Egy igaz történet:

Ez a történet egy futball szurkolóról és csapatáról szól, egy 10 éves egyszerû fiúról és a világ legjobb csapatáról, egy hihetetlen történetrõl, amit ha valaki nem élt át vagy nem látott, az nem hiszi el, hogy megtörtént. Egy igaz történet, amit unokáinknak is elmesélhetünk. Ez az én történetem és a Manchester Unitedé.

1998-at írtunk, 10 éves voltam, a szomszéd fiúkkal végigfocizott nyári szünet után voltunk, minden napunk azzal telt, hogy az udvaron rúgtuk a golyót, kisebb.nagyobb sikerrel. Nem telt el nap, hogy ne ûztük volna kedvenc sportunkat. Aztán véget ért a szünet és elkezdõdött az iskola. Minden nap alig vártam, hogy hazaérjek, megtanuljak a következõ napra, hogy aztán mehessek ki az udvarra és újra rúgjam a labdát. Idõközben nem csak nekem, de a csapatomnak is letelt a szünet és ezzel elindult egy mesébe illõ történet.
Akkor már pár éve szurkoltam a csapatnak, az elsõ és egyetlen csapat volt számomra és ez a mai napig így is maradt. Sajnos akkoriban még nem voltak minden hétvégén közvetítések, így nem tudtam figyelemmel kísérni a csapatot csak újságon keresztül. Emlékszem, édesanyám hetente vásárolta nekem a sportújságot, a falam tele volt a játékosok és a csapat poszterével, Beckham, Scholes, Giggs, Cole, Yorke, Solskjaer, Sheringham és a többiek, példaképként tekintettem rájuk és istenítettem õket.
 
Gyerekként hihetetlen élmény volt ha épp adott egy meccset a TV, csillogó szemmel néztem végig mind a 90 percet minden egyes alkalommal. Amikor tudtam, hogy aznap adja a TV a meccsüket, teljesen más volt minden. Amikor felébredtem, már akkor hihetetlen izgalom volt bennem. A Bajnokok Ligája meccseikbõl sikerült látnom párat, de a bajnoki meccseikrõl csak a sporthírekbõl és az újságból  értesültem. Alig vártam, hogy csütörtök legyen és megvegye anyukám az újságot, mint egy éhezõ kisgyerek a kajára, én úgy csaptam le az újságra hogy gyorsan megnézzem, mit írnak a csapatomról és milyen új poszter van, amit kitehetek a falamra. Sajnos nem volt minden egyes számában írva róluk és poszter sem volt mindig, de ha volt, akkor nagyon boldog voltam. Egyszerûen az életem részévé vált a csapat és próbáltam követni minden mozzanatukat, amennyire csak tudtam.
Minden alkalommal, mikor fociztam a barátaimmal azt képzeltem, hogy a Manchester Unitedben játszom. Egy-egy meccset még le is játszottam magamban az udvaron, flúgosnak tûnhetek ez alapján, de én egyszerûen csak imádtam a csapatot már akkor is. A barátaim között nem volt senki, aki nekik szurkolt volna, így a papámmal osztottam meg minden örömöm és bánatom a csapattal kapcsolatban. Abban az évben egy rendkívüli csapat állt össze és én hittem, hogy gyõztes csapat lesz. Decemberben még talpon voltak a Bajnokok Ligájában és a 3.helyen álltak a bajnokságban, valamint megkezdõdött számukra az FA kupa is. Közeledett 1999 tavasza és a csoda. Február végére már vezették a bajnokságot, bizakodtam benne hogy a hátralévõ 3 hónapban maradnak is az élen.
Közben március 3-án boldogan keltem, mert este meccs, méghozzá Bajnokok Ligája az Inter ellen.  Nagyon izgultam és vártam az estét, aztán eljött az este, nehéz meccs várt a csapatra, hatalmasra nyílt szemekkel követtem a meccs minden mozzanatát, egyszer csak Yorke egy gyönyörû csukafejessel megszerezte a vezetést, nagyon boldog voltam, majd Yorke újra eredményes volt, én pedig ugráltam örömömben, nyertek és egy lépéssel közelebb voltak a célhoz.
Március 17-én volt a visszavágó, vezetett az Inter és nagyon hajtottak a 2. gólért, nagyon izgultam, de mikor Scholes betalált, már tudtam továbbjut a csapatom, iszonyatosan örültem és nagyon vártam a folytatást. Végre tavasz volt, jó idõ, rugdoshattam a labdát az udvaron. Minden meccset lejátszottam, és újra meg újra átéltem azt a pillanatot, mikor továbbjut a csapatom. Jól haladt a csapat, elõdöntõt játszottak a Bajnokok ligájában és az FA kupában is. Elõször a Juventus jött április 7-én és vezetett, a bíró nem adta meg Sheringham gólját, nem akartam elhinni, de az utolsó percekben Giggs egyenlíteni tudott, nagy megkönnyebbülés volt, visszajött a remény hogy bejuthat a csapatom a döntõbe.
 
Mindössze 4 nap múlva az Arsenalt fogadták az FA kupa elõdöntõjében, de nem hozott döntést, így újra kellett játszani és 3 nap múlva az Arsenal otthonában kellett kivívni a döntõbe jutást. Sajnos nem láthattam élõben a meccset, mert nem adta egyik TV csatorna sem, ami megvolt nekünk, utólag láttam csak az összefoglalót, Beckham hatalmas góllal nyitott, majd Bergkamp egyenlített - nem tudtam a végeredményt, így feszülten néztem az összefoglalót, ráadásul Keane-t kiállították, majd egy 11-est is befújt a játékvezetõ, Bergkamp 11-esét Schmeichel kiütötte, ekkor már tudtam hogy továbbjutottak, 1-1 volt és akkor jött valami, amit magam sem hittem el, Giggs a saját térfelén szerzett labdát és meg sem állt az Arsenal 16-osáig, 3 védõt bolondított meg, majd éles szögbõl a léc alá vágta a labdát, hihetetlen volt, bejutottak az angol kupadöntõbe, a bajnoki cím is karnyújtásra volt és még a Bajnokok Bigája döntõ is elérhetõ távolságban volt.
Április 21-e volt, 1 nappal a születésnapom után, a Juventus elleni visszavágó idegenben nagyon nehéz meccsnek ígérkezett, de reméltem, hogy meglepnek egy továbbjutással még ha nem is ismernek. Hihetetlen izgalommal ébredtem aznap, nem akart eltelni a nap, de végre eljött az idõ és elkezdõdött a meccs. Már az elején vezetéshez jutott a Juve Inzaghi góljával, majd Inzaghi lövése megpattant Stamon, már 2-0 volt. Nem hittem el, azt mondogattam, hogy így nem érhet véget, ha õk tudtak 2 gólt szerezni, akkor a Manchester is tud. Keane szépített, visszajött a remény, és még a félidõ elõtt Yorke fejesével kiegyenlítettek és ez már a továbbjutást jelentette. Boldog voltam, de még 1 félidõ hátra volt, Inzaghi szerzett gólt, de nem, szerencsére hozta formáját és lesen volt, Schmeichel kirúgását egy Juve védõ csak Yorke-ig tudta fejelni, Yorke megindult 2 védõn átverekedte magát, kicselezi a kapust aki buktatja, 11-es kiáltottam fel, de nem, mert ott jött Cole és begurította, elképesztõen boldog voltam, bejutottak a Bajnokok Ligája döntõjébe is, szebb születésnapi ajándékot el sem tudtam volna képzeli.
Nem bírtam magammal, alig vártam a 2 döntõt, nem telt el nap, hogy nem gondoltam volna arra, hogy 3 trófeát nyerhet a csapatom. A bajnokságban 2 meccs volt hátra, az elsõk voltak de csak jobb gólaránnyal, az Arsenalnak viszont már csak 1 meccse volt. Az utolsó forduló elõtt 1 pont volt az elõnyük az Arsenallal szemben, így gyõzni kellett a Tottenham elleni végsõ fordulóban, de nem tudtam figyelemmel követni, csak este a sporthírekbõl értesültem, hogy a csapat 1-0-s hátrányból felállva 2-1-re gyõzött és ezzel bajnok lett, Roy Keane kezében a trófea, nagyon örültem és még 2 döntõ hátra volt.
 
Elõször az FA kupa döntõ. Május 22-e volt szombat, egész nap a barátaimmal fociztunk, én már lélekben a meccsre koncentráltam, nagyon izgultam, este 8 körül fejeztük be a focit és siettem be, hogy nézhessem a meccset. A nagypapámmal néztem és örültem, hiszen ez volt életem elsõ FA kupa döntõje, amit láttam élõben a TV-ben. Keane lesérült már az elején, Sheringham jött a helyére és szinte azonnal megszerezte a vezetést, gond nélkül vezettek, tudtam hogy ez már megvan, a második félidõben aztán Scholes góljával már 2-0 volt, megvan a 2.trófea is, már csak a legnagyobb van hátra és 4 nap múlva harcba szállnak Európa trónjáért is.
Büszke voltam arra, hogy egy ilyen csapatnak szurkolok, egyszerûen fantasztikusan játszottak, teljesen le voltam nyûgözve. Május 26-án már reggel nem bírtam magammal. Azt akartam, hogy már este legyen. Sokan mondták körülöttem, hogy a Bayern fog nyerni, de én nem foglalkoztam velük, egyszerûen nem érdekelt mit mondanak, mert tudtam, hogy az a trófea csak a Manchesteré lehet, nem történhet másképp. Aztán végre eljött az idõ, amire már mindenki várt: 1999.május 26-a este  háromnegyed 9, még ma is kívülrõl tudom a kezdõ csapatot. Schmeichel, G. Neville, Stam, Johnsen, Irwin, Beckham, Butt, Blomquist, Giggs, Cole és Yorke és persze a 2 csere Sheringham és Solskjaer.
Elkezdõdött a meccs, izzadtam izgalmamban, a 6.percben szabadrúgást rúghatott a Bayern, Mario Basler laposan a kapuba gurított, elképesztõen letörtem, de hittem abban, hogy még meg lehet fordítani, hisz még csak 6 perc telt el. Érdekes felállással játszottak, Giggs és Beckham helyet cseréltek, nagyon nem jött be ez a taktika és már 1 félidõ el is telt, aztán a  második félidõben is csak keresték sokszor önmagukat a játékosok, közben Scholl riogatott egy emeléssel, kapufa lett, meghûlt bennem a vér, aztán Janker ollózott kapufát, ekkor már nem meghûlt, meg is fagyott bennem a vér. És már csak a 3 perc hosszabbítás volt hátra, már felálltam a fotelbõl, hogy megyek aludni, mert másnap suli és nem igazán akartam látni ahogy ünnepel a Bayern.
Manchesteri szöglet következett, gondoltam ezt még megvárom, anyukám beszólt hogy menjek aludni, mondtam mindjárt ezt még megvárom, Beckham adta be Yorke próbálta középre fejelni de úgy tûnt felszabadít a Bayern, na mondom jó megyek, a felszabadítás azonban csak Giggsig jutott, aki belerúgott, nem találta el a kaput de ott volt Sheringham és bepiszkálta Khan kapujába! El sem akartam hinni. Knézy Jenõ hangját túlkiabálva kiáltottam az anyukámnak, hogy egyenlítettek, még nem mehetek aludni. De nem kellett volna ezt mondanom, újabb szöglet, ismét Beckham végzi el, Sheringham csúsztat és még Solskjaer bele tudott piszkálni 2-1, nem hittem a szememnek, ez álom, vagy valóság? Ugráltam örömömben, anyukámék nem tudták, hogy mi a bajom. Fantasztikus érzés volt látni. Mikor lefújta a bíró a meccset, csak annyit mondtam, megcsinálták, tényleg megcsinálták, álomszerû volt az egész, a sokat látott Knézy Jenõ sem hitt a szemének.
Nem lehet leírni azt az érzést, ami elfogott akkor, amikor emberrakást alkotva összeállt a csapat és Schmeichel a magasba emelte a Bajnokok Ligája trófeát. Örömmámorban úsztam napokig, semmi sem tudta elrontani a kedvem, nagyon boldog voltam, csak erre tudtam gondolni. Még ma sem tudom elfelejteni azt a pillanatot, örökre bennem él és Manchesteres leszek amíg csak élek, mert nem létezik a világon jobb csapat a Manchester Unitednél, mondhat bárki bármit. Mehet jól vagy rosszul a csapatnak, egy biztos, én örökké mellettük vagyok, hisz azzal az estével annyit adtak nekem és minden egyes szurkolónak, amit visszaadni egy élet alatt sem lehet. Számomra a Manchester lesz mindig a világ legjobb csapata. Egy álom volt ez az egész, mondhatnánk nyugodtan, hiszen meseszerû volt, de nem, ez valóság volt, tényleg megtörtént és ezzel egy álom vált valóra.