Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy Tom Cleverley és Danny Welbeck egyszer fõszerepet játszanak egy Aston Villa-Arsenal mérkõzésen. Ami még meglepõbb, hogy egymás ellenfeleként léptek pályára. Félreértés ne essék, a történetet nem a FIFA14, hanem az élet írta.
 

Gyermekkoruk óta minden reggel egy idõben keltek, majd esténként ugyanakkor hajtották álomra a fejüket. Együtt pallérozódtak az akadémián, majd azt kinõve, de még nem felnõve más és más helyre kerültek kölcsönbe. Egyikük sem vallott kudarcot az ideiglenes állomáshelyén, hiszen ragyogó tehetségükkel üstökösként robbantak be a köztudatba, majd mind a szakma, mind a közvélemény nagy jövõt jósolt nekik. A kitérõ ezzel megadta számunkra mindazt, amire épp vágytak, és szükségük volt: elsõsorban lendületet, továbbá rendkívül értékes tapasztalatot, amelybõl merítkezve, önbizalomtól duzzadva tértek vissza az Álmok Színházába. Minden idõk legnagyobb és legdörzsöltebb vezetõedzõje lehetõséget kínált és adott számukra, amit õk két kézzel próbáltak megragadni, aztán évekkel késõbb megannyi cipõt szétrúgva, több ezer kilométerrel a lábukban, s persze jó pár aranyéremmel az erszényben a csapat legendáiként együtt akasztották szögre a stoplisukat.
 
Ez túl szép, hogy igaz legyen, hiszen nem volt minden fenékig tejfel. A fent leírt – utolsó – sorok bárányfelhõit elhessegetve, majd az álomból felébredve azon kapjuk magunkat, hogy mára egyikük sincs a klub kötelékében. Az ok egy ember, illetve még több szurkoló szerint egyszerû: Nem ütötték meg a szintet! Vannak akik hevesen bólogatnak, vannak akik nem értik az ítéletet. Bevallom, én a második tábort erõsítem. Hogy miért? Egyszerû: a személyük, a mentalitásuk és a játéktudásuk alapján megtestesítették mindazt, ami miatt beleszerettem a Manchester Unitedbe. Nem állítom, hogy világklasszis játékosok, de minden alkalommal szívvel-lélekkel játszottak, ami kétségtelenül nyomott hagyott pályán. Két olyan manchesteri srácról van szó, akik kívülrõl–belülrõl nem csak ismerték, hanem egyenesen magukba szívták eme csodálatos klub nemes tradícióit. De nem volt rájuk szükség, amit elfogadtak és továbbálltak. Az egyikük jobbra, míg a másik balra folytatta útját. Csak reménykedhetünk, hogy máshol sikerül valóra váltaniuk a beteljesületlen álmokat.