2013. március 5-e óta olyan érzés ragadott magával, amit nagyon nehéz feldolgozni és amihez hasonlót talán csak a City utolsó percben lõtt góljánál a QPR ellen éreztem tavaly. Ez a bizonyos érzés vezetett oda, hogy megírjam elsõ bejegyzésemet.

Ezen a napon fogadta a Manchester United a Real Madrid csapatát az Álmok Színházában, ahol egy olyan elõadásra számítottam, amirõl hónapok elteltével is örömmel fogok visszaemlékezni eredménytõl függetlenül, viszont ezt a katarzis élményt elvette tõlem egy ember, aki pont arra volt hivatott, hogy egy tiszta és szabályos csatát láthassunk, de inkább errõl késõbb. Egy olyan csata, ahol egy 40 éves legenda fut ki a színpadra, majd nyújt nagyszerû produkciót és klasszisok, akik szívvel-lélekkel küzdenek csapatuk sikerért. A pálya szélén pedig két nagyszerû „rendezõ”, akik közül az egyik 26 év tapasztalatával taktikailag megverte vetélytársát avagy talán az utódját.

Sir Alex Ferguson megalkotta a tökéletesnek látszódó taktikát, melyet játékosai csapatmunkával, alázattal, koncentrációval végrehajtottak. Ez a megoldás kiiktatta a világ talán legjobb játékosát, Ronaldót, eltûntette a pályáról Özilt és Xabi Alonsót és itt nem akarok neveket megemlíteni a hazai csapat részérõl, mert ahhoz, hogy ez sikerüljön, a csapat tökéletes együttmûködése kellett. A terv bejött, a United odaadta a labdát a Realnak, amiért cserébe csak egy kis területet és pár életveszélyes kontrát kért, aminek hazai vezetés és a mérkõzés kontrolálása volt az eredmény. 

Egészen a mérkõzés 56. percéig, amikor is egy ártatlan labdalevételbõl meccset eldöntõ szituáció kerekedett. A piros színû lapocska pedig azt jelentett, hogy valami más, valami új kezdõdik, egy másik felvonás, ahol romba dõl Ferguson tökéletes terve és talán szertefoszlik egy álom és az addig biztosnak hitt továbbjutás.
 
A rendszer megborult, a harctéren maradt 10 hõs pedig 10 percre megingott, a Real Madrid pedig van olyan jó csapat, és Mourinho van akkor zseni, hogy tudja, mit kell ilyen helyzetben tenni, remekül cserélt és pillanatok alatt lõttek két gólt, két, továbbjutást eldöntõ gólt! 

Aztán elmúlt a keserû 10 perc és valami újra megváltozott! A Manchester United megmutatta azt, amiért rajongok ezért a csapatért és amire a világon egyedülálló módon csak õk képesek, szívbõl küzdeni még a legelveszettebb szituációban is az utolsó utáni pillanatig. A tûz újra égett, látszott az akarás és lélekben újra 11 ember volt a pályán, kiegészülve a csodálatos közönséggel, akik ugyanolyan elszántsággal hittek a csapatban, mint amilyennel a csapat küzdött, harcolt, ment elõre. A pályára lépett a legvörösebb ördög, akinek véleményem szerint kezdenie kellett volna, de a Sir jobban tudja és ki vagyok én, hogy ebbe beleszóljak. Sajnos Wayne Rooney sem volt képes arra, hogy gólt lõjön és Robin Van Persie sem lõtt egy gólt az utolsó pillanatban, de nem lehet és nem is kell õket vagy mást hibáztatni, mivel küzdöttek és harcoltak legutolsó tizedmásodpercig, ez az, ami az elkeseredettségbe boldogságot kölcsönöz! 

Büszke vagyok a csapatomra és annak minden tagjára! Jövõre találkozunk ugyanitt még nagyobb elszántsággal, és fel a fejjel, mert a 20. meglesz! Glory Glory Man United!

“This is not the end. This may just be the beginning.”

- Sir Matt Busby