Utálja az újságírókat, viszont imád beszélgetni a futballról. Szereti a kiváló francia borokat, de kevés emberrel hajlandó közösen kibontani egyet. A világ egyik legismertebb edzõje, de közben pont olyan, mint egy közeli ismerõs, akivel simán elbeszélgetsz egy órát anélkül, hogy akár Te, akár õ az órájára pillantana. Megközelíthetetlen, de valószínûleg Te is a párnád alatt gyûjtöd a kérdéseket, amiket feltennél neki.

Õ Sir Alex Ferguson.

Legutóbb ott hagytuk abba, hogy Ferguson imád gondolkodni, és amikor csak bámul kifelé az ablakon, a nagy többség akkor is azt hiszi, rettenetesen elfoglalt. Kiderült, hogy már játékos-karrierje kezdetén is tudatosan készült az edzõi pályára, hogy órákat álldogált a mágnestábla mellett taktikáról csacsogva, és hogy már 1974-ben figyelmet fordított olyan apróságokra, mint a helyes étkezés. Philippe Auclairnek gyakorlatilag csak az „a” betût kellett mondania, és a Sir mesélt, mesélt, és mesélt. Sztorikat az írógépgyárból, a nyolc játékossal megkezdett felkészülésrõl, és Ron Yeats legendás mondatáról, miszerint Fergie-nek az a baja, hogy túl sok focit játszat csapataival. Nos, innen folytatjuk.
 
Azt mondja, valamelyest azért változott az edzõi gondolkodásmódja az évek során. Minek köszönhetõ ez? Lehet hozzá köze annak, hogy az évek során olyan, kivételes tehetségekhez kellett alkalmazkodnia, mint Cantona, Giggs, vagy Ronaldo?
 
Nem. Habár az is igaz, hogy az edzõi fejlõdésemnek, és a Unitedhez kerülésemnek köszönhetõen rádöbbentem arra, hogy, ha kivételes tehetség van a kezed alatt, akkor minden megváltozik. Nem állhatsz az önkifejezés útjába. Megtanultam, hogy az ekkora egyéniségeket nem szabad visszafogni, ugyanakkor viszont az sem járja, hogy hozzájuk alkalmazkodik az egész csapat. Meg kell találnod az arany középutat. Sosem adtam fel az alapvetõ edzõi filozófiámat, viszont sokat fejlõdtem abban, hogy miképp hagyjam kibontakozni az egyéniségeket.
 
Lehet, hogy ma már furcsán hangzik, de korábban az Aberdeen-nél már dolgoztam fantasztikus játékosokkal – elég csak Peter Weir-re, vagy Gordon Strachan-re gondolni. Egy olyan játékos, mint õk, vagy épp Giggs, isteni ajándék egy menedzsernek. Vegyük példának Ryant: 16 évesen már a felnõttek között játszattam, és azóta sem tudom kihagyni. Minden szezon elõtt meggyõzõm magam, hogy nélküle a csapat gyengébb lenne - és valószínûleg igazam is van. Több mint húsz éve játszik ebben a gárdában, ez pedig már önmagában elképesztõ teljesítmény – erre csak egy kivételes játékos képes, egy igazi klasszis. Jó persze, tudom, hogy az õ formája is hullámzik, voltak és vannak is gyengébb periódusai, de mégis, folyamatában nézve a dolgokat… Egészen szenzációs. Az ilyen játékosoknak egyszerûen teret kell adni, hagyni, hogy kifejezzék magukat a játékban, hogy azt érezzék, valódi befolyásuk van a dolgok menetére. Én erre bátorítom õket. Még ma is hiszem, hogy Cantonából sem lett volna sosem az a Cantona, akit ma is ismerünk, ha annak idején letöröm a szarvát. Hagyni kellett, hogy magát adja, hogy azt érezze, nálunk kiteljesedhet. Meggyõzõdésem, hogy a United volt a tökéletes klub a számára. A hely, ahol kidülleszthette a mellkasát, körbenézhetett és azt mondhatta: „Itt én vagyok a hõs, itt én vagyok a király!” Neki erre volt szüksége, ebben a tudatban tudta a maximumot nyújtani. Volt egy olyan aurája, egy olyan kisugárzása, ami nyilvánvalóvá tette ezt. Én pedig észrevettem, és kihasználtam. Gyakorlatilag ezen múlt minden.

 

 
Úgy érzem a szavaiból, hogy oda van az ilyen játékosokért. Az egyéniségekért.
 
Nos, igen! Ha valakiben megvan a hit önmagában, az az egészséges mértékû önbizalom és vagányság, ami ehhez a játékhoz kell, akkor nekem nem szabad az útjába állnom. Mert én ebbõl csak profitálok. Ugyanez volt Ronaldóval is. Sosem kellett arra bátorítani, hogy ne fogja vissza magát a pályán, mert egyszerûen a vérében volt, hogy gyõzni akar. Hogy ki akarja cselezni, hogy meg akarja verni az ellenfelét. Minden edzõ ilyen játékosokat keres – én is. Amikor az 1999-es csapatot építettük, azért ragaszkodtam Dwight Yorke-hoz, mert tudtam, õ az egyetlen játékos egész Angliában, aki képes középcsatárként is megverni az emberét egy az egyben. Megkapja a labdát, kapura fordul, és megoldja egyedül. Pont ilyen embert kerestem.
 
Persze nem szabad átesni a ló túloldalára sem. Egy csapat építésekor az egyensúly a legfontosabb. Hogy a képességek, az erények és a feladatkörök kiegészítsék egymást. Vannak játékosok, akiknek meg kellett tanítanom, hogy mindig az egyszerûségre törekedjenek – mert az õ játékuknak az fekszik, ha nem kombinálják túl a dolgokat. Azt majd megteszi helyettük más, akinek ez a feladata. Erre a szerepkörre kellett olyan játékosokat találnom, mint Giggs, Ronaldo, vagy Cantona. Akik képesek magasabb szintre emelni a játékot, akik olyan dolgokat látnak meg a pályán, amit én, mint edzõ, sosem. Akiknek egyéni a látásmódjuk, és akik vezetésre születtek. Scholes is ilyen, például. Vagy Giggs, akinek olyan az egyensúlyérzéke, mint talán senki másnak a világon. Nem véletlen, hogy még sosem harcolt ki büntetõt…! És tudja miért nem? Mert hiába lökik meg, hiába rúgják meg, olyan elképesztõ egyensúlya van, hogy még sprintelés közben sem billen meg. De ha meg is billen, õ nem akar elesni. Elképesztõ! És ebben az évek alatt semmit sem változott. Az ilyen apróságokat kell észrevennie egy jó edzõnek.
 
A csapatépítés kulcsa a bizalom. A játékosoknak bízniuk kell egymásban, elkötelezettnek kell lenniük nem csak az edzõ és a csapat, de egymás felé is. Ez a legfontosabb. Mindig azok a legjobb csapatok, ahol a játékosok egymásért is hajtanak, és ha valakinek rossz napja van, vagy nincs formában, azt nem lehordják, hanem támogatják. Leveszik a válláról a felelõsséget, kisegítik, aládolgoznak. Mindezt anélkül, hogy az ember kérné tõlük. Ha ez az egység megvan, tudod, hogy jó úton jársz.
 
Szóval ez volt a sikerek kulcsa Aberdeen-ben is? Ennek köszönhetõ, hogy – saját bevallása szerint is élete egyik legnagyobb eredményeként - mindmáig utoljára sikerült megtörni az Old Firm uralmát Skóciában, és nemzetközi kupát is nyerni?
 
A legtöbb ember, aki ismer engem, azt mondja, hogy az volt életem legjobb teljesítménye, a legnagyobb dolog, amit elértem. Persze azóta messze kerültem Aberdeen-tõl, az elvárások, a világ megváltoztak, amit sajnálok, hiszen nagyon szép idõszakot töltöttem ott, fantasztikus csapattal dolgozhattam. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért sikerült összehoznom, és egy darabig egyben tartanom azt a társaságot. Nem volt könnyû dolgom, hisz az Aberdeen kis csapatnak számított, az ilyenekbõl pedig állandóan kirepülnek a játékosok, lépnek tovább, a csapatot pedig minduntalan újjá kell építeni. Én viszont négy-öt évig egyben tudtam tartani a garnitúrát, érti ezt? Akkor úgy voltam vele, ez is szép eredmény, de utólag kihagyott helyzetnek tûnik egy-két döntés. Amikor 1984-ben Gordon Strachan és Doug Rougvie távozott, talán hibát követtünk el. Több fizetést szerettek volna, többet, mint a csapat többi tagja, ami addig elképzelhetetlennek számított nálunk. Máig a fülembe csengenek az elnök szavai: „Nem Alex, ez nem az a klub. És amíg én itt vagyok, nem is lesz az, soha.” Nem adtuk meg, amit kértek, õk pedig leléptek. Máig sajnálom. Mert ki tudja, mi történik, ha engedünk? Meg kellett volna tartanunk õket, ezzel pedig tenni egy lépést elõre, abba az irányba, amerre a fejlõdést sejtettük. Persze az is igaz, hogy irreális igényeik voltak –no, nem a többi csapat, hanem az Aberdeen mércéjével mérve.

 

 
Még most is hiszem, hogy, ha megtartjuk õket, a következõ évben BEK-döntõt játszunk. Így viszont egy utolsó percben elkövetett buta hiba miatt idegenbeli gólokkal kiestünk a negyeddöntõben a Göteborg ellen – az ellen a Göteborg ellen, amelyik az elõdöntõben kis híján megtréfálta a Barcelonát. Meggyõzõdésem, hogy, ha együtt maradunk, akkor mi játszunk a döntõben a Steaua ellen.
 
Nem véletlenül mondják, hogy a sikerhez folyamatosság kell…
 
Így van, pontosan. Sosem szabad fittyet hányni a jövõre. Én magam abban hiszek, hogy az evolúció voltaképpen az újjáépítés folyamata. Folyamatosan csapatot építek, szem elõtt tartom a jövõt, még akkor is, ha látszólag a jelen sikerei a legfontosabbak. Nem véletlenül vettünk az elmúlt évben egy csomó fiatal játékost: voltak, akik már most beváltak, voltak, akik még keresik magukat. De itt vannak, a tehetségük, az elhivatottságuk adott, mi pedig készek vagyunk kiaknázni õket. Ez a lényeg.
 
Az is igaz viszont, hogy míg korábbi sikercsapatai elsõsorban brit fiatalokra épültek, most a világ minden tájáról érkeznek a játékosok Manchesterbe. Van e mögött valami tudatosság, vagy egyszerûen a globalizáció a magyarázat?
 
Be kell látni, hogy sosem lesz olyan csapatunk, amelyiknek mindegyik tagja az Old Traffordtól másfél órányi járásra született, és nõtt fel. Lehetetlen olyan, Európában is sikeres csapatot építeni, amiben csak helyi srácok vannak. Igen, tudom, Neville, Butt, Scholes, Beckham, mind együtt jöttek, de el kell fogadni, hogy az egy kivételes helyzet volt, olyan, ami egy életben csak egyszer adatik meg egy edzõnek. Ma már az egész világon figyeljük a tehetséges fiatalokat, mert erre kényszerít a verseny, ami minden korábbinál élesebb. A klub sikereiért dolgozunk, az pedig ezt diktálja.
 
A United egyik legnagyobb problémája, hogy minden évben minden címet meg kellene nyernie – hisz ezt várják a szurkolók. Csak nagyon kevés az olyan drukker, aki hosszú távon gondolkodik, sõt, Ön is nyilatkozta már, hogy ha már nem érzi, hogy sikeres a jelenben, azonnal visszavonul. Hogyan lehet elviselni ezt a nyomást?
 
Nem olvasok újságot. Ha valamit tudni akarok, akkor megkérdezem Di-t (a United sajtósa), de sokszor erre sincs szükség, mert így is minden hülyeséggel zaklat. Persze, hisz ez a dolga… (nevet). Minden nap akad valami, amirõl tudnom kell, amire reagálni kell, és ezt többnyire rajta keresztül intézem. Ha újságokat olvasnék, vagy az internetet böngészném, akkor rövid úton beleõrülnék.

 

 
Idõbe telt, mire berendezkedett itt, most már viszont a vezetõség ragaszkodik Önhöz.
 
Valahogy így.
 
Mit gondol, mire vinné a mai futballban a fiatal Alex Ferguson? Lenne esélye egy hasonló karrierre?
Egyre nehezebb ez az egész. Ma már mindenkivel szemben elképesztõen magasak az elvárások, szóval elég valószínûtlen. Senki sem gondolhatja, hogy majd minden egyes évben trófeákat nyer, ez nem így mûködik. Egy kedves ismerõsöm mondta nekem egyszer, hogy még a történelem legnagyobb csapatai sem tudtak a csúcson maradni hét évnél tovább. Kifáradtak, kiismerték, legyõzték õket.
 
Ehhez képest mi minden évben a bajnokságért küzdünk, már nem is tudom mióta. Minden évben. Fantasztikus, fenomenális. És ezért mindenki elismerést érdemel, a stáb, a játékosok, a masszõrök, a vezetõség. Mindenki. Persze vannak nehezebb pillanatok is. Egy-egy rosszabb szezon után én is nyûgös vagyok, eldöntöm, hogy ennyi volt, befejeztem, megöregedtem, a szívem sem jó, és a többi, és a többi… Tudja, hogy van ez. Aztán viszont belém csap a villám, hogy dehogy is, hiszen a következõ évben zseniális leszek! Az igazság persze valószínûleg a kettõ között van, ezt kell megtalálni. Nem szabad sajnálni az idõt arra, hogy az ember megismerje, és értékelje önmagát. Realistának kell lennem, és sokat dolgozom ezen.