Új rovatunkban az FA-kupa gyõztes középhátvéd mutatkozik be, aki közel 200 mérkõzés játszott a Unitedben, és visszaemlékezik az Old Traffordon eltöltött idõkre, a nagyszerû barátokra, és a legkeményebb ellenfelekre.

Az átigazolásom a dublini St Patrick's Athletictõl 1982. áprilisában ment végbe, miután egy hónapos próbajátékon vettem részt a klubnál. Egy dundalki fiú, Berry Kehoeval együtt töltöttem el azt az idõszakot, és ha õ nem lett volna velem, akkor valószínûleg lelépek és haza megyek. Nagy szenvedések után a tartalékok menedzsere, Brian Whitehouse közölte velem, hogy szerzõdést ajánlanak. Legalább 15 fõs delegáció érkezett a St Pat-tõl, hogy szentesítsék a 30 ezer fontos átigazolást - azért jöttek ennyien, hogy elmondhassák, voltak az Old Traffordon.

A bemutatkozásom a felkészülési idõszak után jött el, amikor az Aldershot ellen játszottunk barátságos mérkõzést, hogy adományokat gyûjtsünk a hadseregnek, mivel a Falkland-szigetekért folyó háború idõszakát éltük. Az elsõ bajnoki debütálásom 1982. novemberében a Tottenham ellen volt. Nem igazán voltam ideges a meccs elõtt, de a mérkõzés napján a rábaim megremegtek. Kisétálni az Old Trafford gyepére, annak tudában, hogy milyen történelme van a stadionnak, életem egyik legfélelmetesebb élménye volt. A mérkõzés végül jól sült el az én szempontomból, nyertünk 1-0-ra.

Kedvenc mérkõzésem egyértelmûen az 1985-9s FA kupa döntõ, ahol legyõztük az Evertont, akiknek remek csapatuk volt, és pár nappal késõbb megnyerték a Kupagyõztesek Európa Kupáját. Az egyetlen szomorúságom az, hogy az rossz passzom vezetett Kevin Moran kiállításához, aki a megszerzett labdával a kapu felé robogó Peter Reiddel szabálytalankodott. Még mindig úgy érzem, hogy megállíthattam volna Reidy-t és csak sárga lapot kaptam volna érte. Szerencsére jó barátom, Norman Whiteside megnyerte nekünk a mérkõzést a kupadöntõk egyik legnagyszerûbb góljával.

Kedvenc gólom egy Liverpool elleni haza mérkõzésen született, amikor lefutottam Mark Lawrensont majd ballal - ami elég ritka volt nálam - Bruce Grobbelar kapujába lõttem [1985.10.19]. Nem szereztem túl sok gólt, de ez kiemelkedik mind közül.

Legkeményebb ellenfelem három játékos közül kerülhetne ki - Ian Wright, Kerry Dixon és Mark Hughes közül. Wright volt a legokosabb. Kérdezett tõled valamit, és amíg te válaszoltál, egyszer csak eltûnt és már csak magadhoz beszéltél. Dixon gyorsabb volt, mint amilyennek tûnt, nagyszerûen idõzített a levegõben vívott párharcok során, mindig nehéz pillanatokat okozott. Miután elhagytam a Unitedet, játszottam Hughes ellen is és azt kell hogy mondjam, jobban kedveltem, amíg csapattársak voltunk.

A csapat, amelyet a legjobban szerettem legyõzni a Liverpool volt, mert õk voltak a legjobb csapata a mi idõnkben, ez pedig mindenkit arra inspirált, hogy apait-anyait beleadjon ellenük. Az én idõmben jól ment a Unitednek a Liverpool ellen, annak ellenére, hogy a legtöbb trófeát õk nyerték meg. Ahogy a rivalizálás egyre nagyobb méreteket öltött, a Unitedhet kötõdõ emberek körében is egyre inkább megfigyelhetõ volt, hogy a Liverpoolt akarták a legjobban legyõzni.

A legjobb játékos, akivel együtt játszottam Bryan Robson volt. Meg volt mindene, ami egy profi futballistának szükséges, és õ volt a legeltökéltebb játékos, akit valaha is ismertem. Belement minden helyzetbe, nem féltette magát. Emlékszem, egyszer olyan kockázatosan szerelt, hogy emlékeztettem arra, csak négy hónapja épült fel lábtörésébõl.

A legjobb barátom a Unitednél Norman Whiteside volt, aki játékosként egy géniusz volt. Amikor elõször láttam, azt hittem az emberek hazudnak, mikor azt mondják, hogy õ még csak 16 éves, mert nem hittem, hogy valaki ilyen jó lehet ennyi idõsen. Jó barátok vagyunk a mai napig, mint ahogy Kevin Morannel és Bryan Robsonnal.

A legkedvesebb Unitedes emlékem az, amikor találkozhattam Sir Matt Busbyval. Ismertem a klub gazdag történelmét, már azelõtt, hogy ide igazoltam, de Sir Matt megállított, és bíztatott. Kiváltságosnak éreztem magam, hiszen sokaknak soha nem adatott meg, hogy vele beszéljenek. Emellett találkozhattam az olyan hõsökkel is, mint Paddy Crerand és George Best. De említhetném Denis Law vagy Nobby Stiles nevét is. Minden, az Old Traffordon eltöltött nap, olyan volt számomra, mint egy szülinap.

Elhagytam a Unitedet nem éppen a legnagyszerûbb körülmények között az Aston Villáért, miután a viselkedésem felbosszantotta Sir Alexet. Engedetlen voltam. Nem nézték jó szemmel a cselekedeteimet, és én is elismerem, hogy nem éppen viselkedtem jól. Sir Alex tudta, hogy a klubnak milyen utat kell bejárnia, és mi pedig nem voltunk a legjobb barátok abban az idõben. Azóta is nagy tisztelettel gondolok rá, és õ is mindig tisztelettel kezelt engem.

Amit tanultam a Unitednél az az, hogy egészen egyszerûen jobb - és õszintébb - játékos lettem. Azt hittem, a St. Patricknél már mindent megtanultam, de a tartalékok menedzsere, Brian Whitehouse csiszolatlan ifjú titánból igazi játékost faragott belõlem.

A Unitedben játszani számomra azt jelenti, hogy egy olyan ajándékot kaptam a sorstól, amely csak keveseknek adatik meg. A klub tradíciói, a müncheni tragédia, mind-mind nagy tisztelettel kezeltetett a klubnál, legyen szó bármilyen idõszakról. Ez a játékosok számára különlegessé teszi azt, hogy a klubnál játszhatnak, és mindig úgy éreztük, hogy fél méterrel a föld felett járunk.

Manapság mit csinálok Visszatértem Írországba, és csak pepecselek. Soha nem voltam jó a szakkomentátorkodásban vagy abban, hogy emberekkel találkozgassak, ez nem az én világom. Nemrég nyitottam egy futball-pályát, vagy valami ahhoz hasonlót, de szoktam játszani a 35 éven felüliek csapatában is. Csendes, nyugodt életem van, amit nagyon szeretek, de soha nem fogom elfelejteni a Unitedet, azokat az emlékeket, amiket az Old Traffordon szerezhettem.

Inside United

Kövess minket Facebookon, Instagramon, Twitteren és YouTube-on is!

Támogasd adományoddal a ManUtdFanatics.hu működését!