Aki kicsit is bírja az angol nyelvet az olthatatlan futball-imádat mellé, annak valószínûleg nem kell bemutatni a Guardian zseniális fociszekcióját, ahol David Pleattõl, Raphael Honigsteinen át, Jonathan Wilsonig karakteres szakik egész sora osztja utánozhatatlan stílusban az észt, és lát el bennünket, egyszerû szurkolókat valóságos égi mannával. A The Question rovat azonban ezen belül is mindent visz, taktikai kérdésekben például abszolút number one, de hát mi mást is várhatnánk attól az embertõl, aki megalkotta az egyetemes futball fejlõdésének Bibliáját, az Inverting the Pyramid-ot. Nos, például egy kis elmélyülést a futballisták agyában, no meg egy linket a legfrissebb, és legérdekesebb Rooney-interjúhoz, amit valaha olvasott az ember – David Winner és az ESPN tollából. Hajtás után most ennek legfontosabb részleteit és némi személyes kiegészítõt tárunk elétek, forgassátok haszonnal.

Kezdhetnénk a témát egészen messzirõl is, mondjuk onnan, hogy mi különbözteti meg a világklasszist az egyszerû halandótól, de az a kérdés sem tûnik mellékesnek, amelyik azt firtatja, hogy vajon mennyit fog fel az õt körülvevõ világból egy profi futballista. Méretes fórum-olvasó mnkásságom egyik legszürreálisabb élménye volt az a kommentelõ sporttárs, aki nagy löttyös lendülettel állította, hogy semmit, lévén õ maga is így járta annak idején sorról sorra a kontinentális hírû magyar(!) kosár(!)csapatok öltözõit, de amikor mintegy varázsütésre átnyergelt a futballra, akkor sem érzékelt semmi változást. Az élsportoló nem sakkozó, mondja õ, még Messi sem észjátékos, egy balhátvéd feladata pedig kimerül annyiban, hogy lerúgja a szemközt álló kis vörös szélsõt. Az öltözõi duma sallangmentes és hétköznapi, az újságírók és önjelölt szakemberek virtuális belemagyarázásai csak arra jók, hogy elkábítsák a gyanútlan olvasókat.
 
Ehhez képest David Winner (és remélem, vele együtt majd’ mindegyik jóérzésû szurkoló) abból indul ki, hogy Rooney egyébként nem túlzottan sok intellektust sugárzó buksijában rengeteg elmés gondolat sorakozik – hisz másképpen nem is lehetne igazi géniusz, olyasvalaki, aki nem csak sodródik az árral egy-két gyönyörû cselt bemutatva, hanem épp ellenkezõleg: irányítja, alakítja, mozgatja a játékot, és alapjaiban határozza meg csapata aktuális teljesítményét.
 
 

 
Persze ott a másik oldal véleménye is,  - és itt rögtön egy korábbi világklasszissal kell kezdenünk a sort – akik szerint Rooney, és a többi hozzá hasonló zseni, voltaképpen nincs is igazán tudatában annak, amit csinál. Alan Shearer azzal indít, hogy egy polcra helyezi Rooney-t Messivel és Ronaldóval, de nem éri be ennyivel, jóval tovább megy: amondó, hogy Wayne számára gyakorlatilag nincsen lehetetlen, ha kell, jobbhátvédben szántja fel a pályát, ha kell, egyedül õrlõdik a védõk gyûrûjében, ha kell, a szélrõl indul, ha kell, középen várja a beadást – egyszóval multifunkcionális világklasszis, akinek zsenialitását nem kötik gúzsba a különbözõ posztok.
 
Ezen a ponton kitérhetnénk azokra a játékosokra, akikét viszont igen (Sneijder, mint a leginkább kézenfekvõ példa, de Robben is meghalna, ha el kellene mozdulnia a vonal mellõl), de jóval érdekesebb a világ valaha volt egyik legtökéletesebb kilencesének reakciója, amikor kisül, Winner nem ezerszer elpuffogtatott közhelyekrõl akarja faggatni Rooney-t, sokkal inkább arra kíváncsi, milyen gondolatok irányítják õt játék közben. Shearer arcára hirtelenjében kiül a szánalommal vegyes döbbenet: „Nem hinném, hogy képes leszel ezt kihúzni belõle – hisz õ maga sem tudja a választ. Zseninek született és kész”
 
Rooney tehát hiába tud mindent, amit egy futballista csak tudhat, épp elmagyarázni  nem képes a mögötte húzódó elméleti mozgatórugókat. 
 
Angliában egyébként is azt tartják, hogy a természet fölötte áll a nevelésnek és a tanításnak: zseninek születni kell. Rooney pedig a közvélekedés szerint zseni, s mint ilyen, valószínûleg fogalma sincsen arról, hogy mit és miért tesz éppen a pályán – holott számos másik született virtuóz elbeszélésébõl tudjuk, hogy ez nincs így. Dennis Bergkamp például amondó volt, hogy „a zsenik másodpercei egyszerûen hosszabbak, mint az átlagembereké”. Ha valaki, akkor õ aztán egészen biztosan tudta, mirõl beszél.
 

 
Persze nem a legszerencsésebb épp Bergkamppal összemosni Rooney-t. A holland egyszerûen zseni volt, míg Wayne egy idõben szinte a definíciószerûen merítette ki az öntörvényû zseni fogalmát. A kiállítás a Portugália elleni vb-meccsen, a temérdek sárga és piros lap a bajnokságban, a végeláthatatlan hisztik, a folyamatos reklamálás, mind azt az érzést keltette a szurkolókban, hogy Rooney-val valami nincs rendjén. Hiába rohadtul tehetséges, ha nincs meg az esze a játékhoz –süthettük el a közhelyt vele kapcsolatban évekig, miközben ott ült a nyakunkon a feszítõ kétely, hogy akkor mégis, hogyan lehet ennyire átkozottul komplex játékos. Ahhoz ugyanis ész kell, nem is kevés.
 
Egyszóval, nem volt egyszerû Wayne Rooney-nak lenni az utóbbi években. De azért illik hozzátenni, hogy maga Wayne Rooney sem tette könnyebbé a létezést a saját számára.
 
Nem meglepõ, hisz már gyerekként is pokróc módon szemtelen volt, az iskola pedig nem tartozott a kedvenc helyei közé: ha csak tehette, a labdát nyüstölte. „Egyszerûen szerettél futballozni, ez volt a lényeg. Amikor reggelente kipattant a szemem, rögtön a labdát kerestem, és egészen késõ estig nem is engedtem el magam mellõl. Amikor szétfeslett, vagy kidurrant, összegombolyított zoknikkal folytattam. Mindegy volt mivel, csak focizhassak”
 
Ahogy cseperedett, úgy lett egyre bátrabb és bátrabb, fõleg, mivel egész jól összebarátkozott közben a labdával. Már nem egyszerûen céltáblának használta a közlekedési táblákat, hanem kihívást is keresett: elsuhanó autók fölött kellett célba találnia. A házukkal szemközt lévõ, elhagyatott óvoda falait képzelte a védõk vonalának, ezt kellett kicseleznie, hogy a hálóba lõhessen – hiszen bármilyen furcsa is, mindig egyedül játszott.
 
Kilenc éves volt, amikor a kölyökbajnokságban lõtt 99 gólja után az Everton lecsapott rá, de saját bevallása szerint nem igazán számít liverpooli nevelésnek, hiszen, „mivel született tehetségnek tartottak, nem sok hangsúlyt fektettek az oktatásomra. Az edzõim úgy voltak vele, hogy újat úgysem tudnak nekem mutatni, úgyhogy jobb, ha a magam útját járom” – mondta.
 

 
Tízévesen járt elõször a stollwerkosok meccsén, természetesen a Liverpool ellen városi rangadón – mint labdaszedõ kissrác. Pózolhatott a nagycsapat tagjaival, felvonulhatott a kezdõcsapatok elõtt,részt vehetett a bemelegítésben, sõt, mivel akkoriban az volt a szokás a Mersey partján, hogy a kapus kirúgott labdáit az utánpótláskorú játékosok passzolgatják vissza, még a nagy Neville Southall felé is megereszthetett egy jobbost.
 
Rooney azonban egy egészséges passz helyett inkább emelt. Szemtelenül és precízen, egyenesen a hálóba. Egész héten ezt gyakorolta.
 
„Egyáltalán nem tetszett neki!” – mesélte Wayne, amikor arról Winner arról kérdezte, mit szólt Southall a nyilvános fricskához. „Azt hiszem még oda is kiáltott nekem, hogy nagyképû mitugrász, vagy valami hasonló. Az az igazság egyébként, hogy fején találta a szöget: gyerekként nagyon pimasz srácnak számítottam, olyannak, aki nem tisztelt se Istent, se embert. Ez mondjuk késõbb hasznomra is vált, hiszen ahhoz, hogy profi futballista légy, mindenképp szükséged van egy kis arroganciára. Ha nem vagy elég „felvágós”, akkor semmi esélyed”
 
És akkor a tehetségrõl még egy szót sem ejtettünk – holott minden bizonnyal mégiscsak ez a legfontosabb a sorban. Persze önmagában csak zseninek lenni nem elég, az elõzõ évtizedekben számos tanulmány és tudományos kutatás bizonyította, hogy a mentális felkészültség, a pszichés egyensúly legalább olyan súllyal esik latba a teljesítmény elérése közben, mint az alapvetõ adottságok. Az utóbbi években egyre inkább elterjedõ, mostanság már pszichológusok által is bátran ajánlott vizualizációnak ebben van szerepe: a folyamat során egy elképzelt vagy valós képet vetítünk ki a "belsõ képernyõnk-re" újra és újra. Minél élményszerûbb egy elképzelt dolog – és minél gyakrabban képzeled el a kívánt végeredményt - , annál erõsebb lesz a vágy, hogy tegyél a megvalósulásáért. Ha élmény, akkor az számodra vonzó. Ha vonzó, akkor tenni akarsz a megvalósulásáért.
 
Az elméd pont azokra a cselekvésekre vesz rá, amely cselekvés végeredménye a legélénkebben, a legerõsebben él benned. Michael Johnson minden nagy versenye elõtt elképzelte, ahogyan elsõként szeli át a célvonalat, majd karjait szétfeszítve ünnepli gyõzelmét, de a kis Tiger Woods-ot is ebben a szellemben készítette a jövõre édesapja.
 
Wanye Rooney-nak persze fogalma sem volt ezekrõl. Õ saját magának fejlesztette ki a tökéletes vizualizációt, olyannyira jól, hogy a mai napig használja is.
 
„Igen lehet, hogy furcsán hangzik, de a mai napig minden meccs elõtt odamegyek a szertároshoz a meccsek elõtti utolsó edzésen, hogy megkérdezzem, milyen mezben lépünk pályára másnap. Ez nagyon fontos, hiszen csak így tudom tökéletesen lefesteni magamban a másnapi történéseket: este lefekszem aludni, majd elképzelem magam elõtt, ahogy gólt lövök, vagy csak egyszerûen nagyon jól játszom a meccsen. Egészen addig csinálom ezt, amíg sikerül magamban elraktározni a képet – így pedig már a meccs elõtt van egy pozitív "emlék" magamban az elkövetkezõkrõl. Fogalmam sincs, hogy minek kell ezt nevezni, vizualizáció, vagy álom, nekem tökmindegy. A lényeg, hogy mûködik, és ezt csinálom, mióta csak eszemet tudom”
 

Az a bizonyos meccs, labdaszedõként
 
Nyilván adódik a kérdés, hogy honnan jutott eszébe ilyesmit csinálni a kis Wayne-nek: a válasz viszont prózai – sehonnan. „Magától jött, soha senki nem mutatta, vagy kért meg rá” – magyarázza Wayne. „Mikor fiatalabb voltam, gyakran elképzeltem, ahogyan bombagólokat rugdosok harminc méterrõl, vagy, hogy az egész védelmet kicselezve gurítok a hálóba. Magától kialakult ez a szokásom, és mire profi futballista lettem, szinte észrevétlenül a felkészülésem részévé vált. Nagyon érdekes viszont, hogy mindig reális dolgokat vizualizálok, olyanokat, amik tényleg megtörténhetnek az adott mérkõzésen”
 
Egy kisfiúra nyilván hatással van az, ha már nagyon fiatalon zseninek kiáltják, Rooney-t például 10-11 évesen szinte egyedül hagyták az edzõi, nem kellett a többiekkel tanulnia az alapvetõ mozgásokat – ez pedig minden kétséget kizáróan nyomokat hagy az emberben. „Persze, nyilván érdekes dolog ez. Ha fiatal vagy, és kiemelkedõen tehetséges, akkor hamar megszokod, hogy elõrébb jársz a korodbelieknél. Látsz olyan dolgokat a pályán, amiket õk nyilvánvalóan nem, de ezt meg lehet, sõt, meg is kell szokni. Legegyszerûbben úgy tudnám ezt lefesteni, hogy miközben te folyamatosan kalkulálsz, a többiek csak játszanak. A tehetség egyik legnyilvánvalóbb jele az, ha valaki már nagyon fiatalon képes átlátni a játékot, és elõre gondolkodni”
 
„Leginkább a snookerhez tudnám hasonlítani. Ott alapvetõ dolog, hogy az ember három, vagy akár négy ütéssel is elõrébb legyen gondolkodásban az aktuális helyzetnél, hiszen az is fontos, hogy egy találat után merre megy, és hol áll meg a golyó. Számomra ugyanilyen a futball is. Legalább három-négy passzal szeretem elõre látni a dolgokat, tudni akarom, hogy honnan jön és hová érkezik az átadás, hová mozogjak a védõk vonalában. A legjobb focisták véleményem szerint ebben különböznek a nagy többségtõl: gondolkodásban. Nem másképp teszik, csak sokkal gyorsabban.”
 
Persze van, ami többet mondd minden szónál: olvassuk újra Rooney szavait, majd próbáljuk ennek fényében nézni az Everton elleni 4-4 alkalmával szerzett második gólját.
 
 
 
Na ugye.
 
Persze vannak olyan mozzanatok, amiket lehet, és kell is gyakorolni – például a helyzetkihasználás. Furcsamód (illetve a fentebbiek fényében talán már nem is annyira) Rooney isten adta zsenije ellenére ebben is élen jár.
 
„Fogod magad, bemész a tizenhatoson belülre, kiválasztasz egy tetszõleges helyet, és mondjuk rúgsz onnan tízet kapura. Van, hogy elõre szólok a kapusnak, hogy merre induljon, hiszen ilyenkor nagyobb a kihívás: ki kell találnom, hogyan járjak túl úgy az õ eszén, hogy már tudja a szándékaimat. Ezek a dolgok nagyon hasznosak, mert rengetegszer visszaköszön ilyen szituáció a meccsen, a gyakorlás viszont a tapasztalatokat elraktározza az agyadban, hogy amikor szükséged van rájuk, önkéntelenül is elõtörjenek”
 
Adódik a kérdés, hogy vajon ki lehetett a kis Wayne gyerekkori példaképe – ha ugyan volt neki egyáltalán.
 
„Rengeteget néztem Jari Litmanen játékát. Fantasztikus volt, ahogy megtalálta az üres területeket, és befutotta azokat. Leginkább viszont a türelmét csodáltam. Ha ránéztél, sosem láttad idegesnek, sosem tûnt úgy, hogy görcsösen gólt akar szerezni. Mindig kivárta a maga idejét, és akkor csapott le, amikor eljött a lehetõség – ilyen egy igazi árnyékék. Mindenkirõl tudja, hol helyezkedik a pályán, mindent lát, és amikor kell, belövi a helyzetét”
 
Nem is vitás, élete gólját a Manchester City elleni, tavaly februári városi rangadón lõtte. Ollózva, háttal a kapunak, kapásból, védhetetlenül. Puskás díj ugyan nem járt érte, de aki látta, sosem feledi – naná, hogy erre terelõdött a szó az interjú végén, amolyan csúcsponti zárlatként.
 
 
 
Vajon mennyire volt ösztönös? És mikor döntötte el végleg, hogy nem leveszi, megtolja, elfejeli, hanem magát hanyatt vetve a gólra tör?
 
„Amikor a labda a tizenhatos fölé érkezett, már tudtam, hogy ollózni fogok” – mesélte nevetve. „Rengeteg dolog fut át ilyenkor az agyadon, a másodperc törtrésze alatt kell döntést hoznod úgy, hogy legalább öt-hat különbözõ szituációt kell mérlegelned. Vajon van idõm mellre venni és aztán lõni? Vagy inkább fejeljem el egybõl? Ilyen esetekben azt vallom, hogy ha rajtad van a védõ, lõnöd kell, ha viszont van helyed és idõd, inkább vedd le, hisz idõt nyerhetsz. Ha viszont döntést hoztál, nincs más hátra, mint a befejezés”
 
Ebben a szituációban az ollózás volt a legjobb döntés. Egy elcsúszó védõ, egy késõn középre érkezõ másik, kicsit a hát mögé érkezõ beadás, és pontosan annyi hely, hogy az ember hátracsapja a vállait, lendítse a lábát, és tüzeljen. Úgy, ahogyan azt az ágyban fekve, gyerekkorában ezerszer elképzelte. Bombagólt, vagy ahogy az angol mondja, wonder goal-t lõni.
 
„A legtöbb ember úgy képzeli, sõt, biztos benne, hogy a futball fizikai játék. Ha azonban õszinte akarok lenni, azt kell mondjam, a meccsek után fejben sokkal jobban elfáradok, mint amennyire az izmaim fájnak. Mindig a topon kell lenned. Rengetegszer kerülsz döntéshelyzetbe, de ez még nem elég, mások döntéseivel is folyamatosan kalkulálnod kell, hiszen elõre akarod látni, mi fog történni a pályán, mindenkit meg akarsz elõzni egy hajszállal – hogy a végén te örülhess. Igen, azt hiszem, a futball észjáték”
 
***
 
Ahhoz képest, hogy ez az ember állítólag bármire képes, kivéve arra, hogy azt a bármit szavakba is öntse, nem volt rossz beszélgetés. Határozottan nem volt rossz.
 
(Végezetül, még egyszer az eredeti, böngészgesse mindenki kedvére, hisz egyértelmûen piece of artwork, work of art... Szóval fasza, na.)