Utálja az újságírókat, viszont imád beszélgetni a futballról. Szereti a kiváló francia borokat, de kevés emberrel hajlandó közösen kibontani egyet. A világ egyik legismertebb edzõje, de közben pont olyan, mint egy közeli ismerõs, akivel simán elbeszélgetsz egy órát anélkül, hogy akár Te, akár õ az órájára pillantana. Megközelíthetetlen, de valószínûleg Te is a párnád alatt gyûjtöd a kérdéseket, amiket feltennél neki.
 
Õ Sir Alex Ferguson.

A The Blizzard címû folyóiratot azért szeretem, mert egyszerre minõségi és szórakoztató. Mert pont azokat és pont azoktól kérdezi meg, amire én is vágyom, miközben szép csendesen, a sorok között olyan információkat bújtat el, amit egy mezei sportközvetítésbõl sosem tudsz meg. 196 oldal tömény érdekesség és újdonság, soha, sehol nem olvasott és hallott történetek, exkluzív háttérinfók, gondosan alátámasztott vélemények, elemzések, interjúk. Az igazi futball-orgazmus, olyan szerzõkkel, mint Jonathan Wilson, Uli Hesse, Sid Lowe, vagy Paul Tomkins. És olyan interjúalanyokkal, mint Ferguson.
Phillippe Auclair nem Manchester United-szurkoló, de csupa olyan dologra tér ki, ami csak az igazán hardcore-fanokat érdekli. Az edzõ mögött az embert, a döntések mögött a motivációt, a történelem mögött a legendás anekdotákat keresi, miközben szinte észrevétlen szereplõje az interjúnak. Kérdez, de semmit nem ad a Sir szájába, érdeklõdik, de nem tolakodó. És mégis, a végeredmény egyszerre mesteri interjú és lebilincselõ elbeszélés. Íme, minden, amire azt mondjuk, Ferguson knows.
 
***
Önéletrajzának az Életem irányítása (Managing my life) címet adta, de engem inkább az érdekelne, hogyan képes ilyen régóta elviselni azt a nyomást, amit a világ egyik legnagyobb klubjának vezetése jelent. Mi a titok?
 
Nincs titok. Sõt, én úgy vagyok vele, hogy csak engem csak segít a tudat, hogy milyen hosszú ideje vagyok itt. Hogy amikor elkezdtem ezt az egészet, még a klub sem volt akkora, mint manapság. Az évek alatt rengeteg dolgot tudtam integrálni, beépíteni mind a klubba, mind a csapatba. Lehet, hogy nagyképûen hangzik, de kicsit a saját képemre is formáltam. Ott van rajta a kezem nyoma, ez pedig valahogy az egészet könnyebbé teszi. Nem is érzek különösebb nyomást. Lehet, hogy nincs is.
 
Mindig azt gondoltam, hogy a nagy klubok edzõi úgy érezhetik magukat, mintha egy tengeralattjáróban lennének, és a ballaszttal kellene bûvészkedniük. Aztán persze ott van az a tény is, hogy az életüket gyakorlatilag két részre kell osztaniuk, van a foci, és van minden más, a kettõ együtt nem megy. Ha az egyikkel foglalkozik, a másikat ki kell kapcsolnia.
 
Amit én szoktam csinálni – és talán ennek is köszönhetem, hogy ilyen sok mindent túléltem a szakmában – az, hogy megpróbálok kis vákuumokat keresni az életben. Olyan momentumok ezek, amikor kicsit mindent el tudok engedni. Érti ezt? Amit az emberek mondanak nekem, másodlagossá válik, mert hiszek magamban, tudom, hogy ha van idõm gondolkodni, akkor megtalálom a megoldást a problémára. Mindenkinek szüksége van „gondolkodási idõre”, amikor egy ideig légvárakat építhet, és eljátszadozhat a képzeletével. Ha az ember nem adja meg magának ezt a kis idõd a letisztulásra, a gondolatai rendbe rakására, akkor az egész napja egy soha véget nem érõ rohanáshoz fog hasonlítani. Vegyük például a mai napomat. Reggel öt órára érkeztem, eltöltöttem 45 percet az edzõteremben, kitisztítottam a fejemet, és amikor megkezdõdött a szigorú értelemben vett munka, a megbeszélések a stáb tagjaival, akkor már csak a futballra koncentráltam. Normál esetben most is velük lennék, de ma a játékosok szabadnapot kaptak, és így egy kicsit mi is lazíthatunk. Az összes, nem szorosan a futballhoz kapcsolódó teendõmet ma délelõttre osztottam be, hogy miután végeztem velük, a gondolataimat csak a foci töltse ki. Mindig ezt csinálom: elõször kimerítek egy dolgot, kitisztítom a fejem, hogy aztán tiszta lappal koncentrálhassak a másikra.
 
Persze a futballt is kategorizálni kell, nem keverhetem össze az ificsapatot a tartalékkal, az õ gondjaikat meg fõleg nem vihetem tovább az elsõ keret öltözõjébe. Itt is mûködik a bevett stratégia – elõbb mindent lerendezek az egyik helyen, s csak utána fogok a másikba. Egyszerûnek tûnik, de egyáltalán nem az, persze fõleg a korom miatt, de szerencsére csodás stábom van, akik mindenben segítenek. Nem tudok mindenütt ott lenni, nem tudok mindent saját kezûleg irányítani és intézni, viszont szeretem mindenen rajta tartani a szemem. Persze ehhez kell a mentális frissesség, amit viszont csak úgy tudok megszerezni, ha van idõm gondolkodni. Egy menedzsernek meg kell tanulnia egyedül lenni, hiszen a felelõsség általában nem oszlik meg olyan arányban, mint a munka, vagy a feladatok. Õszintén szólva, én szeretek egyedül lenni. Ilyenkor van idõm gondolkodni, kikapcsolni mindent, és átállni egy következõ feladatra.
 
A legjobb része a napomnak, amikor egy csendes délutánon, minden munkát elvégezve, csak ülök az irodámban, nézek ki az ablakon, és gondolkodom. Imádok ötletelni, törni a fejem, és gondolkodni. Nagyszerû érzés. Közben persze odakint mindenki azt hiszi, hogy borzasztóan elfoglalt vagyok, és legalább egy óráig be sem mer kopogtatni senki. Én pedig élvezem. Furcsa érzés, de élvezem.
 

 
Tud bármikor is a jelenben élni? Tudja élvezni a pillanat zamatát, a játékot, ami éppen az Ön szeme elõtt zajlik a pályán?
 
Öööm… Ez egy nagyon nehéz kérdés. De nem miattam, szerintem a média teszi azzá. Nem vagyok meggyõzõdve arról, hogy a médiát érdekli, mi zajlik valójában a pályán. Szerintem sokkal inkább arra kíváncsiak, hogy mi történt az öltözõben, hogy hogyan magyarázza az edzõ a vereséget, hogy mit lát a gyõzelem mögött. Vagy vegyük a sztárokat. Nem a teljesítményük érdekli õket elsõsorban, hanem a személyiségük. Hogy milyen kocsival járnak, hogy ki a barátnõjük, hogy mennyit keresnek. A meccs tartalmára mintha ügyet sem vetnének, ez pedig kicsit zavar. Hiszen arról beszélgetni sokkal érdekesebb. Ezért van az, hogy sokszor meghívom a meccs után az ellenfél edzõjét az irodámba, megiszunk valamit, közben pedig beszélgetünk – a játékról. Semmi másról, csak a játékról. Kötetlenül, zavartalanul, egyszerûen csak arról, hogy mi történt a pályán. Fantasztikus. Sajnos ritkán van rá alkalmam, de éppen ezért még nagyobb élmény. Meg kell becsülni az ilyen pillanatokat, mert sajnos kevés emberrel lehet igazán jót beszélgetni magáról a játékról.
 
Amikor a Rangersnél játszott, gondolt arra, hogy valaha menedzser lesz Önbõl? Emlékszik arra pontra, amikor eldöntötte, hogy edzõ szeretne lenni?
 
Abban a pillanatban, hogy profi futballista lettem, már tudtam, hogy miután befejezem, edzõ szeretnék lenni. Persze már az sem ment könnyen, hogy egyáltalán játékos legyen belõlem. 21 évesen még szerszámkészítõ-tanonc voltam egy írógépgyárban, majd miután letettem a szakvizsgát, iparos lettem. Közben persze fociztam, de sokáig nem tudtam dönteni a kettõ között. Egy éve dolgoztam már, amikor rájöttem, hogy én valójában csak focizni szeretek. 22 évesen kaptam az elsõ profi szerzõdésemet, de egy év múlva már az iskolapadban ültem, és B-licenszes edzõi vizsgát tettem. 24 éves koromra meg volt az a végzettségem, amivel irányíthatok egy csapatot. Az már csak rajtam múlt, hogy nem elégedtem meg ennyivel, és ezt követõen minden évben továbbléptem egy lépcsõfokot. Minden nyaramat az iskolapadban töltöttem, és készültem az edzõi pályára.
 
Szóval nagyon tudatosan készült edzõnek. Gondolom már játékosként is úgy hallgatta a taktikai értekezleteket, hogy ebbõl mit és hogyan hasznosíthat késõbb, menedzserként, Szívta magába a tudás elméleti és gyakorlati részét is.
 
Pontosan ezt csináltam! Késõbb, amikor idõsebb lettem, néhány korábbi játékostársam mesélte, hogy nekik már akkor is feltûnt, hogy állandóan a mágnestábla mellett állok, és a taktikáról hablatyolok. Nekem fel sem tûnt, õk viszont rettenetesen unalmasnak tartották – ahogy általában a játékosok többsége. Én viszont öntudatlanul csináltam. Rettenetesen érdekelt a játék elméleti mélysége, és azt is tudtam, hogy ez lesz késõbb az én utam. Edzõ akartam lenni, és abból is a legjobb. A futballban akartam maradni, ez volt minden álmom. Hogy ebbõl éljek, hogy ezt csináljam, hogy ez töltse ki a mindennapjaimat.
 
Hallgattam, amit az edzõ mond, és közben már azon gondolkodtam, hogy én mit tennék egy hasonló helyzetben. Vajon én is elkövetném ezt a hibát? Vajon ugyanilyen rosszul cserélnék? Vajon eszembe jutott volna ez a remek húzás? Hogy készíteném fel a játékosaimat arra, ami vár rájuk kint a pályán? Csak reménykedtem abban, hogy megkapom egyszer az esélyt arra, hogy bizonyítsak.
 

 
32 éves voltam, amikor megkaptam az elsõ edzõi megbízatásomat egy nagyon kis csapatnál, az East Sterlingnél. Mindössze nyolc játékosom volt, kapus például egy sem, így azzal kellett kezdenem, hogy szétnézek a piacon, és magunkhoz csábítok néhány olyan embert, akinek éppen nincs csapata.
 
Csináltam egy 13-14 fõs keretet, majd megkezdtem a tényleges munkát. Pár hét múlva már egészen jól álltunk,éreztem, hogy nem lesz rossz a csapat, ami persze ránk is fért, mert az elsõ meccsünk azzal a Falkirk-kel volt, ahol korábban játszottam. Különleges meccs volt ez számomra, így felmentem a vezetõséghez, és azt mondtam, hogy szeretném elvinni a csapatot a meccs elõtt ebédelni. Síri hangon közölték, hogy ez biztosan nem fog menni, mert erre nincsen pénz.
 
Mondtam, hogy én fizetek majd, úgy számoltam, hogy 24 font körüli összegbõl kijön az egész – hiába, 1974-et írtunk… (nevet). Péntek reggel mondtam el a csapatnak, hogy mit tervezek: hal, pirítós és méz; semmi komoly, hiszen meccsünk lesz.
 
Úgy néztek rám, mintha a Marsról jöttem volna. „Semmi krumpli? Semmi leves?” „Semmi” – mondtam. „Grillezett hal vaj nélkül, egy kis olajjal, méz, pirítós, tea és víz. Semmi több”.
 
Mikor megérkeztünk az étterembe, persze ment a zrika, mindenhonnan azt hallottam: „Mi a szar ez? Te eszel ilyesmit?” Hát, persze, senki nem így étkezett, és én pontosan tudtam. Valószínûleg mindenki vastagon bereggelizett, sült krumpli, ham and eggs, és a több, a szokásos. Én viszont tudtam, hogy ezt egy profi játékos nem teheti meg. Mindig figyeltem az étrendemre, már játékosként is. Tudatosan játszottam, tudatosan készültem az edzõi pályára, és tudatos voltam a konyhában is. Pedig 1974-ben ez még korántsem volt megszokott, nem tömték a játékosokat proteinnel, fehérjével, táplálék-kiegészítõvel. Alig valakit érdekelt ez a szegmense a futballnak.
 
Késõbb ugyanezt csináltam az Aberdeen-nél, ahol mindenki steak-et evett, még meccs elõtt is – pedig ezt megemészteni legalább 2-3 órába kerül. Azonnal letiltottam õket a nehéz kajáról, amit persze nagyon rosszul viseltek (ki az, aki nem szereti a steak-et?), de mikor látták, hogy bejön, elfogadták. Át tudtam adni valami a saját tudatosságomból, és ez nagyon jó érzéssel töltött el. Akkor gondoltam elõször arra, hogy én valójában már 24 éves korom óta edzõ vagyok. Öntudatlanul, de akkor is.
 
Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag már játékosként megvolt a saját edzõi filozófiája? Taktikailag is? Vagy ez azért az idõk során, folyamatosan alakult ki, és állandó mozgásban van?
 
Mindig a labdabirtoklásban hittem, minden csapatom játékának kialakításakor ez volt az elsõdleges szempont. Passzolni a labdát, megtartani, nem eladni – ez a cél. Amikor elkezdtem az East Sterlingnél dolgozni, csak ezen dolgoztunk. Minden pillanatban ezt gyakoroltuk, orrvérzésig. Persze nem ment úgy, mint manapság a Unitednél, hisz valljuk be, elég gyenge képességû játékosaim voltak, de nagyon keményen próbálkoztak. És ennek köszönhetõen fejlõdtek is.
 
Emlékszem, a Tranmere-rel játszottunk, és bár a csapatom kiválóan küzdött, végül 2-0-ra kikaptunk – többek között Steve Coppellnek köszönhetõen, aki éppen a következõ szezonban szerzõdött a Manchester Unitedbe. Ron Yeats volt az edzõjük, aki aztán a meccs után odajött hozzám, és azt mondta: „Ha adhatok egy jó tanácsot: túl sokat fociztok. Felesleges” Erre azt mondtam neki: „Örülök, ha valóban ez a helyzet”
 
Egyszerûen fel sem fogtam. Hogy lehet „túl sokat” focizni?! Hiszen mindig is az volt a célom, hogy játsszon a csapatom, ne csak rugdossa a labdát össze-vissza. Mindig azt mondtam a játékosaimnak: amíg nálunk van a labda, az ellenfél elsõsorban nem a gólszerzésre törekszik, hanem arra, hogy elvegye tõlünk. Ha jól passzolunk, és nem adjuk el a labdát, elõbb-utóbb elfogy a türelmük, kiesnek a saját ritmusukból, ez pedig nekünk kedvez. A tíz játékosuk közül ráadásul valaki mindig letámad és labdát akar szerezni, szóval csak kilenc ellenféllel kell elbánnunk. Ez volt a teóriám, mint fiatal edzõ… Persze ez az idõk során kissé átalakult, de az alapok maradtak.
 
 Folytatjuk....