Az elmúlt évtized legnagyobb párosítása volt a Real Madrid és a Manchester United csatája. A világ két legnagyobb klubja nézett szembe egymással. A párosítás hatalmas csatát hozott, amit sajnos a bíró döntött el. Keserû vége lett, de a csapat büszkévé tett.
 

Az elsõ mérkõzés után jobb helyzetben voltunk, de azért benne volt a levegõben, hogy erõsen visszafogott játékot produkálunk. Saját félelmem a passzív játéktól a kezdõ tizenegy megismerése után tovább fokozódott, de amit utána láttam, az mélyen megdöbbentett.
 
Az, hogy a mester kihagyta Rooneyt egy részrõl óriási hiba volt, hiszen a világ egyik legjobb játékosát kihagyni a kapható legkeményebb ellenfél ellen, igen nagy botorságra vall. Rooney sokat tehetett volna a kezdetektõl fogva.
DE!!!!
Másrészrõl hatalmas taktikai húzás volt, hiszen az egész világ RvP és Rooney párosát várta, de az angol kimaradt és ezzel az öreg meg is zavart mindenkit. Bejött a húzás.
 
Olyat láttam, amit a SAF érában nem túl sokszor. Az nyilvánvaló volt, hogy átadjuk a területet, de ezt olyan profizmussal csináltuk, hogy a Madridnak esélye sem volt. A rekorder olyan nehézségek elé állította kedvenceinket, mint bármelyik angol középcsapat. Ilyen fegyelmezettség egy ennyivel másabb játékstílussal rendelkezõ ellenfél ellen fantasztikus teljesítmény. Hihetetlen taktikával védekeztünk. A védekezés mellett pedig olyan támadásokat vezettünk, hogy a kiállítás elõtt akár több góllal is eldönthettünk volna a meccset.
 
Villant a piros.
 
Nani veszélyeztette Arbeola épséget. Nem szeretem a portugált, de ebben az esetben meg kell védeni. Le akarta venni a labdát az ellenfél mögüle érkezett. Semmi szándékosság nem volt benne. Sokan említették az utánrúgást. Szerintem ez sem állja meg a helyét. Nem életszerû a helyzet.
Nem ért pirosat, legfeljebb sárgát, de a bíró döntött, az idei BL szezon legnagyobb tévedését felvállalva felmutatta a vörös kártyát, ezzel eldöntve a meccset.
 
A legrosszabb, hogy ez megtörtént. Lehet itt magyarázni a dolgot, de a bíró jelentõsen elbillentette a mérleg nyelvét.
 
Innentõl pedig nehéz egy csapat dolga. Ez a kijelentés egy részben megállja a helyét, másrészrõl viszont amit mindannyian tudunk az, hogy a Manchester United nem csapat hanem család. Egy család pedig küzd a végsõkig.
 
A kiállítás után a csapat büszkévé tett. Ki kellett nyílnunk, lyukasabb lett a védelmünk, ami megbosszulta magát. Kaptunk 2 gólt és elvesztettük a párharcot. Azonban amilyen szívvel játszott a csapat, amilyen küzdést mutattak és amit letettek azon az estén, az mérföldkõ volt a labdarúgásban.
 
Egy család a világ ellen.
 
A bíró további tévedések sorozatát mutatta be, de ez a meccs többé nem róla szólt. Ez a meccs arról a 10 hõsrõl szólt, akik szembe mentek a rekorderrel, akik szembe mentek a bíróval és szembe mentek a fizika törvényeivel. A fáradságot, csalódottságot és kínt háttérbe szorította a kitartás és a küzdelem. Büszke voltam, mert tudtam ugyan én is és valahol a csapat is tudta, hogy elbukunk, de mentek tovább, küzdöttek és hajtottak és bizony beszorították az ellenfelet, akik csak tényleg a kontráikban bízhattak innentõl. Diego Lopez isteni magasságokba tört és a meccs embere megmentette csapatát a kieséstõl. A manchesteri csapat nyomott, támadott és annyi helyzetet dolgozott ki, amennyit 11 emberrel nem. Mert ez már nem a fociról szólt. Ez a mentalitásról és a klub értékeirõl szólt. Nem volt elveszett labda, nem volt megadás.
 
Ezek vagyunk mi. Ez az a foci, ami hozzánk illik, ez az, ami a Manchester United. Hõsök, küzdõk és legyõzhetetlenek. Hiába estünk ki, a világ és még az ellenfél is fejet hajtott a teljesítmény felett, amit bemutattunk. A gyõztes mentalitás felett. Mourinho, akit sokan lenéznek és gyûlölnek ismét bizonyságot adott a korrektségérõl, amikor a meccs után elismerte "nem a jobbik csapat jutott tovább".
 
A madrid játékosaitól fetrengést és színjátékot várhattak a meccsen egyesek, de igazi úriemberekként tapsoltak a meccs végén és vígasztalták a hõseinket. Korrekten játszottak, korrekten léptek tovább és a magam részérõl kívánom, hogy ezek után nyerjék meg a sorozatot.
 
Ronaldo, akinek még mindig itt van szívének egy része, igazi hazafiként viselkedett és egyben profiként. Továbblõtte a csapatát, de tisztelettel adózott mind a csapatunk, mind annak szurkolótábora elõtt. A meccs végén abban az öltözõben osztozott a csapat fájdalmában, ahol évekig õ is felkészült a meccsekre. Ennyit arról, hogy valójában milyen ember is õ.
 
Összességében csalódott vagyok, mert kiestünk és egyben mérhetetlenül büszke is, hiszen nem az ellenfél gyõzött le minket és nem is pocsék játék miatt vesztettünk. Viszont a játék a küzdelem és a vasakarat diadala is elért minket és ebbõl meríthetünk erõt a jövõben, ez az ami jellemez minket és a mezt.
 
Büszkéve tettek és ezt köszönöm nekik.