Mi köze van Puskáséknak az egyetlen angol futball-sikerhez? Honnan jött a 4-4-2? Taktikai Zóna, történelem óra.

(Nem kapcsolódik ugyan szorosan a Unitedhez, de a közelgõ Eb, és a vélhetõen itt is túlsúlyban lévõ angol drukkerek miatt talán van némi létjogosultsága a posztnak.)

 Furcsa egy szerzet az angol válogatott, az már egyszer biztos. Egyrészrõl ugye nekik köszönhetünk mindent, ami futball, másrészt viszont az egy szem világbajnoki címüktõl (1966, természetesen hazai pályán) eltekintve tulajdonképpen mindig is a nyalóka rosszabbik végén álltak: hébe-hóba ugyan bejutottak egy nagy torna legjobb négy csapata közé, de összességében kevés méretesebb lúzere akadt náluk a focitörténelemnek. Az átlagember nagyjából annyit tud róluk, hogy 4-4-2, meg kick&rush, pedig ennél azért jóval bonyolultabb lelki világgal rendelkeznek, az ötvenes-hatvanas évek fordulóján például szinte párját ritkító taktikai forradalom zajlott a házuk táján. A közelgõ Európa-bajnokság jegyében most ennek, illetve a sikerkovács Alf Ramsey életútjának jártunk utána, de ha már belemerültünk, önzõ okokból a hathármat sem hagytuk ki.
Az egész ugyanis azzal kezdõdött, hogy az Aranycsapat elutazott Londonba, bemelegített, kifutott a Wembley szent gyepére, majd kiosztotta a focitörténelem addigi legnagyobb sallerét – igen, egyenesen a tanítóknak. A hathárom után a világ szinte azonnal megváltozott, az angolok viszont szokásukhoz híven ebbe nem törõdtek bele egykönnyen, kellett nekik a visszavágó is, vesztükre. A 7-1 tulajdonképpen lezárt egy korszakot, az angol futball vitathatatlan felsõbbrendûségének idõszakát – a szigetország addig fényes elszigeteltségbe burkolózó futball-társadalmának végleg be kellett látnia, hogy elszaladt mellette a világ.
Az angolok alapos emberek, szeretik összefüggéseiben látni, hogy mi és miért történik, nem véletlen tehát, hogy a totális katasztrófának számító kettõs vereség utáni években könyvek és cikkek tucatjai jelentek meg a futball jövõjérõl polemizálva. Az általános vélekedés az volt, hogymeg kell próbálni utolérni a Dunamenti iskolát, adoptálni bizonyos stílus-jellemzõket, ám úgy, hogy közben az angol hagyományok se vesszenek el teljesen. Tiszta sor, bár némiképp nehezítette a helyzetet, hogy a hagyományos szigetországi „baszdelõre” futball olyan messze volt a sokmozgásos, helycserés magyar iskolától, mint Makó Jeruzsálemtõl.
A forradalminak szánt megújhodás tehát nem ment, nem is mehetett egyik napról a másikra, igaz, voltak olyan együttesek, amelyek viszonylag hamar felismerték, hogy az Aranycsapat játékának mely elemeit lehet gyorsan, és viszonylag könnyedén átörökíteni a zátonyon túl. A Manchester City például már az 1953/54-es szezon második felében próbálgatta a visszavont centerjátékot (a’la Hidegkuti), ám az igazi áttörés csak egy évre rá jött el, amikor Johnny Williamsont a zseniális Don Revie váltotta a klasszikus kilences trikójában.
Az addig jobbára csak szimpatikus kiscsapatnak számító City a kezdeti nehézségek (5-0-s vereség Prestonban a bajnokság nyitófordulójában) után masszívan belelendült, és annak ellenére is a hetedik helyen végzett a bajnokságban, hogy a téli pálya-állapotok finoman szólva sem kedveztek sokpasszos, magyaros játékstílusuknak. Ennél is nagyobb truváj volt viszont, hogy történetük során elõször bejutottak az FA-kupa fináléjába, Don Revie-t pedig, mit ad Isten, a visszavont center pozíciójából választották meg az Év Játékosának.
A mágikus City története azonban itt véget is ért, Revie a kupadöntõ után egy elõre nem egyeztetett családi nyaralás miatt ugyanis összerúgta a port a manchesteri vezetõkkel, és a következõ évadot már a Sunderland színeiben kezdte meg. Az észak-keleti klubnál azonban magasról tojtak a Dunamenti iskolára, csak klasszikus W-M-szisztémában tudtak gondolkodni, és ezen az sem változtatott, hogy akkor szokatlan módon, idény közben váltottak edzõt. A pénzügyi balhéba is keveredõ Sunderland a szezon végén kiesett, mint a tejfog, Revie-t pedig gyakorlatilag végleg leírták.
„Csak egyféleképpen tud játszani, az pedig teljesen idegen a mi stílusunktól. Lehet, hogy ez Manchesterben elég volt, de mire hozzánk érkezett, már mindenki kiismerte. Don jó játékos, de képtelen változni, így pedig nem lehet futballozni”  – mondta a sunderlandi csapattárs, Charlie Fleming, miközben meg sem fordult a fejében, hogy esetleg a többi angol játékosnak kellett volna magára szednie valamit a modern idõk futballjából.
Az idõ viszont öles léptekkel haladt, a 3-6 és az 1-7 lidérces emléke egyre halványabb színben tûnt már csak fel, fõleg, mivel a brit csapatok az idõközben elinduló európai kupákban viszonylag sikeresen szerepeltek. Csakhogy ezekben a sikerekben nyoma sem volt az innovációnak és a fejlõdésnek, az angolok ugyanúgy fociztak, mint tíz, vagy húsz évvel korábban: sok csapatnál visszatért a réges-rég lejárt lemeznek számító 2-3-5, de még a WM-mel operáló, Sir Matt Busby vezette Manchester United is elsõsorban a hosszú indításokra esküdött. Igaz, a többiekkel ellentétben õk legalább már nem valami alantas dologként tekintettek a labdabirtoklásra, és idõnként éltek is a rövid, biztonsági passzok lehetõségével; az uralkodó szemlélet azonban mégiscsak az maradt, hogy a több átadás nagyobb hibalehetõséget rejt magában, ezért aztán amilyen gyorsan csak lehet, át kell juttatni a bogyót az ellenfél térfelére.
Ilyen szempontból valóságos államnak számított az államban a Tottenham Hotspur, ahol már a vízválasztó 1953-as esztendõ elõtt is elültette magját a magyaros gondolkodás. Sõt, a Spurs már a húszas-harmincas években is meglehetõsen speciális szellemi mûhelynek számított a maga rövidpasszos játékstílusával – elsõsorban a skót kapcsolatoknak, és Peter McWilliam áldásos tevékenységének köszönhetõen. Ennek a csapatnak volt a centerhalf-ja egy bizonyos Arthur Rowe, aki maga is inkább a rövid passzokra, a földön tartott labdára esküdött, és ez az elgondolás csak erõsebbé vált benne, amikor a ’40-es években Magyarországra is eljutott. Mire 1949-ben kinevezték az akkor épp a másodosztályban porosodó Spurs edzõjévé, már teljesen bizonyos volt abban, hogy a jövõ útja a magyaros stílus, a rövid passz, és a sokmozgásos, helycserés támadójáték. Nem véletlenül hangoztatta úton-útfélen alapvetõ tételét: „csináld egyszerûen, csináld gyorsan” A kocka el volt vetve.
Londonba érkezvén elsõ dolga volt, hogy leigazolja a Southampton akkor még kevesek által ismert jobbhátvédjét, Alf Ramsey-t. Azt a Ramsey-t, aki késõbb válogatott lett, játszott az Évszázad Mérkõzésén (sõt, õ alakította ki a végeredményt, büntetõbõl), és az egyik elsõ prototípusa volt a felfutó bekkeknek. Rowe tudta, látta, hogy ebbõl meccseket eldöntõ fegyver lehet, de tisztában volt azzal is, hogy a Ramsey-ben rejlõ lehetõségek kiaknázásához le kell szoktatnia õt a hosszú, céltalanul elõrebikázott labdákról. A Spurs játéka rövidesen etalonná vált Angliában, a sarokkõ pedig nem volt más, mint a labdát röviden megjátszó Alf Ramsey, aki ráadásul a jobbösszekötõ visszalépése után az ellenfél térfelére sem volt rest átinalni, sõt, teljes zûrzavart okozva a szemközt állók soraiban, a kaput is szemrebbenés nélkül vette célba.

„Sosem gondoltam, hogy van egy határ, amin túl egy védõ már nem merészkedhet” – magyarázta Rowe. „Ha ott a lehetõség, és a hely, igenis ki kell használnia. Nem is értem, miért gondolják egyesek, hogy a védõ nem próbálhat gólt szerezni”
A Tottenham az 1950/51-es évadban már az elsõ osztályban szerepelt, méghozzá nem is akárhogyan: újoncként nyomban bajnok lett, közte olyan gyõzelmekkel, mint a Newcastle 7-0-s kiütése. A tekintélyes The Telegraph terjedelmes cikkben mutatta be Rowe új rendszerét, amely„egyszerû, gyors és kíméletlen” módot kínál a gyõzelemre.
Valójában arról volt szó, hogy Rowe az angol futball legalapvetõbb tartozékát, a levegõben szálló, hosszú indítást iktatta ki a játékból. A Spurs sem foglalkozott különösebben a labdabirtoklással, viszont amondó volt, hogy a labdát mindenképp a földön kell tartani: a levegõben hosszú ideig szálló játékszerre ugyanis a védõk fel tudnak készülni, viszont, ha nem csak a labda, hanem a játékosok is mozognak egyszerre, ráadásul a földön, már jóval bajosabb a megfelelõ helyezkedés.
„A Tottenham játékára nincsen ellenszer. Elképesztõ sebességgel játszanak, mindenki a lábához közel viszi a labdát, és pontosan passzol, így aztán hiába lehet elõre tudni, hogy minden támadás a jobb oldalon, Ramsey-tõl indul, a védelemnek esélye sincs. Egyszerûség, gyorsaság, pontosság – nincs ma korszerûbb futball ennél Angliában” – harsogták az újságok.
Annak ellenére, hogy a Spurs tíz esztendõn keresztül a csúcson, vagy a csúcs közelében tudott maradni (1961-ben például dupláztak) a játékstílusuk sohasem terjedt el igazán a zátonyon – ahhoz túl messze feküdt az angol hagyományoktól. Történetünk szempontjából így sokkal inkább az a lényeges, hogy ez a csapat, ez a stílus mennyiben formálta a késõbb az angol futball legnagyobb sikerét elérõ Alf Ramsey gondolkodását.
Elsõ menedzseri megbízatását a harmadosztályban pironkodó Ipswich-nél kapta, és mint igazi angol realista, gyorsan belátta, hogy itt aztán nem sok értelme lenne erõltetni a Spursnél számára is oly sok sikert hozó push&run stílust. Ahogy az a legnagyobbak esetében már csak lenni szokott, õ is vereséggel mutatkozott be a kispadon, elsõ nekifutásra a jó nevû Torquay United gyalulta le 2-0-ra csapatát, a játék képérõl pedig sokat elmond, hogy még az angol riporterek is csak hüledeztek a sok beadáson és szögleten.
Az eredmények persze késõbb elkezdtek csordogálni, de ennél jóval lényegesebb, hogy Ramsey az Ipswichnél próbálta ki elõször azt a jelentõs újítást, amely jó tíz éves fejlõdési folyamat után végeredményben az angol válogatott világbajnoki gyõzelméhez és a 4-4-2 kialakulásához vezetett.
Jimmy Leadbitter nevét aligha ismeri bárki, ami persze nem csoda, egy jelentéktelen csapat jelentéktelen balösszekötõje volt az ötvenes évek közepén-végén. Az Ipswich-hez még akkor igazolt, amikor Ramsey elõdje, egy bizonyos Scott Duncan tartotta kezében a marsallbotot, így, ha valaki a háta közepére sem kívánta az új edzõ érkezését, az éppen õ volt. Decemberig írd és mondd egyetlen meccsen kapott csak szerepet, ám akkor, mintegy varázsütésre, Ramsey bejelentette, mostantól õ a balszélsõ.
Leadbitter intelligens, technikás játékosnak számított, de ahhoz, hogy a korabeli elveknek megfelelõ szélsõjátékot
játsszon, egyszerûen nem volt meg a sebessége. Ezt persze Ramsey is tudta, így esze ágában sem volt klasszikus szélsõként erõltetni – inkábbhátrébb húzta kicsit a pályán, a védõit pedig arra kérte, hogy minden labdával Leadbittert keressék elõször.
„Tudtam, hogy az ellenfél jobbhátvédje megzavarodik majd, és nem tudja, hogy mit csináljon. A pálya közepén mégsem álldogálhat teljesen egyedül, így aztán Jimmy után fog menni, bármi történjen is. Mögötte viszont már ott lesz a folyosó, amibe egy olyan játékos, mint Leadbitter, hihetetlen magabiztossággal rugdalja be a labdákat” – mesélte késõbb a mester.
Az Ipswich 1961-ben jutott fel az elsõ osztályba, majd Rowe Tottenhamjéhez hasonlóan már az elsõ szezonjában bajnok lett – köszönhetõen a Leadbitter hátrébb húzásával inkább már 4-3-3-ra hasonlító speciális 4-2-4-nek.
A világot eközben éppen a brazilok állították tótágasra, az 1958-ban, Svédországban taroló 4-2-4 szinte azon nyomban elterjedt, és a latinos futballkultúrákban ez nem is szúrta senki szemét. Angliába viszont nem lehetett csak úgy, en bloc importálni egy alapvetõen az egyéni képességeken és az improvizáción nyugvó játékrendszert, így aztán Ramsey kénytelen volt megoldásokat keresni a tökéletlenségek feloldására.
Amikor egy balul sikerült félszezon után 1963-ban Ipswichbõl a válogatott élére került, már pontosan tudta, mit kell tennie. Abból indult ki, hogy a braziloknál sem volt kõbe vésve a 4-2-4, hiszen Zagallo rengetegszer lépett vissza a középpályára, hogy nagyobb stabilitást adjon a csapatnak, az egyénileg jóval kevésbé képzett angol játékosoknak meg aztán pláne a halált jelentené, ha a csapatrészek túlontúl elszakadnának egymástól - így pedig végülis elkerülhetetlen a kompromisszum.
Mivel Leadbitter visszavonása az Ipswich-nél egyszer már nyerõ húzásnak bizonyult, Ramsey a válogatottnál is hasonlóban gondolkodott.Lemondott az egyik klasszikus szélsõjérõl, hogy területet nyerjen a középpályán, és megpróbálja kimozdítani biztos pozíciójából az ellenfél szélsõhátvédjét. Az így kapott asszmietrikus 4-2-4 már alkalmas volt arra, hogy erõsebb ellenfelekkel is felvegye a versenyt, hiszen egyszerre volt kellõen stabil a csapatjáték és megfelelõen szilárd a szerkezet ahhoz, hogy a védekezés és a támadás egyensúlya ne boruljon fel.
Az 1966-os, hazai világbajnokságra készülve Ramsey számára egyértelmûvé vált, a siker felé csak egyetlen út, a 4-3-3 és a 4-2-4 keresztezése vezet. A felkészülési meccseken ellentmondást nem tûrõen variálta a két formációt, hol elvett, hol hozzáadott egy klasszikus szélsõt, attól függõen, hogy mennyire számított nehéz diónak az aktuális ellenfél. Mire a VB elkezdõdött, a nagy mû készen állt, és csak a premierre várt.
Mivel Ramsey nem szívesen játszotta volna ki ütõkártyáit rögtön az elején, a csoportkör a megtévesztés jegyében telt: Uruguay ellen vegytiszta 4-3-3 és bûnrossz 0-0, Mexikó ellen újfent két szélsõ és sima, de nem túl meggyõzõ 2-0-ás siker szegélyezte az angol csapat útját. A fordulat az argentinok elleni negyeddöntõben jött el, Ramsey ekkor szavazott elõször bizalmat a már a VB elõtt megálmodott 4-1-3-2-jének.
A dolog lényege abban állt, hogy a mester fogta, és a fedezetsor két szélére tolta vissza támadó szélsõit. Akik persze innentõl fogva már nem is szélsõk, sokkal inkább side midfielder-ek voltak, és természetesen a szerepkörük is jelentõsen átalakult: a vonal melletti, fel-alá cirkálás helyett sokkal közelebb helyezkedtek egymáshoz, megalkotva a történelem elsõ támadó középpályás-trióját.
A „wingerless”-nek, vagyis szélsõtlennek keresztelt új rendszer azonban csak Stiles, a korabeli védekezõ fedezet prototípusának bevetésével lett teljes: a United középpályása ütközött, szerelt, szántott és vetett a nagy hármas (Peters, Charlton, Ball) mögött, nem ritkán pedig szinte ötödik hátvédként vette ki a részét az ellenfél támadásainak megállításából. Ramsey tulajdonképpen olyan formációt hozott létre, amely egyszerre oldotta meg, hogy a védõk mindig látszámfölényben legyenek, és a labda megszerzése után akadjon egy szabadon megjátszható ember is. A szisztémára a koronát Charlton játékintelligenciája és Hurst centerjátéka tette fel, az angolok tehát amellett, hogy végre pokolian jól kidolgozott taktikával léptek színpadra, minden csapatrészükben magukénak tudhattak egy korszakos zsenit – ez pedig együtt sok volt a világnak, és sok volt Argentínának is a negyeddöntõben.




 
Az elõdöntõben Portugália ellen Charlton duplája ért 2-1-es gyõzelmet, de az igazi hõs az Eusébiót leradírozó Stiles lett, akit hiába akart eltiltani a FIFA egy, még Franciaország ellen, a harmadik csoportkörben elkövetett horrorfilmekbe illõ becsúszás után, Ramsey kiállt mellette, sõt, lemondással fenyegetõzött.
„Ha Nobby-t nem engedik játszani, azonnal itt hagyok csapot-papot, Anglia pedig soha nem nyer vb-t”- dörmögte fennhéjázóan, de hát ki mondja így utólag, hogy ne lett volt igaza.
 
A vb-döntõ csapatai (1966)
 

A nyugatnémetek elleni döntõ aztán újfent igazolta a rendszer létjogosultságát, az angolok Charlton, Stiles és Ball vezetésével megszállták a középpályát, a csatárkettõshöz leggyakrabban csatlakozó Peters pedig megszerezte a vezetést. A hosszabbításban aztán újfent a középpályás támadóhármas döntött, Hunt fáradhatatlan robotolása után egy zseniális keresztlabdát is megeresztett, Hurst pedig köszönte szépen és bevágta (legalábbis Dienst játékvezetõ szerint) – Anglia tizenhárom évvel a hathárom sajgó pofonját követõen világbajnok lett, ráadásul új útra vezette a világ labdarúgását is.
Az, hogy késõbb Charlie Reep és a Winning Formula megjelenése miképp alakította a 4-4-2 fejlõdését, és terelte vakvágányra az angol futballt, már egy másik történet…
(Az íráshoz felhasználtuk Jonathan Wilson: Inverting the Pyramid címû könyvét)