A Manchester United az utóbbi évek sikertelenségében keresgéli régi énjét. Az új menedzsment sok változást hozó regnálása egy elég instabil környezetben kell működjön, ahol az identitásválságba került klub vissza szeretne térni a rég tapasztalt győzelmek útjára. Van azonban egy olyan problémakör, mely csak és kizárólag a szakmai vezetésen múlik, és egyelőre nagyon szomorú képet fest: egyre kevesebb saját nevelésű játékost látunk a felnőtt csapatban játszani. Még Kobbie Mainoo-t sem.

Többször cseppentem olyan beszélgetésekbe mostanában, amelyet a Manchester United identitásáról folytattak. Egy válságban lévő csapattal kapcsolatban ez a téma jogosan merülhet fel, hiszen ez a klub egész történelme során szinonimája volt a sikernek és a győzelemnek.

A „United way” a definíciója annak a fogalomnak és stílusnak, amely Anglia és a világ egyik leghatalmasabb futballszervezetét jellemzi – vagy legalábbis sokak szerint jellemeznie kellene.

De mi is valójában az a „United way”?

Nem létezik rossz válasz, ha valóban meg akarjuk találni a fenti szóösszetétel igazi jelentését. Benne van az első angol csapatként elhódított BEK serleg, a müncheni áldozatok katasztrófája és az abból történő újjáépülés, magában foglalja Sir Matt Busby és Sir Alex Ferguson korokon átívelő alakjait, az ő halhatatlannak számító csapataikat, a számtalan, hosszabbításban megnyert mérkőzést és trófeát, a küzdelmet az önfeláldozást és a siker fogalmát.

Véleményem szerint talán a legfontosabb lehet mind közül az, hogy ezen legendák, fogalmak, események nem létezhettek volna saját nevelésű játékosok nélkül. A futballhistóriában nagyot alkotó United játékosok többsége a klub kötelékében nevelkedett és lépett be a felnőttek közé, ahol aztán később meghatározó tagjai lettek aktuális csapataiknak.

A bevezetőben említett identitásválság közepette ez egy olyan folyamat, amelyet egy felelős, Unitednél regnáló menedzsmentnek integrálnia és stabilizálnia kell a dinamikusan és turbulensen változó körülmények között, különben véglegesen elveszítheti mindazt, amit a klub legendái az évek alatt felépítettek.

Ez lehet a sokadik utolsó csepp a pohárban.

Megvizsgáltam a United utolsó időszakában (cirka 2014/15-től számítva) a saját nevelésként pályára lépő játékosainak játékpercét a felnőtt csapatban. Ezt szezononként, illetve edzőnként bontva vizsgáltam meg, hogy releváns tendenciákra bukkanhassunk a lejátszott idő terén.

Azért vettem figyelembe „utánpótlásból érkező” játékosokat, hiszen Alejandro Garnacho vagy Chido-Obi ugyan elég későn igazoltak a klubhoz (16-17 évesen), ellenben mégis az utánpótlásból léptették őket be a felnőtt csapatba. Ayden Heaven ebből a szempontból nem számít saját nevelésnek, hiszen bár ő is még szemtelenül fiatal, a Manchesterbe történő igazolását követően rögtön az első csapatban kapott lehetőséget.

Kizárólag a pályán töltött perceket tanulmányoztam, természetesen csak a rendes játékidőt (teljes meccs esetén 90 percet) vettem figyelembe.

Külön érdekesség, hogy Ten Hag regnálása alatt a megfigyelt játékidőbe beleszámított Jonny Evans is, annak ellenére, hogy a tapasztalt játékos kvázi visszavonulásából lett reinkarnálva.

Fontos az elején leszögezni, hogy a jelenlegi idény még csak a 11. fordulónál tart, így annak még csak a harmadát fogjuk elérni, ugyanakkor a számok így is kellően beszédesnek tűnnek.

Jól érzékelhető a hisztogramra tekintve, hogy a csökkenő tendencia a Solksjaer-korszakban tetőzött  2019/20-ban, amikor is Greenwood, Lingard, Pogba, Henderson, Williams, Perreira fémjelezte gárda a bronzérmet hódított el a PL-ben.

Ezt követően csökkenő tendenciát láthatunk, az őt követő edzők egyre kevesebb lehetőséget adtak a manchesteri utánpótlásból érkező játékosoknak. Ruben Amorim zárja a sort a 24/25-ös és az utolsó, 25/26-os szezonnal, ahol kevesebb, mint a felére csökkentek a játékpercek a pár évvel ezelőtti szinthez képest.

Az idei szezonból még hátravan 27 forduló + FA kupa mérkőzések (harmadik fordulótól számítva még 6 a döntővel bezárólag), így az idáig lejátszott 12 találkozón biztosított saját nevelésű 273 perc arányosítva egy FA kupa győzelem (bajnokság + 6 kupameccs) esetén is csak 1024 percre rúgna, ami arcpirító deficitet jelent a korábbiakhoz képest.

Az edzők közül csak Ole Gunnar Solksjaert, Ralf Rangnickot, Erik Ten Hagot és Ruben Amorimot vettem górcső alá, a többi, ezen időszakban felmerülő edző regnálása alatt regisztrált játékperceket külön kategóriába tettem és azokat nem jelenítettem meg, hiszen a nem állandóként szerződtetett edzők nem szerepeltek hosszú ideig a kispadon.

Ezzel ugyan ellentmondásos, de Ralf Rangnick annak ellenére, hogy Caretaker Manager volt, azért bekerült a szemléltetésbe, mert hasonló mennyiségű játékpercet biztosított saját nevelésű játékosoknak, mint Ruben Amorim (cca. 5700 játékperc).

A probléma a portugál szempontjából az, hogy ezen játékidőt kétszer annyi mérkőzésen szolgáltatta, mint osztrák kollégája. A jelenlegi trénerünk a unitedes mérkőzésein kb. fele annyi játékpercet (107 perc/mérkőzés) biztosított az utánpótlásból érkezőknek, mint két elődje, Erik és Ralf (199 perc/mérkőzés), ami 46%-os csökkenést jelent, nem is beszélve a Solksjaer alatt tapasztaltakról.

A holland jól állt ezen viszonylatban, hiszen nála stabil keződnek számított Garnacho és Rashford, sokat játszott Mctominay és Mainoo is, akik a játékpercek többségét hozták számára.

Ezzel szemben a portugál tréner az összes hasonszőrű játékost eliminálta a keretből és az utolsó mohikánt, Kobbie Mainoo-t is jegeli jelenleg úgy, hogy nem érkezett más helyettük a nagyon is potensnek számító utánpótlásból. 

Mainoo a sokadik ígéretes angol, manchesteri születésű fiatal, aki szemtelenül fiatalon robbant be a köztudatba. Sok szomorú percet szerzett nekünk Ten Hag, ugyanakkor Kobbie Mainoo debütálását neki köszönhetjük. 

A mi kölykünk egy igazi hibrid hatos/nyolcas, aki labdaügyességével, nyomástűrő képességével és finom megoldásaival rabul ejtette a szívünket és fényt mutatott számunkra az éjszakában a négyvédős rendszerek idején.

Jött az edzőváltás, és Mainoo-nak nem igazán lett helye a csapatban, hiszen Amorim rendszerében más erősségeket kamatoztató játékosokra van szükség.

A kis Kobbie egyre kevesebb játékperchez jut és mára már elvágyódik abból a környezetből, amelynek felemelnie kellene őt és ahol legendává kellene válnia.

De valójában mi lehet az oka annak, hogy nincs elég fiatal a csapatban. Jelenleg csak találgathatunk:

1. Nincs megfelelő minőégű játékos az utánpótlásban, akit be lehetne léptetni a felnőtt rendszerbe.

2. Nem megfelelő szisztémában szocializálódnak, pallérozódnak a játékosok az utánpótlásban, így nem beépíthetőek az első csapatba.

3. Amorim nem mer kockázatot vállalni a fiatal játékosok beépítésével és szerepeltetésével, hiszen így is rendkívül feszített és labilis a helyzete.

4. Az összes potens, az utánpótlásban már bizonyított játékos kölcsönben szerepel (pl. Collyer, Amass), így ők nem elérhetőek jelenleg.

Az okfejtés további szakaszát az olvasóra bíznám, ugyanis a felsorolt összes probléma felmerülhet potenciális gyökéroknak, ugyanakkor elég erősen visszavezethetőek lehetnek a szakmai koncepció hibáira vagy egyáltalán annak hiányára. 

Az INEOS klubmodelljének már közeljővője is megkérdőjeleződik ezek alapján, ami véleményem szerint túlmutat Amorim kompetenciáján vagy a portugál tréner aktuális sikerességén (vagy éppen sikertelenségén), így csak saját kis köreinkben, bizakodva bizhatunk abban, hogy Wilcox és az INEOS pontos, átfogó szakmai tervvel rendelkezik a jövőre nézve.

Azt meg csak félve merem megemlíteni, hogy remélhetőleg ezen tervek magukban foglalják a manchesteri fiatalok integrálását az első csapatba és kiemelten kezelik annak hangsúlyosságát a teljes klub struktúrában.

Mindenesetre a Devil's Voice podcastban biztosan ki fogjuk vesézni ezt a témát is a válogatott szünetben, ahol a fent említett illetve az egyéb megoldásainkat is megismerheti bárki, aki meghallgat bennünket.

Kövess minket Facebookon, Instagramon és YouTube-on is!
Töltsd le a ManUtdFanatics.hu mobil applikációt Androidra és iOS-re!

Támogasd adományoddal a ManUtdFanatics.hu működését!