…úgy megosztja az embereket, ahogy semmi más.
 
David Moyes regnálása a Manchester United élén gyakorlatilag 2 szóval kifejezhetõ lenne, ha egy United szurkolók által elvégzett közvélemény kutatásból kellene valamilyen okosságot leszûrni. Egyrészt ötlettelen, másrészt erõtlen volt az, amivel menedzserként borzolta a nagyközönséget. Szokás mondani, hogy valaki jókor volt jó helyen. Nos, David Moyes rosszkor volt rossz helyen.

Nyilvánvalóan mindenki tisztában volt azzal, hogy ez a szegény, szerencsétlen ember mekkora terhet vett a nyakába. Százszor leírtuk, nem kell ragozni. Azonban az is vitathatatlan, hogy egy szezon alatt nem sok érdemleges dolgot tett, amivel ténylegesen elõrébb lendítette volna a csapatot. Az a maréknyi pozitívum (Januzaj beépítése, Mata leigazolása, van még valami?) borzasztóan eltörpül a rengeteg megmagyarázhatatlan baklövés mellett. Mert bizony több rossz volt a Moyes-csapatban, mint jó.
 

 
Ahogy már korábban is említettem, két fontos dologban nem tudott felnõni a feladathoz a második számú skót. Egyfelõl nem volt eléggé keménykezû.
 
Én elhiszem, hogy volt taktika, érezte az ember, hogy mit szeretne itt megvalósítani David, de ezt olyan mérhetetlen balszerencsével próbálta véghezvinni, hogy semmi meglepõ nem volt abban, ha a szurkolók zsebében idõrõl-idõre kinyílt a bicska. Alapvetõen nem tudott megújulni a taktikát illetõen. Az Evertonnál sikeresen alkalmazott futballját nem tudta az OT-ra áthozni. Egész egyszerûen azért, mert ezek a játékosok képtelen azt a fajta „kiköpöm a tüdõmet, addig futok a labdáért” mentalitást átvenni. Sosem volt erre szükség. Mindig volt legalább 3 olyan ember, aki kirántotta a csapatot a bajból akármikor. Gondolok itt a Ferguson-éra utolsó éveire: Ronaldo, Rooney, Tévez, Berbatov, Scholes, Giggs vagy Nani. Az Evertonnál jóformán néha akadt egy ilyen ember. De alapjába véve õk csapatként voltak nagyon erõsek. Tisztességes iparosok, akik elvégezték azt, amit kért tõlük a menedzser. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a United csapatként nem olyan egységes, mint az Everton. Nem. Egyszerûen Liverpoolban nem szabadott belefásulni az újabb és újabb szezonokba. Egyszer a középmezõnyben elfoglalt tisztes helyezésért kellett versengeni, máskor a BL indulásért, olykor talán még a kiesés veszélyével is szembe kellett nézni. Manchesterben minden évben a bajnoki cím az elvárás, amit zsinórban háromszor is teljesített a csapat. Érthetõen esett a motiváció szintje, a több éve itt futballozó játékosok nagy részének elképzelhetetlen volt Fergusonon kívül más menedzser. Az alkalmazkodás volt az a fogalom, amit ezek a játékosok egyáltalán nem ismertek. Erre meghozta a vezetõség David Moyes-t, egy soha semmilyen trófeát fel nem mutató edzõt, aki évek óta szopatta borsot tört a nagycsapatok orra alá. Érthetõen nem lehetett nagy lelkesedés az öltözõben. De ez így van rendjén. Azonban aki a Manchester United mezét viseli, az köteles akkor is jó arcot vágni a dolgokhoz, ha kétségei is támadnak bizonyos dolgokat illetõen. A játékosok akármit is mondanak, nem egyik napról a másikra vesztették el a hitüket Moyes-ban.
 

 
Véleményem szerint már kezdetektõl szkeptikusan álltak az új korszakhoz. Ha nem is mindenki, de a rutinos vén rókák biztosan. Nem lehet persze belelátni innen a dolgokba, de nem kapott olyan támogatást, amilyet kapott Guardiola, Ancelotti vagy Mourinho új klubjaiknál. Lehet itt azzal érvelni, hogy 10 év a PL-ben, kis költségvetésbõl ütõképes csapat, de az a szomorú igazság, hogy a futball világában David Moyes egy „nevenincs” figura volt a Manchester United átvételekor. Ezt pedig tudták az idõsebb játékosok, és tudta Sir Alex is, akinek azt is tudnia kellett volna, hogy tekintélyt szerezni, sztárokat kezelni nem éppen a világ legegyszerûbb dolga. Ha persze Moyes az elsõ percben kiteszi azoknak a szûrét, akik szerinte nem valók a csapatba és hoz 6 új játékost, lázadás tört volna ki, hogy miért nem méri fel a keret erõsségét. Ha van sapka rajta, az a baj, ha nincs, akkor az. Tehetett volna bármit, már a nyakába kapott egy nehéz indulást. Azonban a szezon közben nem tilos senkit a padra ültetni, példának okáért a két jómadár, Valencia és Young rendre élvezte Moyes bizalmát, holott annyi kreativitás szorult beléjük, mint egy farönkbe. Kinõtte õket a modern futball és a Manchester United. Moyes liverpooli regnálásának legszebb korszakát idézték meg ezek a játékosok, csak éppen nem úgy, ahogy a jó öreg skót (ja, az Ferguson) David szerette volna. Tehát Moyes úgy bánt ezekkel a játékosokkal, mint a hímes tojással. Dicsérte õket, óvta õket, hiszen mi lenne a legjobb megoldás egy új menedzsernek, hogy a játékosai megszeressék õt? Talán ez, talán nem. Ami biztos: David Moyes-t úgy falta fel ez a játékoskeret, mint oroszlán a törött lábú gazellát (best hasonlat ever).
 
Vonatkoztassunk el attól, hogy miként kellett volna elkezdenie a munkásságát Davidnek. Azt csinálta, amit jónak látott, ez is lett a veszte. Ugyanakkor a taktikai csõdje megint felvet néhány érdekes kérdést: Miért nem váltott a mi drága Imrénk? Miért kellett azt erõltetni, ami már az elmúlt 3 évben sem mûködött olajozottan? Miért, miért, miért?
 

 
Azt hiszem, Moyes maga sem tudta, hogy mit akar játszatni a csapattal. Evertonos korszakából hozott elemeket, ezt vegyítette SAF szélsõjáték mániájával. Igazság szerint, mindkettõ halott lett mára, vagy mondjuk úgy: totálisan átalakult. 50 meccsbõl mondjuk alkalmazta 25-ször ezt a kilátástalan taktikát, rendben. Elfogadom. Nem jött össze, van ilyen. Na, de hogy a maradék 25 meccsen is ezt kellett erõltetni, az már nem a játékosok sara. Vagy nem volt más ötlete, vagy ennyire vak volt szegény. Nagyszerû döntés volt tõle Juan Mata leigazolása. Egészen addig a pillanatig, amíg ki nem tette szélre, hogy ott alkosson valamit a spanyol. Nyilván ez nem így mûködik, szenvedett Mata, az õ posztja ott van, ahol Wayne Rooney futballozik. Meg is érkeztünk egy másik nagy problémához. Moyes úgy gondolta, hogy kell neki egy vezetõ, egy olyan ember, akire mindenben számíthat. Érthetõ lépés. Ez volt Rooney, aki hosszabbított, csapatkapitányi karszalag fõ várományosa lett, a kezdõbõl kihagyhatatlan (Há’ mer’ hajt, meg küzdik!). Igen ám, csak idõközben lett nála egy jobb alternatíva, Juan Mata személyében, ami tökéletesen meg is látszott Rooney távollétében. Moyes mégsem vehette ki Wayne-t a csapatból, mert az újabb problémákhoz vezetett volna. Kérdés, hogy vajon megérte-e ezt a taktika oltárán feláldozni? Ez lesz Van Gaal egyik legnagyobb problémája is.
 
Elkezdtünk rövid passzos játékkal operálni, amit néha megdobtunk azzal, hogy Januzaj és Valencia meg lett játszva a széleken. Ez egy ideig szépen mûködött is, amíg a fiatal belga el nem fáradt fejben. Onnantól kezdve csodálhattuk a Valencia – Young, Valencia – Kagawa, Young – Kagawa, Young – Welbeck kombinációkat, amitõl az ember legszívesebben kifutna a világból is. Ezek persze mind elképzelések, hogy mit szeretett volna játszatni Moyes. A valóságban ebbõl semmi nem látszott, vagy csak nagyon elvétve. Többnyire sétálgató, tanácstalan játékosok voltak a pályán, azt sem tudták hová passzolják a labdát. A korábban futballozni tudó emberek elfelejtettek mindent, totális ötlettelenség ült a csapatra. A keret elkezdett „moyes-osodni”. Rendkívül kevés játékoson érzõdött a motiváltság, a küzdeni akarás normális teljesítménnyel karöltve.  Persze lehet itt is remek érveket találni arra, hogy miért nem jöttek össze a dolgok Davidnek, de ha megint realisták akarunk lenni, akkor azt kell mondjuk, hogy ennyi volt a tarsolyában. Mert ne próbálja nekem senki azt állítani, hogy ez a keret, akár motiválatlan, akár nem, ennyire lenne képes.
 

 
Valószínûleg a nyáron eszközölt volna olyan lépéseket, amivel próbálta volna helyrehozni ezt a sok baklövést, de gyökeres változásokat nem gondolom, hogy véghez tudott volna vinni. Ahhoz kellett volna látni az év végére biztató jeleket. Még egyszer mondom: voltak, csak nem 15 meccsenként egyszer kellene ilyennel elõrukkolni. Ez a fajta Anderson-szindróma lett Moyes védjegye: ritkán játszott jól a csapata, akkor viszont valóban odatették magukat, lásd Leverkusen, Bayern, Newcastle meccsek. Vélhetõen sokaknak fájó döntés volt Moyes menesztése, én is hittem benne, hogy Ferguson után ismételten egy hasonló gondolkodású ember ül majd a padon. Ezt a döntést meg kellett hoznia a vezetõségnek, teljesen ésszerûen jártak el. Más kluboknál nem kapott volna ennyi idõt sem, ebben biztos vagyok.
 
David Moyes egy végtelenül szimpatikus ember, akinek vannak korlátai. Túl nagy falat volt neki a United kispadja. Olyan volt õ, mint az idõs bácsi a szomszédból. Jófej, vicces, de egy nyaralás alkalmával nem bíznád rá a házadat. Moyes-ra sem kellett volna a Manchester Unitedet. Semmi garancia nincs arra, hogy Louis van Gaal nem fog hasonló ámokfutásba kezdeni. Azonban van egy apró különbség. Neki van valamije, ami Davidnek nem volt: karizmatikus személyisége.