1986. Nevezetes dátum a Manchester United történelmében. A csapathoz érkezik egy új edzõ. Nevezetesen Alexander Chapman Ferguson.

Akkoriban az angol bajnokságot a Liverpool uralta. A 80-as években a másik vörös gárda szinte verhetetlen volt az elsõ osztály versenyfutásában. Az akkor 45 éves skót szakember tehát nehéz feladat elõtt állt. Nem mellesleg egy honfitársa, egy bizonyos Matt Busby által korábbról hátrahagyott ûrt kellett kitöltenie, aki többek közt 5 bajnoki címet nyert a csapattal 1945–1969 között. Noha akkoriban még nem volt divat 2-3 hónap után lapátra tenni egy edzõt, az elvárások és a Mersey-parti rivális sikerei, nehéz terhet róttak Fergusonra.
 
 
Nehézkesen is indult be a gépezet. A siker gyáros menedzser az 1992–93-as szezonban könyvelhette el elsõ bajnoki címét a Manchester United kispadján. A kilencvenes években feltörekvõ tehetségeket hozott a klubhoz, és ez kifizetõdött. Az évtized elsõ felében a Vörös Ördögök keretének meghatározó tagjait vesztette el: Steve Bruce-t, Mark Hughes-t, Andrei Kanchelskis-t, Paul Ince-t. Ezután Ferguson olyan fiatal játékosokat épített be a csapatba, mint Ryan Giggs, Paul Scholes, David Beckham, Roy Keane, vagy éppen a Neville testvérek. A tapasztalt játékmesterek és a „világhódításra” vágyó kölykök közt lévõ kényes egyensúlyt megtartva, Alex Ferguson 1999-re egy világverõ csapatot rakott össze, melynek eredményeképpen megnyerte az angol bajnokságot, a kupát és a bajnokok ligáját. Addigra 5 bajnoki címet és több kupát hódított el játékosaival. Munkáját hazájában lovagi címmel jutalmazták.
 
 
 

 
 
 
 
Most ugorjunk egy hatalmasat az idõben a jelenig. Aki a száraz történelmi adatokon esetleg nem aludt el, az már valószínûleg sejti, hogy miért is írtam le ezeket. A múltbéli fiatalok „visszavonulót fújtak”, vagy már nem is tagjai a csapatnak. A fõnök tehát belekezdett az újabb építkezésbe. Nem írom le kiket, hogyan invitált a Manchester United klubjához. Többen foglalkoztak már a témával, köztük én is. Azonban a kockázati tényezõrõl kevés szó esett. Egy új alakulatot létrehozni igenis kockázatos. A futballklubok eredményfüggõk. A mai pénzsóvár világban, a sok újgazdag, nevenincs csapatok mezõnyében a fiatalítás akár végzetes is lehet. Azonban az „öregnek” megvolt hozzá a tapasztalata. Szerintem a kulcs a példaképekben és klub iránti szeretetben rejlik. Egy élõ legendával - akár csak edzéseken is – egy pályára lépni, az emberfeletti motivációt adhat a fiatal játékosoknak. Ryan Giggs mint aktív csapattag, Paul Scholes, Gary Neville és Van der Sar mint visszavonult ikon, olyan tapasztalatokat, érzéseket és mentalitást adhat át a következõ generációnak, ami megfizethetetlen. Ez az eszménykép hiányzik sok klubnál. Nincs követendõ példa, csak a pénzbeli motiváció. Az pedig visszaüthet.
 
A jelenlegi teljesítmény is mutatja, hogy jó úton indult el a csapat. Talán Cristiano Ronaldo távozása óta nem volt ennyire jó támadójátéka a gárdának. Ashley Young érkezésével felgyorsult a bal oldali játék, de az egész kereten érezhetõ az erõ, a fiatalos energia. Az eredményektõl függetlenül is elmondható, hogy átgázolnak szinte bárkin, mint egy gyorsvonat. A kapott lehetõségtõl, a rájuk rakott tehertõl, a szurkolók szeretetétõl és a menedzser bizalmától több – sokak által már temetett – játékos táltosodott meg. S ha már Ronaldo képbe került. Az õ eligazolása óta olyan érzésem volt, mintha Wayne Rooney-nak kevés lenne a csapat. Az utóbbi évek játékát elnézve, folyamatosan az járt az eszemben, hogy Wazza amit tud megtesz a klubért, de a tempó, a játék ereje, szóval az egész ami a Manchester Unitedet jellemezte, az kevés az õ képességeihez. Érdekes, de elmúlt ez az érzetem. Ez az elsöprõ energia és gyorsaság az õ kedvét és „éhségét” is meghozta.
 
Most a játékosok méltatásába nem megyek bele. Gondolom mindannyian láttátok a bajnoki meccseket és/vagy az összefoglalókat. Azok magukért beszélnek. Egy-két apróság, ami még kardinális kérdés a jelenben. A Sneijder név hallatára már sokakat a rosszullét kerülget (engem is), de a középpálya kérdése szerintem nem lezárt. Tudom vége az átigazolásoknak, de megvallva az õszintét, én a végsõkig úgy éreztem, hogy Ferguson fog még oda igazolni valakit. Valami olyan dolgot vártam, mint Borsócskánál. Tudjátok… amikor idiótának érzed magad, mert felteszed a kérdést, hogy: Ez meg kicsoda? Azután a szezon egyik legjobbja lesz, és te meg csak nézel ki a fejedbõl. Rooney, Hernandez, Welbeck, Young, Valencia és Nani is (persze ha a passzolós cipõje van rajta) félelmetesen gyors játékra képesek. Az mondjuk egy dolog, hogy én valószínûleg kerékpárral sem érném õket utol, de sajnos az õ tempójukhoz már Fletcher és Carrick is kevés. Anderson és Cleverley eddig pompásan illeszkednek a „kirakós játékba”, de az egész szezont végigvinni, egyenletes teljesítménnyel, sérülés nélkül… Ezért vártam én még egy meglepõ húzást a „Fõnöktõl”. Lehetséges, hogy ezt a kártyát télire tartogatja az öreg, mint ahogy egy-két új tartalék játékos beépítését is.
 
A következõ sarkalatos pont Dimitar Berbatov. Nem. Nem a játéka, hanem az, hogy mennyire tudja feldolgozni azt a tényt, hogy 30 évesen õ már bizony nem a kezdõ keret tagja. Nagyon sokat köszönhetett neki a csapat a tavalyi szezonban. Biztos vagyok benne, hogy az idén is lesznek meghatározó tettei, mint ahogyan Michael Owennek is. Ha a „mellõzöttséget” el tudja fogadni, és fejben ehhez mérten tud idomulni, akkor bizony nagy hasznunkra lehet. Lásd: 1999-es bajnokok ligája döntõn Teddy Sheringham.  
 
A Nani-De Gea vonalat nem nyitom meg, mert mindannyian tudjátok, hogy Naninak az önzõségét kell legyõznie, aki pedig még most sem látja be, hogy De Gea-nak csak idõ kell, azt úgy sem én fogom meggyõzni. Sok játékosról, tényezõrõl eshetne még szó, de a késõbbiekben akkor mirõl írnék nektek?
 
A jövõrõl mivel nem vagyok látnok, csak tippelhetnék, de egy tényt azért rögzíthetünk. A Manchester United jövendõ nagy csapata a szemünk elõtt alakul. Az alapok erõsek, és még bõven lehet rá építeni. Az eredmény pedig nem fog elmaradni. Viszont mit érdemel az, akinek már van lovagi címe? Is!