„Le style, c'est l'homme” – mantrázza mindenki az unalomig ismert mondást, de közben észébe sem jut, hogy az egésznek bármi köze is lenne a futballhoz – már persze a manapság inkább kapusként ismert egykori matematikus-csillagász kiötlõt kivéve. Holott van bõven, a stílus ugyanis nem csak az embert magát, de a futball fejlõdését is alapjaiban határozza meg, nyilván persze nem véletlenül, lehet némi átfedés a kettõ között. A fejlõdés katalizátora ugyanis az ember maga: a homo sapiens, amely tengernyi hibája és fogyatékossága ellenére is mindig mindent a saját képére formál. Igen, még a futballt is.
 
Látszólag persze ennek nem sok köze van a Manchester Unitedhez, de ha valaki kicsit is jobban belegondol, gyorsan beláthatja, hogy József Attila-i fordulattal szólva, fecseg a felszín, hallgat a mély. Sir Alex Ferguson ugyanis pont elég nagy állam az államban ahhoz, hogy kedvére alakíthassa gárdája önképét, huszonhat év alatt kis túlzással csak abba nem ütötte bele az orrát, amibe nem fért bele, és itt most nem feltétlenül a borospohárra gondolunk. Hajtás után elsõsorban a stílus-játékkoncepció-taktika háromszögben próbálunk meg elmélyedni, látleletet adunk Ferguson gondolkodásmódjáról, de azoknak is érdemes lapozni, akik csak a Hazard és Kagava márkanevekkel futtatott termékekre buknak.
 

Sokszor esett már szó arról, hogy mi mozgatja a futball fejlõdését, mi áll a focitörténelem nagy történéseinek hátterében, és úgy egyáltalán, mirõl is szól maga a játék. Ha hiszünk Arrigo Sacchinak (és miért ne tennénk), akkor egyértelmû, hogy pusztán a taktikáról és a mágnestábláról, minden más csak felesleges duma és terelés. A futball ugyanis a maga nemében igazi harc, küzdelem a gyõzelemért, a dicsõségért, ritkább és fennköltebb esetekben egyenesen a halhatatlanságért - és a mindezeket együtt, egyszerre jelentõ gólért. Olcsó hasonlat lenne ellõni, hogy a futball a modern idõk hadmûvészete, annak minden stratégiai és rendszerelméleti finomságával együtt – mégis meg kell tennünk, hiszen az utolsó betûig így igaz. Szun-ce, az ókor talán legzseniálisabb kínai hadvezére írja a Hadviselés törvényei címû, cirka kétezer évvel ezelõtt megjelent munkájában: "Minden csatában egyenes támadással vehetjük fel az érintkezést az ellenséggel, de cselvetéssel gyõzünk"
 
Pont úgy, mint a futballpályán. Akié az elsõ meglepetés, azé az elsõ gól. Akié a nagyobb meglepetés, azé a gyõzelem.
 
A kérdés csak az, hogy az ember mihez képest okoz meglepetést. Azt, hogy a brazilok cseleznek, az németek rakkolnak, az olaszok pedig bekkelnek, már a jól értesült csecsemõk is kívülrõl fújják, a nemzeti tradíciókra épülõ futballfilozófiák képét a stílusjellemzõk jó néhány évtizede világosan lefestették. Az igazán érdekes kérdéseket a klubcsapatok vetik fel.
 

 
Az addig rendben van, hogy a Barcelonáról mindenkinek a tiki-taka vagy a Cruyff-féle totális futball, a Realról pedig a könyörtelenül hatékony támadójáték ugrik be, de vajon mit mond az ember, ha az Arsenal stílusáról, tradíciójáról kérdezik? Felhozza példának a Wright-Adams-Keown-Winterburn-féle, majdhogynem színangol csapatot, vagy Wenger érinthetetlenjeit tekinti etalonnak? Merthogy a végeredmény szempontjából nem mindegy, kicsit sem.
 
A klubfutballban (különösen a Bosman-szabály bevezetése óta elszabadult gyeplõnek köszönhetõen) ma már alig akad a nemzeti jellegek miatt berögzült séma, ösztönszerû megoldás. Egy olyan korban, amikor a Manchester City vagy az Arsenal minden különösebb gond nélkül ki tud állni angol futballista nélkül egy bajnoki mérkõzésre, már felesleges lenne ívelgetõs rúgósfocit várni a Premier League-tõl. A globalizációnak hála a világ kinyílt, a távolságok (kulturális és társadalmi értelemben egyaránt) minimálisra csökkentek, egy szigetországba érkezõ Dinamo Moszkva mostanság például már aligha lepne meg bárkit is, egy olyan füles pedig, amilyet az Aranycsapat kiosztott a fényes elszigeteltségben héderezõ angoloknak, teljességgel elképzelhetetlen.
 
Egy ilyen közegben a korábbiaknál is jobban felértékelõdik a stílusedzõ szerepe: Holics Ödön szavaival élve „az edzõ legfontosabb feladata egy csapat életében mindig az egységes játékstílus megteremtése”. Minden más, tehát a formáció, a taktika, a játékrendszer, de még a mágnestáblás sakkozás is, csak a stílus kialakítása után következhet.
 
Mert az addig rendben van, hogy a 4-2-3-1 négy védõt, öt középpályást és egyetlen támadót jelent, csakhogy önmagában ez még nem sokat mond el a csapat játékáról. Négy milyen védõ? Mi a középpályások feladata? Hogyan helyezkednek egymáshoz és a labdához képest? Milyen játékhívásokkal akarja megjátszani az elõretolt éket a csapat? Egy formáció igazi értékmérõje nem a játékosok átlagos helyezkedési pontja, hanem az, hogy milyen alapvetõ tulajdonságaikat kell leggyakrabban használniuk az adott pozícióban. A csapatjáték ugyanis feladatmegoldások rendszere, s mint ilyen, általában pokolian relatív.
 
Egy edzõnek a taktika és a játékstílus finomra hangolása során két alapvetõ kérdésre kell választ adnia: a pálya melyik részén akarja megszerezni a labdát, és mihez akar kezdeni vele. Ezen a vezérfonalon pedig a vér végleg elválik a víztõl – nyilván senki nem keverné össze mondjuk Ranieri és Ferguson 4-4-2-jét, és nyilván azért nem, mert hiába azonos a formáció, ha annak megálmodói merõben más válaszokat adnak a fenti két kérdésre.
 

Ha két 4-4-2 egymásnak feszül...
 
Ferguson zsenialitása abban rejlik, hogy a legendásan merev angol viszonyok között is új keretet tudott adni a hagyományos értékeknek. Hogy közérthetõbben fogalmazzunk, nála a céltalanul elõrebikázott labda hosszú indítássá, a bójacenter pedig kíméletlen gólvágóvá nemesedett – vagyis magasról tojt a Charlie Reep és Graham Taylor-féle, az angol labdarúgást évtizedekre gúzsba kötõ  The Winning Formula-ra, de csak azután, hogy rongyosra olvasta, és levonta belõle a maga következtetéseit.
 
A könyvet nagy vonalakban egyébként már az NST és Heinrich is áttekintette, sokat mi sem tudunk hozzátenni, történetünk szempontjából egyébként is csak Ferguson a lényeges, és az, hogy innen datálódik mesterünk kóros szerelme a labdabirtokláshoz. Az elmélet lényege, hogy az a csapat, amelyik legalább tízszer célba veszi az ellenfél kapuját, szinte biztosan nem kap ki – és az az icipici esély is tud tovább zsugorodni, ha azt a bizonyos tízet sikerül még néhány próbálkozással megfejelni. Minél többször jut el egy csapat az ellenfél védõharmadába, annál több esélye nyílik a kapuralövésre, ergo egyre zsugorodik a vereség esélye. Arról már nem is beszélve, hogy egy kapuralövéssel befejezett akció után nem fordul le az ellenfél, nem jön létszámfölényes kontra, vagyis még egy kétségbeesetten lelátóra bombázott labda is jobb üzlet, mint a rossz csel.
 

A Unitednek nem kifejezetten sajátja a klasszikus "baszdelõre" futball - ezt a statisztika is kiválóan példázza.
 
Az öreg egyébként sem egy bonyolult lélek, elõszeretettel hangoztatja például, hogy a futballban csak passzolni meg futni kell, aki ezt a kettõt tökéletesen tudja, annak nyert ügye van. Az ilyen sallangmentes gondolkodás egy az egyben a régi idõk stílusedzõinek sajátja, a Sebeshez és Hoganhez hasonló zseniké, akik, bár mindent tudtak a játékról, csakis azt voltak hajlandóak alkalmazni, ami adott esetben a legcélravezetõbb volt. Ahhoz persze, hogy az egész mûködjön, elsõ körben gondolkodni képes labdarúgókra volt szükség a pályán – és itt megint áll a párhuzam Fergusonnal, elég csak Roy Keane-re, vagy Ryan Giggs-re gondolni, de az életben egy ötödik osztályos pufók mûveltségével rendelkezõ Beckham is egész szépen helytállt anno a jobbszélen.
 
SAF abból indul ki, hogy a mérkõzés minden pillanatában nyomást kell gyakorolni az ellenfélre, hiszen a kapuralövések számával egyenes arányban növekszik a szemközt állók homlokát itató izzadság is, töri a seggüket a háló, és már a tizenötödik percben elhangzik a kispadról a „jó az iksz” vezényszó. Egyáltalán nem véletlen, hogy hazai pályán mindig bõdületesen jó mutatókkal rendelkezett, mint ahogyan az sem, hogy a csapata rendszeresen nyert meg nagy meccseket a hajrában (ne adj’ Isten a Fergie-time-ban) - az ellenfelek idegenben el sem hitték, hogy gyõzhetnek, de ha mégis, az utolsó néhány percben már biztosan nem tudták elviselni az egyre erõsebben szorító manchesteri kéz ökölcsapásait. Ferguson stílusa általában módszeresen kivérezteti, majd nemes egyszerûséggel összeroppantja az ellenfeleit, éppen ezért is volt érthetetlen kissé az idei szezon hitehagyott üdvhadserege, amely se csípni, se rúgni, se harapni nem tudott a nagy meccseken, és egy-egy neccesebb szituációban úgy esett össze, mint a nedves zokni a centrifugában.
 
Az angol hagyományokkal ellentétben tehát Fergusonnak nem az alakzat sérthetetlensége, hanem a labda kell, nála a szerepkörök vannak kõbe vésve, nem pedig a posztok. Középütt dominálja a mérkõzést, de csak azért, hogy a széleken folyosót nyisson, és ez az 1991-es KEK gyõzelem alkalmával is pontosan így volt, nem a legendás Andy Cole-David Beckham páros kapcsolat jelentette a spanyol viaszt. Teljesen mindegy, hogy 4-4-1-1, 4-4-2, vagy 4-3-3 a formáció, Fergusonnak mindegyik csupán eszköz arra, hogy domináns stílusát lenyomja az ellenfél torkán. Volt, hogy az adott szituáció 4-6-0-át követelt, azt is gondolkodás nélkül rajzolta a mágnestáblára, alapvetõi elveinek feladásához két Barcelona elleni BL-döntõ sem volt elég.
 


The United-way.
 
Ebbõl a szempontból is történelmi léptékûnek tûnik a City elleni bajnoki finálé, ahol viszont egyértelmûen alkalmazkodni akart, s mit ad Isten, rajta is vesztett. Bekkelni, kivárásra játszani próbált egy olyan csapattal, amelynek a vérében van a proaktivitás, olyan játékosokkal, akik nem öröklik, hanem megszerzik a labdát, s nem az ellenfél veszi el tõlük, hanem õk adják oda nekik.
 
A United játéka egyszeriben identitását vesztette, az adott helyzetben pedig teljesen lényegtelenné vált, hogy Pak visszalépéseivel 4-5-1, nem pedig 4-4-1-1 volt a formáció – hiszen a stílus és a szerepkörök álltak fejük tetejére, nem a szerkezet. Carrick és Scholes kettõse labda nélkül úgy kóvályog, mint a Vukban a részeg libák, Nani és Giggs az inverted winger és a vonalszélsõ klasszikus példányai (ezekre egy kétségbeesetten bekkelõ csapatnak általában semmi szüksége), Rooney pedig vérbeli complete forward - õt a poacher szerepköre elevenen falja fel, elõbb az önbizalmát, aztán pedig a fejét veszti el, nem véletlen, hogy azzal egy idõben hagyta abba a lapok mániákus gyûjtését, hogy Ferguson hátrébb vonta a támadóvonalból.
 

 
Hogy kontextusában lássuk a dolgot: a City ellen látszólag egy 4-5-1 a legélesebb fegyver, hiszen eltünteti a kékek nyomasztó középpályás emberfölényét, de elég hatékonyan használja a széleket ahhoz, hogy a Mancini két, folyamatosan rohamozó wingbackje mögött nyíló területekbõl is tõkét tudjon kovácsolni. Elsõ blikkre tehát megvan az egyensúly, védekezésben nullázza az ellenfél erényeit, támadásban viszont kihasználja a gyengéit – ennél többet aligha nyújthat edzõnek formáció.
 
Igen ám, de megfelelõ játékosok nélkül a legtutibb játékrendszer is bukásra van ítélve. A United stopperek nélkül akarta megállítani a világ egyik legjobban egy-egyezõ támadósorát, ez elvi hiba, a tollbamondásban három vonallal húzzák alá, olyan, mint amikor valaki kis betûvel kezdi a mondatot, vagy két c-vel írja azt, hogy játszik. Ha azt is hozzátesszük, hogy a United két legjobban védekezõ és leggyorsabb szélsõje a padon kezdte a mérkõzést, már húzhatjuk is át Ferguson dolgozatát, tûzre vele, talpas egyes. Annak ellenére, hogy a mágnestáblán voltaképpen jól sakkozott.
 
Sokszor elmondjuk, hogy Ferguson man management-ben világklasszis, ha kell, pofán rúgja Beckhamet egy stoplissal, de Scholes rõt tincseire is bátran ráereszti a legendás hajszárítót, annak ellenére, hogy nála jobb central midfieldert aztán rajzolni sem lehetne a rendszerébe. Ez viszont csak a dolog motivációs oldala, Fergie addig ordít a játékosaival, míg azok kínjukban meg nem nyerik neki a meccset, azonban ez idõnként azzal együtt is kevés tud lenni, hogy közben valószínûleg az öltözõ utolsó szárnyas hangyája is tûzbe menne érte.
 
Személyi kérdésekben ezzel együtt gyakran mellényúl, Blomqvist például valószínûleg még ma sem tudja, mit is akart tõle a mester a ’99-es BL-döntõben, de Alan Smith is meresztgette a szemét, amikor elõször besuvasztották a középpálya közepére. Pedig egyszerû a képlet, egy játékost ott kell használni, ahol az erényei leginkább kidomborodnak a játék során. CéRonaldo gyors volt, jól cselezett, ment is a szélre, és csak akkor kezdte kevésbé passzív szerepkörökben is próbálgatni a szakvezetés, amikor vitán felüli világklasszissá gyúrta magát. Hasonló fejlõdésen ment egyébként keresztül Rooney szerepköre is, ahogy nõtt a játékintelligenciája, úgy került egyre közelebb a Ferguson-stílus szívcsakrájához. Most éppen õ jelenti azt, és ha nem állna fent az a furcsa kettõsség, hogy egyszerre a keret legbiztosabb befejezõje és legjobb támadó középpályása is egyben, nem is lenne kérdés, hol a helye a kezdõben.
 

17 lövés meccsenként - jóval több, mint az a bizonyos tíz...
 
Amikor az új igazolások helyét vizslatjuk a szerkezetben, nem árt latba vetni, hogy Ferguson elsõsorban stílusban és nem formációban gondolkodik. Az, hogy Hazard és Kagava kis túlzással még életében nem látott belülrõl 4-4-2-õt, egyáltalán nem jelenti azt, hogy halálra vannak ítélve Manchester vörösebbik felében, de azt sem, hogy kettejük érkeztével törvényszerû a szerkezetváltás. A kulcskérdés az, hogy be tudnak-e illeszkedni SAF alakzatépítõ-bontó játékszervezése, amiben a posztok másodlagosak, hiszen mindenki a labdához pozícionálja magát: a cél az, hogy döntõ helyen, döntõ fölényt alakítson ki a United, vagyis bontsa meg az ellenfél védekezését a széleken és legalább három játékosa a kapu elé is jó eséllyel érkezzen.
 
Ebben a játékszervezésben a támadóharmadba érve gyakorlatilag megszûnnek a posztok, mindössze három különbözõ típusú játékos marad: az egyes támadó, akinél a labda van; a kettes támadó, aki az egyestõl kapja; és a hármas, aki a kettestõl kapja. Innentõl a szerepek ismétlõdnek, hisz ismét lesz valakinél a labda, õ is adja valakinek, majd egy harmadik is belép a csiki-csukiba, a játék folyamatos, a kapuralövés szinte biztos.  Gyönyörû példa a City elleni Szuperkupa-alázás, Nani abszolút poszton kívülrõl lõ gólt.
 
 
 
Nyilván nem arról van szó, hogy Ferguson forradalmasította a labdarúgást, hiszen (a tömérdek trófea ellenére) Lobanovszkijhoz, vagy Jimmy Hoganhez képest õ mindössze egy derék iparos, de ha valamit nagyon tud az öreg, az a felszínen maradás, a véget nem érõ lavírozás hagyomány és innováció között. Igazi stílusedzõ, aki feladatokban és szerepkörökben gondolkodik, nem véletlen, hogy ha szóba kerül a United, már villan is elénk a kép a harmincról kapura lövõ Scholes-ról és a beadáshoz készülõdõ Beckhamrõl, a fõ alapvetések évek óta változatlanok. A gerincet a passer-winger-complete forward-target man tengellyel lehetne a legjobban leírni, a várható igazolások is ebben a témakörben várhatóak. De errõl bõvebben majd késõbb, igény szerint…
 
(Az írás eredetileg itt jelent meg, de a szerzõ úgy gondolta, talán ezen a felületen is számot tarthat némi érdeklõdésre. A szerkesztés során felhasználtam Ferenczi Attila, Jonathan Wilson, és Hegedüs Henrik gondolatait, meglátásait.)