Bár pár éve még nem hittem, hogy egyszer a ManUtdFanatics oldalán lesz olvasható egy írásom, azonban az elmúlt hónapban olyan élményben volt részem, mely után mindenképpen szükségesnek éreztem, hogy leüljek a billentyûk mögé és a következõ sorok „papírra vetésével” kedvenc csapatom szurkolóihoz is eljuttassak egy picit abból a csodából, amit testközelbõl élhettem meg.
 

Történt ugyanis, hogy erasmus tanulmányaim során egy kedves barátommal arra az elhatározásra jutottunk, hogyha már kint vagyunk Hollandiában, akkor nekünk ezt a fene nagy távolságot leküzdve mindenképpen el kell jutnunk az Álmok Színházába és meg kell néznünk egy United meccset. Bár nekem ezzel egy „gyerekkori álmom” valósult meg, azonban Gábor eddig nem volt olyan fan… viszont azt hiszem a manchesteri kis kalandunk után ebben az állapotban jelentõs változás állt be. 
 
De lássuk, mi is történt pontosan:

Szombat késõ délután indultunk Londonból Manchester felé, ahová mintegy két órás kényelmes vonatozás után estére meg is érkeztünk.  Mivel a másnapi meccsig még bõ fél napunk volt, ezért az este folyamán körbenéztünk a városba, illetve a vasútállomáson picit meg is pihentünk. Aztán kis vártatva beköszöntött a reggel és megindultunk az Álmok Színháza felé. Õszintén maga Manchester nem nyújtott út közben túl bíztató látványt, a város nekem nagyon nem tetszett, hiszen egy totál lelakott valaminek tûnt számomra. Azonban ami a séta után következett, az kárpótolt mindenért. Hiszen laza másfél órás kalandtúra után megláttuk a stadion egyik tartóelemét, majd 10 perccel késõbb már a Sir Matt Busby Wayen közeledtem álmaim beteljesülése felé.
 

 
 
Õszintén mikor megérkeztünk az Old Traffordhoz, az elején csak ámultam és próbáltam feldolgozni, hogy igen, és tényleg itt vagyok. Aztán kis vártatva, amikor kinyitott a Megastore, gyorsan megrohamoztam az üzletet, aminek az eredménye egy gyönyörû ManUtd mez lett, a hátán 11-es számozással, és Pinyo nickname-mel.
 

 
Ezt követõen pedig kezdõdött a csoda, lassan ugyanis nyíltak a kapuk, és körülbelül két órával a ManUtd – Everton meccset megelõzõen a biztonságiak elkezdtek minket a stadionba beengedni. Kisebb STAFF-es vizsgálat után mi is bejutottunk, majd két perc múlva kiléphettünk a pályára. Azt hiszem ez volt életem egyik legszebb pillanata – persze ez olyan sallang szövegnek tûnhet, de aki ismer, az tudja mirõl beszélek….  Abban a pillanatban, amikor megláttam belülrõl az Álmok Színházát valami hihetetlen dolog játszódott le bennem. Az elején alig akartam felfogni, hogy mi is történik, mikor a mobilban újságoltam szüleimnek, hogy éppen honnan is beszélek velük, õszintén a könnyeimmel küszködtem. … Majd egy kis idõvel késõbb picit tisztult kicsinke lelkem világa és megkezdtem az emlékek digitalizálását is. A bõ másfél óra alatt, amíg 76000 fõ elfoglalta a helyét, Gáborral millió egy fényképet csináltunk. Picit az egész úgy hihetetlen volt, hiszem a meccs elõtti bemelegítésen, nem messze tõlem ott labdázgatott egymással Giggs, Scholes, Ferdinand, Rooney és a többi , eddig csak tv-n keresztül látott kedvencem. Maga a melegítés kb negyed óráig tartott, melyet követõen mindkét csapat játékosai visszavonultak, hogy elvégezzék az utolsó elõkészületeket. 
 

 
Majd aztán a hangosbemondó megszólalt és hatalmas tapsvihar és éneklés közepette megjelentek a játékosok a kijáróba és szépen lassan kivonultak az Old Trafford gyepére. A szokásos procedúrát követõen pedig megkezdõdött az a kétszer 45 perc, amit feltehetõen sosem fogok elfelejteni. A meccsen már az elsõ pillanatoktól kezdve valami hihetetlen hangulat volt, a szurkolók folyamatosan énekeltek, buzdították a fiúkat, akik pedig igencsak szépen játszottak. Azonban a 33. percben jött a hidegzuhany és váratlanul megszerezte az Everton a vezetést. Ezekben a pillanatokban a mellettem helyet foglaló kék szurkolóhad hangja igencsak megerõsödött, azonban sem a szurkolók, sem pedig a csapat nem vesztette el a hitét.
 

 
Miután a Red Army leüvöltötte a merseyside-i emberkék fejét, a csapat is újra magára talált, és még a félidõ vége elõtt Rooney találatával egalizáltak is. Bár ez a félidõ is igazán izgalmas volt, azonban mint késõbb kiderült, a java csak ez után következett. A második  45 percet hihetetlen elánnal és tempóval kezdte meg a csapat, melynek az eredményeként az 57. percben Dannyboy egy hihetetlenül szép csavarással a jobb felsõbe helyezte a bogyót. Természetesen ennél a gólnál a stadion felrobbant, és azt hiszem nekem sem sikerült túlságosan a bõrömben maradni. Olyannyira nem, hogy a nagy gólöröm közepette, egy ici picit beestem az elõttem ünneplõ bácsika nyakába, aki miután ezt észrevette, csak hátrafordult és mosolygott, hiszen látta, hogy milyen örömöt szerzett nekem is kedvenc csapata vezetõ gólja. Majd hogy az addig is hihetetlen hangulat tovább fokozódjon, 3 perccel késõbb Nani egy gyönyörû kényszerítõt követõen helyezett a hálóba. Ekkor szerintem a legtöbben – engem is beleértve – már szinte biztosak voltunk csapatunk sikerében. A fiúk szépen játszottak, uralták a meccset, és egy távoli, ha jól emlékszem Carrick bombát követõen, mely a felsõ lécen csattant még az elõnyünket is majdnem tovább növelték. Azonban a 66. percben Fellaini megmutatta, az Everton nem kívánja ezt a meccset még feladni és találatával az ellenfél feljött egy gólra. Bár Wazze ismét két gólra növelte csapatom elõnyét, azonban az Everton még ekkor sem akart megtörni. A pályán és a szurkolók között is hatalmas csata volt. Mindkét szurkolótábor a gyõzelembe akarta hajtani kedvenceit….  az ellenfél kitartóan támadott a ponthoz szükséges két gólért, míg a hazaiak a kegyelemdöfést kívánták bevinni. Sajnos azonban a 83. és 84. percben is a kékek örülhettek, miután két igencsak elkerülhetõ gólt helyeztek De Gea hálójába. Ezt követõen Fergie bár érezte, hogy nagyon nagy baj van, hiszen a városi rangadó elõtt, nem szabad ezt a két pontot elbukni, azonban lépései már nem jöttek be.
 

 
Bár körülbelül 70.000 ember szájából zúgott az Attack, attack, attack…. vezényritmus, azonban a Vörös ördögök már csak hatalmas helyzetekig jutottak, gólt sajnos nem sikerült elérniük. A hármas sípszót követõen egyértelmû volt, hogy melyik volt az elégedettebb tábor, a liverpooli kékek folyamatos skandálása mellett a hazai szurkolók mélabúsan hagyták el a stadiont. Természetesen a meccs fantasztikus volt, 8 igen szép gólt is láthattunk, azonban az összes vörös ördög tudta, hogy az itt utolsó percekben elszórt 2 pont, akár a csapat bajnoki címébe is kerülhet ….
 

Így hát a többi hazai drukkerhez hasonlóan mi is felkerekedtünk és elindultunk szállásunk felé, ahol végre kipihenhettük az elmúlt napok fáradalmait és rákészülhettünk a másnapra. Reggel ugyanis idõben volt kelés és egy frissítõ zuhany és az Angliában olyannyira bevált francia bagett – sajt – paradicsom kombó után ismét visszatértünk az Old Traffordra.
 

 
Ugyanis mielõtt még hazamentünk Magyarországra megtekintettük a Manchester United múzeumát, valamint részt vettünk egy stadion túrán is. Hát mit is mondhatnék errõl, lenyûgözõ. Már maga a múzeumban eltöltött erõs másfél óra is feledhetetlen volt, hiszen bekukkanthattunk a csapat múltjába, azonban ami ez után következett, az ha lehet, még fantasztikusabb volt. Egy idegenvezetõ körülbelül 70 perc alatt körbevezetett minket az Álmok Színházában. Elsõ körben kiültünk a stadionba, ahol a történelmi ismertetõ mellett számos érdekességet ismerhettünk meg a csapatról, illetve a stadionról, majd ezt követõen a lelátó egy másik pontjáról csinálhattunk számos fényképet.
 

 
Következõ állomásunk a München tunnel volt, ahol a csapat történelmének legsötétebb napjáról emlékeztünk meg, majd innen a játékosok öltözõjébe mentünk. Itt újra villogtak a vakuk, számos képet csináltunk a különbözõ kedvencek helyén a mezükkel pózolva. Miután innen is megindultunk utunk újra a pályához vezetett, ugyanis kimehettünk a küzdõtér szélére, ahol végigsétálva elfoglalhattuk a csapat kispadját és betekintést nyerhettünk az old traffordi gyepszõnyeg ápolásának titkaiba. A számos kis digitalizált emlék elkészítését követõen elérkeztünk túránk utolsó állomáspontjára, ahol az idegenvezetõ még pár érdekességet elhintett számunkra, majd egy videós üzenet keretében a jó öreg Fergie bácsi is elköszönt tõlünk.
 

 
Ezután sajnos nekünk is el kellett búcsúznunk egy kis idõre az Old Traffordtól, ugyanis rohamléptekben megindultunk a repülõnk felé, hogy egy 3 órás utat követõen ismét találkozhassunk családunkkal és barátainkkal és ismét megízlelhessük hazánk finom borait.