Dübörög az elõszezon, röpködnek a transzfer-kacsák, egyáltalán nem túlzás kijelenteni, az év legidegesítõbb szakaszát éljük. Modricért kevés lenne a 70 millió, Andersont viszont adjuk el egy zacskó szotyiért, de Nani is mehet, ha jön helyette Moutinho meg némi cash, legalább nem borul fel a keret portugál-egyensúlya. 

Csapjunk le van der Vaartra és Fellainira, sõt lehetõleg Bainesre is, még az sem baj, ha csomagban adják Hibberttel, legalább Rooney nem lesz utolsó a felkészülési idõszakot lezáró házi szépségversenyen. Zsong a fejem a sok névtõl, a sok önjelölt sportigazgatótól, de még jobban magától a ténytõl, hogy a szurkolók uszkve 90%-a szerint válságban van a csapat - a csapat, amelyik idény eleji kezdõjébõl négy embert (Vidics, Young, Anderson, Cleverley) is hónapokra elveszítve zárta 89 ponttal a bajnokságot tavaly. Persze nem is én lennék, ha ezzel kívánnék foglalkozni hajtás után, viszont valami bevezetõ mindenképp kellett, ráadásul az sem nagy baj, ha néhány, magát megszólítva érzõ delikvens is a továbbra kattint – hogy aztán leszopogasson egy már ezerszer lerágott csontot. 
 
Az utóbbi 10-15 év a csendes forradalmak idõszaka a labdarúgásban – látszólag nem mennek végbe orkántos nagy változások, nem jelennek meg új formációk, új stílusok, csupán zajlik a történelmen átívelõ ciklikus harc (labdatartás vs. kontrajáték). A kis herceg óta viszont tudjuk, hogy ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan, úgyhogy nem árt kissé a dolgok mélyére nézni: mert az átalakulás bizony folyamatos, és nem is éppen mellékes.
 
A legszembetûnõbb vitathatatlanul a középsõ középpályások evolúciója. Szerepük, feladatkörük nagyobb változáson ment keresztül, mint bármelyik másik pozícióban játszó játékosé, alakváltásuk alapjaiban befolyásolja a modern futball fejlõdését. Már volt szó arról, hogy a taktika alapja a döntõ helyen döntõ fölény létrehozása elv, úgyhogy valószínûleg senkit nem lepek meg túlságosan azzal, amit most mondok: a labdarúgás változásának legbiztosabb jele az, ha korszakokat összehasonlítva azt vesszük észre, hogy a pálya más területeire fókuszálódik a játék fõ csapásiránya.
 
A Manchester United játéka viszont ezzel szemben az utóbbi 20 év során gyakorlatilag semmit sem változott, négy védõ, négy középpályás, és két támadó a kiindulási pont, minden egyéb szerkezeti tulajdonság ebbõl vezethetõ le, és csak árnyalatnyi elmozdulást tolerál a klasszikus 4-4-2-höz képest. Eseti jelleggel összecsúsztak persze posztok és feladatkörök (gondoljunk csak Scholes szerepére van Nistelrooy mögött a 2003-as bajnokcsapatban), elsõsorban annak köszönhetõen, hogy a középpályások multifunkcionalitásuk révén mind védekezõ (Anderson, Veron), mind támadó (Ronaldo) feladatok ellátására képesek voltak. Ebbõl a folyamatból vezethetõ le a Ferguson-éra szinte mindegyik vadhajtása, az idegenbeli BL-meccseken használt 4-5-1-tõl kezdve, a Ronaldóra kihegyezett 4-6-0-án át, egészen a már Cantona idejében meg-megjelenõ 4-4-1-1-ig.
 

 
A ’90-es évek végének angol futball-környezete ráadásul tökéletes terep volt ehhez a szisztémához, hiszen a riválisok szinte mindegyike a 4-4-2-re esküdött. Két azonos formáció csatáját pedig, mint tudjuk, az esetek túlnyomó többségben a kulcspozíciókba állított magasabb minõség dönti el – Ferguson Unitedje Beckhammel, Scholes-szal, Giggs-szel és Keane-nel gyakorlatilag minden összehasonlításnál pole pozícióból indult, így csupán apró kiigazításokra volt szükség a szerkezetben.
 
A szigetországi 4-4-2 által használt középsõ középpályások (central midfielder) közös nevezõje a sokoldalúság. A Roy Keane-hez, Patrick Vieirához, Dietmar Hamannhoz hasonló all-rounderek egyszerre voltak erõs, robosztus védekezõ középpályások, és kíméletlen passzgépek, akiknek szinte mindegy volt, hogy 5 vagy 20 méter, ugyanolyan velõtrázó magabiztossággal ragasztották a társ lábára a labdát. Mint a modern kor öttusázói: mindent tudtak, de semmit sem igazán tökéletesen, így aztán az sem meglepõ, hogy a szerepük többnyire passzív volt – nem befolyásolták közvetlenül és alapvetõen sem a játékhívások tempóját, sem pedig azok adekvát irányait. Ahogy Vadócz Krisztián mondta skóciai légióskodásáról: egyszerûen átrugdalták a feje felett a labdát, esélye sem volt arra, hogy eljátssza az irányítót. A stílus, a hagyomány, a rendszer ugyanis mást diktált.
 

 
Annál nagyobb szerep jutott a szélsõknek, igaz, akkoriban még jobbára csak natural wingerekrõl beszélhettünk. A jobbszélsõ tehát a jobb-, a balszélsõ pedig a bal lábát használta, elsõleges feladata pedig az volt, hogy meginduljon a vonal mellett, majd minél közelebb jusson az alapvonalhoz, mielõtt bead. Alapvetõen ez is passzív szerep, de mivel a rendszer sajátosságainál fogva a pálya ezen részén lehetett a legkönnyebben az ellenfél védelme mögé kerülni, extra döntési szabadság, és persze felelõsség került az itt játszó játékosok kezébe. Beckham, Ljungberg, Gronkjaer, Kewell és Giggs, ha prototípusokban gondolkozunk.
 
Az alapvetés az volt, hogy a támadást a csatárok fejezik be, a szigetországi hagyományok ráadásul kézenfekvõ megoldást is kínáltak a rendszerhez. A hosszú labdák és a meredek indítások diktálta stílushoz ugyanis remekül passzolt a nagyember-kisember támadóduó: az egyiket ki lehetett ugratni, a leshatárról (Owen, Zola), a másik viszont képes volt megtartani a felé lõtt labdákat (Heskey, Flo, Hasselbaink), és bevárni az esetlegesen elõre caplató társakat. Ugyanez pepitában a kiszolgáló-befejezõ tandem, azzal a különbséggel, hogy itt gyakorta vertikálisan is eltolódtak egymáshoz képest a párosok: a nagyobb játékintelligenciával bíró, összjátékhoz sem sarlatán elõkészítõ (Yorke, Bergkamp) sokszor hátrébb lépett a védelmi vonalból, hogy nagyobb hatékonysággal tudja a clinical finisher (Henry, Cole) lábára varázsolni a bogyót.
 

 
A 2000-es évtized nagy forradalma a central midfielderek specializációja: a 4-4-2-be remekül illeszkedõ all-rounderek helyét fokozatosan egy-egy feladatkörre szakosodott „mesterek” vették át. A klasszikus 10-esek kinyírásának érdekében elõbb a védekezõ középpályások (holding midfielder, prototípus: Essien) szerepköre fejlõdött ki, majd a beinduló láncreakció révén jött fokozatosan a többi: a hátrébb húzódó irányítókból deep lying playmakerek (prototípus: Pirlo), a megmaradt all-rounderekbõl box-to-box középpályások (prototípus: Gerrard, Lampard) váltak. A specialisták megjelenése ráadásul azonnal ellenerõt váltott ki, egyre több edzõ hegyezte ki ugyanis a csapatjátékot az egy feladatkört mûvészi tökéletességgel ellátó fedezetek semlegesítésére – vagyis a középpályás játéknak egyre több kritériumnak kellett megfelelnie, egyre több volt az elvégzendõ feladat, a megoldandó probléma.
 

 
A több szerepkör pedig nyilvánvalóan több játékost igényel: a megoldás értelemszerûen egy plusz középpályás csatasorba állítása lett. A korábbi négyfõs fedezetsorok helyett egyre inkább az ötös láncok kezdtek elterjedni, amik viszont újabb dominót borítottak el a mágnestáblán – az edzõk felismerték, hogy az öt középpályás (ebbõl három a pálya közepén) állandó emberfölényt garantál a középharmadban, ergo érdemes a korábbi játékhívásokat felülbírálni, és inkább centralizálni a támadásvezetést.
 
A konstans emberfölény másik következménye a fetisizált passzjáték lett, hiszen az ötös középpályának köszönhetõen mindig akadt szabadon megjátszható ember a semleges harmadban. Ergo a labda lassú és biztonságos járatásával nem csak túlkombinálni lehetett könnyedén az ellenfelet, de a védekezés oroszlánrésze is megoldódott: amíg nálam van a labda, a szemközt álló biztosan nem rúg gólt – nehezen cáfolható a logika.
 
Mivel öt középpályást szinte lehetetlen vonalban elhelyezni (ráadásul az erõ-ellenerõ hatás révén megjelenõ semlegesítõ pozícióknál nem is az alakzat tartása, hanem a „ragasztás” a cél), megjelent a szerkezet négyes tagozódása: a korábbi három (4-4-2) helyett négy (4-2-3-1) alegység jött létre. A vonalak tehát értelemszerûen közelebb kerültek egymáshoz, ami gördülékenyebb passzjátékot, és hatékonyabb védekezést eredményezett egyszerre. A kulcsszó az egyensúly lett: az ötfõs középpálya egyszerre adott plusz dimenziót a védekezéshez és a támadáshoz is.
 

 
A 4-4-2 ezzel szemben kettõs kockázatot jelent: vagy távol kerülnek egymástól a csapatrészek,(vagyis darabosabb lesz a csapatjáték és szellõsebb a védekezés), vagy túl mélyre csúszik hátra a védelmi vonal. A kettõt egyszerre lehetetlen kiküszöbölni, a feszítõ ellentétbe bukott bele például Hodgson angol válogatottja is. A rendszer merev, rugalmatlan, egyensúlytalan, és túlságosan egydimenziós.
 
Ugyanez természetesen a United 4-4-2-jére is áll, a szerkezeti rugalmatlanság és a középpálya közepén jelentkezõ emberhátrány (2 vs 3) gúzsba köti a csapatot, miközben szinte észrevétlenül csúszunk át az alárendelt kiscsapat szerepébe. Ez a játékrendszer egyenes ági következményeként megjelenõ reaktív szerep viszont teljesen ellentétes a Ferguson-iskolával és SAF alapvetõ stílusával: ha oda a kezdeményezés joga, a stílus keretei kérdõjelezõdnek meg, ezt pedig egyetlen csapat sem engedheti meg magának.
 
A helyzet egyszerû: a 2x2 lehet néha öt, a három azonban mióta világ, a világ, több a kettõnél, a nyilvánvaló emberhátrányt pedig valamilyen módon ki kell egyenlíteni. A két emberes középsõ középpályához tehát legalább egy régi vágású all-rounder dukál, aki sokoldalúságával és emberfeletti futómennyiségével ellensúlyozza az ellenfél számbeli fölényét. Magyarra lefordítva: a Unitednek olyan középsõ középpályás kell, aki világszínvonalon szerel, passzol és lõ, miközben vertikálisan a két tizenhatos közötti terület minden centiméterét bejátssza. Klasszikus box-to-box, elsõ blikkre.
 

 
A gond az, hogy ilyen játékosból jelenleg az egész világon mindössze kettõ van (Schweinsteiger és Yaya Touré), és a folyamatok abba az irányba mutatnak, hogy még jó ideig nem lesz több. A labdarúgás fejlõdése ugyanis éppen szembe jön az autópályán.
 
Az utánpótlás-képzés ugyanis egyre inkább eltolódik a technikai tudás, a specializáció irányába: a feladatkörök szûkülnek, a labdával való barátság, a passzjáték felértékelõdik, a nevelõedzõk elsõdleges célja a játékintelligencia szabályozott mederbe terelése. Ez persze nem öngerjesztõ folyamat, a képzés mindig is az igényekhez idomult, nincs ez másképp most sem – az angol liga utóbbi két évtizedben végbement fejlõdése, a nyitás a világ felé, a kommunikációs forradalom, a globalizáció, mind-mind ludas az elsõ domino feldöntésében.
 
A ligába beözönlõ rengeteg külföldi játékos amellett, hogy példát és lehetõséget villantott fel a hagyományos angol képzésbõl kikerülõ hazai spílereknek, a technikai képzettség dolgában szintet is emelt. Az elvárások fokozódtak, ráadásul a külföldi edzõk külföldi játékstílust is adaptáltak a helyi viszonyokra, így még égetõbbé vált az angol fiatalok alkalmazkodása. A játékos végsõ soron kénytelen specializálódni, hiszen másképp kikerül a csapatból – az egész folyamat önmagába fut tehát vissza, elõbb a formáció, majd a koncepció, végül pedig a stílus alakul át végleg. Az ilyet megállítani aligha, maximum késleltetni lehet, ideig-óráig.
 
Az all-rounderek lassú kimúlása tehát a 4-4-2 végzetes átalakulását hozza magával – sokoldalú középpályások helyett immár a specialistáké a jövõ, passerek, creatorok, deep lying playmakerek és a klasszikus tízesek helyén játszó támadó középpályások lepik el a középharmadot. Nem nehéz belátni, hogy ez is újabb dimenziót ad a tökéletes csapatjátékhoz: könnyedén ki lehet alakítani például olyan passzháromszögeket, melyek a flat line-okból felépülõ 4-4-2 esetében elérhetetlenek.
Cruyff már vagy harminc éve megmondta, hogy a háromszög mindig veri a vonalat, a taktika alapja tehát passzháromszögek kialakítása. Nyilván kézenfekvõ tehát olyan alapfelállást kialakítani, amelyben alapból ott van néhány ilyen: pont, mint a 4-2-3-1, amelyben az öt középpályás W alakzatot formáló helyezkedése már önmagában három különbözõ passzháromszöget alkot.
 

 
Passzháromszög viszont csak a labdatartáshoz kell, adja tehát magát a párhuzam, hogy az ötfõs középpályák önmagukban hordozzák a labdabirtoklás felsõbbrendûségének génjeit. A specialisták ráadásul minõségi passzjátékot, és korábban soha nem látott technikai tudást importálnak a szerkezetbe, ami viszont nyilvánvalóan egyenes arányosságban áll a domináns és proaktív játékstílussal. Mivel a 4-4-2 mind számbeli, mind minõségbeli hátrányban van ezekkel a szisztémákkal szemben, masszív kényszerpályára kényszerül: reaktív, alárendelt játékrendszerré válik.
 
A probléma gyökere itt rejlik: a Unitedet a 4-4-2 alkalmazása olyan szûk mozgástérbe kényszeríti, amely egyszerûen nem éri, nem érheti meg, ráadásképpen pedig alapvetõ ellentétben áll a Ferguson-stílussal. A United-way alapja ugyanis a kezdeményezõ szerep, a labdabirtoklási fölény, a fullasztó dominancia és a nyomásgyakorlás – mind olyan jegyek, amelyek a modern futballban egyre kevésbé a 4-4-2 sajátjai. Durva egyszerûsítéssel a helyzet úgy fest, hogy Fergusonnak a stílus és a formáció közül az egyiket fel kell adnia, másképp ugyanis értékválságba kerül a csapat – a helyzet megoldásának kulcsa tehát a prioritás. Mivel Ferguson a hagyományos értelemben vett stílusedzõ, én magam nem kételkedem a döntésében, de a végleges ítélettel érdemes megvárni a szezon elsõ néhány meccsét.
 
Kagava megszerzése persze már árulkodó jel lehet, és ha más nem is, az biztos, hogy szerzõdtetését a fentebbi gondolatmenetbe illesztve kell értékelnünk. A japán tipikus új hullámos középpályás, olyan, amilyen korábban sosem játszott Ferguson keze alatt – ráadásul a stílusba illik, nem pedig a formációba, ami újabb érv a 4-4-2 elvetése mellett. Az a szabad, kötetlen, örökmozgó szerepkör, amelyben Kagava a legjobban érzi magát, ráadásul nem is létezik a hagyományos fourfourtwo-ban; a japán viszont maga nyilatkozta, hogy csakis olyan csapatba igazolna, amelyik kedvenc helyén, az ellenfél védelme és középpályája közötti résben (in the whole) számít rá.  Ez már csak azért is fontos, mert Kagava egyébként a védekezéshez eléggé sarlatán, Klopp BVB-je sem véletlenül formált labda nélkül 4-4-1-1-gyet: a kis japó leütközni ugyanis a sarki fûszerest sem tudná, cserébe viszont sokat és gyorsan mozog, kiválóan alkalmas tehát a passzsávok lezárására, és az ellenfél labdás játékosának konstans zargatására.
 

 
Szerzõdtetésének legnagyobb nyeresége viszont az lehet, hogy a támadások gyújtópontja a Carrick-Scholes tandemtõl hozzá kerül – vagyis jóval közelebb a kapuhoz, ami nagyobb hatékonyságot és sebességet jelez elõre, egyszersmind pedig Rooney a korábbiaknál magasabb színvonalú kiszolgálását feltételezi. Ez utóbbira egyébként szükség is lesz, hiszen Wazza még úgy is a keret legbiztosabb lábú befejezõje, hogy játékintelligenciája bõven alkalmassá teszi Kagava pozíciójának betöltésére is.
A messzeségben tehát felsejlik egy olyan rendszer képe, amelyik tökéletesen alájátszik a keret egyetlen világklasszis támadójának erényeire: kevés húzásból, gyors támadásokat vezet, középpályásai egyszerre magabiztos passzgépek és kapu elé érkezõ befejezõk, Kagava pedig a természetes kapocs támadás és védekezés között.
 
Végezetül, hogy az elviselhetetlen terjedelem ellensúlyozása érdekében kissé interaktívvá tegyem a posztot, íme három kérdés, melyet Kagava érkezése felvet: (természetesen a kommentek között szabad a gazda)
 
1, Mi lesz Rooney/Chicharito/Welbeck szerepe

·         biztosnak látszik, hogy csatár nem érkezik (pedig Luuk de Jong…)
·         az is valószínû, hogy bizonyos meccseken a túlkínálat miatt marad a 4-4-2
·         Welbeck kiszorulhat a szélre, a bal oldali inside forward szerepe nem is áll neki rosszul egyébként
·         Chicharito valószínûleg Rooney cseréje, illetve hátrányban bevethetõ taktikai fegyver lehet

 
2, Kagava akkor irányító, vagy sem?

·         összetett kérdés, a klasszikus 10-esek ugye Zidane-nal kihaltak, akik pedig megmaradtak klasszikus irányítónak, a pálya más részére vándoroltak (link)
·         láttunk már karón varjút, Pak és Anderson is jelentõs metamorfózison ment keresztül United-mezben, Alan Smith-rõl nem is beszélve

 
3, Kell-e a pályára egyszerre Scholes és Carrick?

·         Valószínûleg nem, hiszen a csapatjáték gyújtópontja feljebb tolódik, Kagava ráadásul a passzjátékban is elég megbízható
·         Két plusz passer a 4-2-3-1-ben finoman szólva is megkérdõjelezhetõ
·         Carrick képes magasabb pozícióban is játszani, Scholes pedig egy teljes szezont biztosan nem bír a kellõ intenzitással
·         runner szerepkör betöltésének szükségessége (egészséges Anderson, egészséges Fletcher, egészséges Cleverley (?), Powell…)