalmazni, és nem a végtelenségig elvakultan kiállni a szent és sérthetetlen csapatért.
 
Amit nem igazán tudok feldolgozni, az az, hogy a tegnap nyújtott játékunk kapcsán nem igazán tudok felhozni negatívumokat, mégsem emelhettem magasba az öklöm a lefújáskor, mégsem futottam, ordítottam örömkönnyek közepette. Csak csalódottan ültem és nem tudtam beletörõdni. Azt hiszem, a mérkõzés elõtt sokunknak megfordult a fejében, hogy itt fejezõdik be nekünk idén a BL, hiszen a Real egy nagyon jó csapat, nagyon jó edzõvel, nagyon jó formában. Azonban a meccs után mégis magamba roskadva szitkozódtam. Hogy miért? Mert ezt a csatát megnyertük. Mert ennek a meccsnek az érdemi része 56 percig tartott. 
 
56 percen át álltuk a sarat a világ legjobb támadóival szemben. Elképesztõ védõmunkával és fegyelmezettséggel csírájában elfolytottuk a madridiak támadójátékát, nagyon megleptük Mourinhóékat, emellett veszélyes helyzeteket alakítottunk ki, orbitális kapufánk volt és látszott, hogy ha ez így folytatódik, akkor a Realnak bizony lefõtt a kávé. Csak ugye ez 56 percig tartott, amikor is a nagy Szulejmán Cuneyt Cakir csúnyán belesz*rt a müzlibe. 
 
Sok bejegyzést, fórumot olvastam ma és számomra meglepõen sokan pingáltak olyanokat, hogy tulajdonképp semmi kivetnivaló nincsen a piros lapban. Nem értem. Õk tényleg ugyanazt a meccset nézték??? Nani megmozdulása egyáltalán nem volt szándékos, hiszen nem is láthatta az érkezõ Arbeloát, abszolút a másik irányba nézett, a labda útját követte. Sajnos összeütköztek a spanyollal, de most õszintén - hány ilyen van még egy mérkõzésen? Ha ez piros, akkor ha két játékos összefejel, az mi? Akkor Diego Lopez öklözése, ami véletlenül Vidicset találta el, mi? Csomó ehhez hasonló, elkerülhetetlen szituáció történik 90 perc alatt, mégsem kérdõjelezi meg senki egy kellemetlen ütközés után, hogy vajon jogosan maradhatott-e fenn a pályán az "elkövetõ". Urbán Flóri nagyon jól összefoglalta tegnap a lényeget: ha ez egy megyei másodosztályú rangadón történik, akkor a sporinak bizony szednie kéne a lábát az öltözõ felé.
 
Persze, egy ilyen döntésre nem lehet felkészülve egy csapat, fõleg ilyen kiélezett helyzetben nem. Sajnos ennek hamar meg is lett az eredménye, negyed óra után már 1-2 állt az eredményjelzõn. Jött a rövidzárlat, szétestünk, kerestük a labdát, a Real beszorított minket. Ez az, amihez õk nagyon értenek. Az ellenfél bizonytalanságának kihasználását mesterien mûvelik, ezt meg kell hagyni. Viszont ami ezután következett, az teszi a Manchester Unitedet halhatatlanná, MANCHESTER UNITEDDÉ. Nem adtuk fel. 10 emberrel, az utolsó másodpercig hajtottunk, hullafáradtan robotoltunk, és többször is nagyon közel kerültünk az egyenlítéshez. Ez az igazi BELIEVE hozzáállás, és ez az, amivel ez a klub a lehetõ legnagyobb tiszteletet vívta ki a szívemben.
 
Végül arról írnék, hogy milyen érzés itt ülni a székemen, a gép elõtt, a tegnapi események tudtában. Megtisztelõ. Megtisztelõ, mert tudom, hogy a csapat, amelyiknek szurkolok, helyt állt a világ talán legjobb keretével rendelkezõ gárdájával szemben. Megtisztelõ, mert fantasztikus taktikával, rendkívüli fegyelmezettséggel, emellett még eredményesen is játszottunk. Megtisztelõ, mert láthattam a futballtörténelem egyik legnagyobb legendájának 1000. tétmérkõzését. Megtisztelõ, mert a csapatom hihetetlen elszántsággal futballozott és az utolsó pillanatig, az utolsó csepp vérükig harcoltak a játékosok a továbbjutásért. Megtisztelõ, mert ugyan a mérkõzést elvesztettük, de (mint ahogyan azt a magyar órákon mondani szokás) az erkölcsi gyõzelem a miénk.
 
MEGTISZTELÕ, HOGY ENNEK A CSAPATNAK SZURKOLHATOK.
 
Glory, Glory!