Sosem szerettem „Special One”-t. Mégis ma azt gondolom, hogy a MU óriási esélyt kapott, hogy visszaszerezze a világfutballban korábban elfoglalt és – legyünk õszinték - mára elvesztett pozícióját. Ezt az esélyt úgy hívják: José Mourinho.

Azt sem tudtam, hogy kicsoda ez a fickó, amikor 2004. március 9.-én az Old Trafford oldalvonala mellet rohanva ünnepelte Costinha 89. percben lõtt gólját, amivel kiverték a Vörös Ördögöket a BL-bõl, amelyet aztán meg is nyertek. Micsoda mázlis gyõzelem! A Lyon, a Deportivo és a Monaco legyõzése kellett a Potónak a BL sikerhez. Ha nincs az a mákos gól a 89. percben, ugyan közülük melyik vehette volna el az újabb BL sikert Ferguson legénységétõl? Irigy és dühös voltam, szerencsés fickó ez a Mourinho.

Aztán jött a kékekhez a „Special One”. Haha. Itt majd meglátjuk mit tud ez a fennhéjázó, öntelt majom, még hogy „Special One”. A legnagyobb ellenfél lett, a Chelsea-t felemelte a Big Four-ba, tõle és Drogbától tartottam csak ebben az idõszakban, a többiek ellen a biztos gyõzelem reményében állhattunk ki, de ez a „Special One”, ez mindig a frászt hozta rám a kiállhatatlan arrogáns stílusával, és azzal, ahogy a csapata úgy vetette be magát a mérkõzésekbe, mintha vért itatott volna velük az öltözõben.

Amikor kirúgták, megkönnyebbültem. Erre az Interrel triplázott abban az évben, amikor nekünk kellett volna megint nyerni a BL-t. (Emlékeztek még a Bayern elleni elsõ félidõre az Old Traffordon, az elsõ 20 perc, micsoda játék volt, LvG a München kispadján csak ámult, aztán az a nyomorult kiállítás és Robben bomba.) Aztán Mourinho az Interrel kiverte a Guardiola féle Barcát, és a döntõben LvG Bayernjét ették meg. Tud valamit az ipse, gondoltam, bár szimpatikusabb nem lett.

A Reálos idõszak nem nagyon érdekelt, öljék meg egymást a Barcával, csak velünk ne nagyon kerüljenek össze. Aztán persze a legjobb 16 között mindjárt összekerültünk, emlékszem, ahogy az Old Traffordon szinte bocsánatkérõen ment Sir Alexhez, amikor az a szemét Cakir kiszórta Nanit: Bocs Boss, ti voltatok a jobbak, de 10 ellen ezt be fogjuk húzni. És persze behúzták, elrontva Sir Alex utolsó idényét.

Aztán visszajött a Kékekhez. Újabb bajnokság, aztán eddig példátlan bukás, egy szétesett csapat maradt utána, miután „nagy szeretetben” ismét kirúgta a cár atyuska.

 

Egy azonban biztos: Mourinho jelenleg a világ három legeredményesebb edzõjének egyike, a legtöbb trófeát nyerte a top klubfutballban a jelenleg aktívak közül. A másik kettõt úgy hívják Carlo Ancelotti és Pep Guardiola.

Ancelotti elegáns, intelligens ember. Amikor bajnok lett a Chelsea-vel, valahogy nem éreztem ugyanazt a legyõzhetetlen utálatot, mint Mourinho esetében. Behúzta a tízediket a Real-lal, de nem tudtam úgy ellene szurkolni a BL döntõben sem, mint ahogy tettem azt Mourinho bármelyik csapatával szemben.

 

Bezzeg ez a Guardiola. A semmibõl jött, átvett egy majdnem kész Barcát, amelyet azért azzal a Scholes góllal csak kicsaptunk a 2008-as elõdöntõben, hogy aztán a világ legjobb játékosával kidolgozza, tökéletesre csiszolja azt az utálatos tikitakát, amellyel végigverték Európát, minket is két BL döntõben. Szinte megállíthatatlan volt a Barcával, egyszer sem sikerült legyõznünk a MU legjobb idõszakában (négy egymást követõ évben három BL döntõt játszottunk, emlékszik még erre valaki?). Azt az érzést keltette bennem, hogy bármilyen jók is vagyunk, csak másodikak lehetünk a világon. Szenvedélyes, mégis intelligens, elegáns ellenfél, még csak nem is utálatos, mint az a másik, az a Murinnyó, akivel elkezdték az elmúlt 10 év legnagyobb párharcát, már-már eposzi versengését felépíteni, ki lesz az, aki átveheti Sir Alex trónját, ki lesz az, aki megközelítheti és idõvel akár el is érheti azt a 49 trófeát, amit a klubfutball történetének legsikeresebb managere magáénak mondhat.

Guardiola egy év pihenõ után beült ismét a tutiba, átvette a német rekordbajnokot, rögtön egy triplázás után, és nagy biztonsággal szállítja a bajnoki trófeákat, de mintha Európa trónja nem lenne közelebb.

Most azonban új helyzet áll elõ, elõször edzõi karrierjében nem egy szinte kész bajnokcsapatot vesz át, hanem veszélyes terepre merészkedik: a világ legnehezebb bajnokságába igazol, egy kisebb múltú, megkopott motivációjú zsoldos csapatot vesz át, a zajos szomszédot, a City-t.

Ez egy óriási kihívás a válságban lévõ Vörös Ördögöknek. Sir Alex visszavonulása után nem csak az eredmények maradtak el, de a jól felépített, mûködõ struktúra is szétesett, a klub irányítási modellje megfeneklett. Nem sikerült megtalálni a méltó utódot, a klub kiesett a közvetlen európai élvonalból, szinte teljesíthetetlen kihívást jelent még az európai kupaszereplés kivívása is, sõt a Premier League beli Big Four státuszunk is veszélyben. Olyan csapatok vették be az Old Traffordot, akiknek korábban sosem termett itt babér, a nemzetközi porondon komoly pofonokba szaladunk bele. A klub elveszítheti vonzerejét mind a topjátékosok, mind a szponzorok között.

Elõttünk lebeghet a korábbi legnagyobb rivális, a Liverpool útja: a korábbi angol rekordbajnokból 20 év alatt lesajnált, múltból élõ erõs középcsapat lett, amely idõnként kimerészkedhet az európai porondra is, de már senki nem féli õket, már senki sem tartja õket számon esélyesként, bárhol is induljanak el.

Ebben a helyzetben dobta elénk a kesztyût a zajos szomszéd, a City. Bármennyi pénzt képesek elkölteni, megszerezték a világ (egyik) legjobbjának tartott managert, Pep Guardiolát, saját városunkban veheti el tõlünk a dominanciát ellenfelünk.

Nem tehetjük meg, hogy erre a kihívásra nem válaszolunk.

Ha nem vesszük fel a kesztyût, kihúzzák alólunk a szõnyeget, már a saját otthonunkban is lesajnálnak majd minket, még azt a címet is elveszíthetjük, hogy Manchester színe vörös. És akkor már nem lesz visszaút. Aki eljön ebbe a ködös, esõs országba futballozni, az a City-ben akar majd játszani, mert ott a pénz, ott a manager, ott a siker legnagyobb esélye. Ahogyan Sir Alex 25 évvel ezelõtt kijelentette, letaszítom a Liverpoolt a kib…szott trónjáról, úgy adták ki most a jelszót a világoskék oldalon, itt az idõ a Manchester vörös felének leigázására és sóval történõ beszórására.

Nem, nem soha.

Mi, sõt inkább ki az, aki megállíthatja a világoskékeket?

LvG?

Azt hiszem, ma már mindenki látja, hogy Lajos (aki egyébként a negyedik legeredményesebb manager jelenleg a világon) nem fogja tudni felvenni Pep-pel a versenyt. Egyelõre Pochettino, vagy Ranieri sincs meg, pedig az még nem BL szint.

Giggs?

Imádom Giggsy-t. Nem vagyok egy mezgyûjtõ, egyetlen MU mezem van, az Giggs visszavonuló évi meze. De õt félteném ettõl a kihívástól. Persze mondhatjuk, Guardiola tapasztalat nélkül vette át Rijkardtól a karmesteri pálcát a Barcánál, de a jelenlegi United még csak nem is hasonlítható a Guardiola által átvett csapathoz. Ott és akkor egy teljes iskola és a világ legjobbja állt Pep rendelkezésére ahhoz, hogy tökéletesítse a korábbi csapatot. Nekünk itt egy szétesett, identitását veszteni készülõ gárdánk van. Giggs még nem varázsló, csodát nem várnék tõle.

Ancelotti?

Õ ment a tutiba, a Bayern kb. 80% eséllyel nyeri a német bajnoki címet, levezetni jó lesz neki.

Valaki a PL-bõl?

Ne neeee. Wenger, Ranieri, Pochettino, Pellegrini? Mikor nyertek õk valaha Guardiola csapatai ellen. Soha.

 

Egy ember maradt csak. Mourinho.

Eredményes, azon kb. három edzõ közé tartozik, akinek csapata nyerni tudott Guardiola aktuális csapata ellen. Szenvedélyes, megosztó, motiváló, undorító, arrogáns, nagy tudású és motivált. Neki az egyetlen elérendõ cél: legyõzni Guardiolát, hiszen õ az egyetlen edzõ, aki veszélyes lehet az  eredményességére. Nem tudta még soha közvetlenül összemérni az erejét vele, csak egy-egy kieséses tornán, de most itt az alkalom, aki nyer, az a jobb.

Pep számára idegen terepen mozog, a PL keményebb lecke lesz, mint az egyesélyes Bundesliga, vagy a kétesélyes La Liga. José ezt a terepet jobban ismeri. Egy városban, ilyen közelségben, ilyen direkt rivalizálás még nem volt a modern világfutball történetében. Garantált médiafigyelem, óriási szponzorációs érték, igazi XXI. századi sportpárbaj.

Történelmet írhat, ha legyõzi Guardiolát. És õ mást talán már nem is akar. Meghaladhatja minden korábbi mesterét, legyõzheti a Barcelona és Pep által kifejlesztett taktikát és nem mellesleg visszaadhatja egy óriási klub önértékelését, miközben Sir Alex székében kortyolgathat egy üveg tökéletes bordóit.

Ez az utolsó esélyünk.

Bár bejelentenék már.