Nem is kérdés, a Ronaldo-éra virtuóz támadójátéka a cél Manchesterben, ehhez viszont tökélyre fejlesztett labdabirtoklás kell.

Nem fogok lacafazácni, az írás nem az én szerzeményem, de úgy gondolom, egy blogbejegyzést mindenképpen megér, mivel elég okos dolgokat irnak le benne, amit lehet, hogy én, és egyéb szurkolótársaim nem vesznek észre! Tessék csekkolni!
 
 
Meccselemzések alkalmával általában a rövid távú tapasztalatokra épít az ember, ki, mit, hogyan és miért csinált, mit ért el ezzel, mit kellett volna e helyett csinálnia, satöbbi. A hétfõ esti Everton-Manchester United rangadó azonban ennél jóval többet adott, hiszen betekinthettünk kicsit a kulisszák mögé, ráadásképpen pedig Ferguson utolsó nagy dobásának körvonalai is felsejlettek a messzeségben. Ezt a kettõsséget próbáljuk meg most egységbe kovácsolni, miközben azért arra is kitérünk, hogy akkor most mi is lesz pontosan van Persie-vel és Kagavával.
 
Kár lenne túl sokáig polemizálni azon, hogy egyedül Fellaini kiváló és agresszív játéka elég volt az MU bolondulásig zavarásához, egyrészt mert ez már a kezdõcsapatokat látva várható volt, másrészt pedig, mert a United alapcsapatából nem kevesebb, mint négy klasszis középhátvéd hiányzott a meccsen. Ferguson viszont ennek ellenére nem állította defenzívebbre az alaptaktikát, kitartott a passzjátékra és a középpályás dominanciára felhúzott széljáték mellett, amit ráadásképp meg is fejelt egy kis különlegességgel az ellenfél kapuja elõtt – de errõl majd késõbb.
 
A krach ott ütött be, hogy a csökönyösséggel keresztezett pökhendiséget nem bírta el a szokottnál jóval pehelysúlyúbb védelem: Vidics egyelõre jó, ha nyolcvan-nyolcvanöt százalékos állapotban van, Carrick nem középhátvéd, a többiek meg elfogytak, mint a magán-nyugdíjpénztári vagyon. Valenciának kellett beugrania jobbhátvédbe, ez viszont a túloldalon Evrával súlyosbítva már végzetesnek bizonyult, a Unitedre általánosságban jellemzõ tökéletesen záró hátsó fal egy pillanatra sem állt össze. Cserébe viszont Carrick hiányában a középpálya védekezõ részlege is sebeket kapott, Scholes a szeleburdi Cleverley-vel párosítva már egyszerûen nem fér bele, fõleg, ha a korábbi Red Wall helyett csak egy csökkentett energia-tartalmú Thin Red Line áll a kapu útjában. Dióhéjban ennek köszönhetõ a vereség, no, meg annak, hogy a feltûnõen jól mozgó Kagava mellé sem Welbeck, sem pedig Rooney nem tudott felnõni a támadóharmadban.
 
A United szezonjának sorsát azonban nem az fogja eldönteni, hogy atomjaira esett védelemmel kikap-e az egyébként is pont elég húzós goodison parki túrán. Sokkal lényegesebbnek és fontosabbnak látszik, hogy az elmúlt három szezon poshadt és sokszor kiszámítható 4-4-2/4-4-1-1-ét felváltja-e valami korszerûbb és hatékonyabb formáció, valami olyasfajta, amit nem lehet egyszerûen egy ötfõs középpályával és két támadó szélsõhátvéddel megfojtani.  Ehhez elsõsorban flexibilitás kell, ahhoz pedig mozgékony, sokoldalú játékosok, olyanok, akik taktikailag és technikailag is tudnak extra dimenziót adni a feltehetõen jottányit sem változó játékstílushoz. A középpályás dominancia, a labdatartáson alapuló filozófia és a szélek felé fókuszált játékhívások tehát minden bizonnyal maradnak, Ferguson csak kiegészítéseket keres az adekvát irányvonalakhoz.
 
Ha tehát megpróbálunk elvonatkoztatni a formációkat jelölõ számhalmazoktól, mindjárt érthetõbb Kagava és van Persie együttes bezsákolása – Ferguson megint stílusban és nem kõbe vésett felállásban gondolkodik. Vissza akar térni a 2007 és 2009 között egyszer már remekül szuperáló, kötetlen posztokkal operáló támadójátékhoz, amihez mobilis, kreatív, több poszton bevethetõ játékosokra van szüksége. Ahogyan Tévez, Ronaldo és Rooney váltogatta a pozícióját a BL-gyõztes szezonban, úgy várja most ugyanezt a skót mester Kagavától, van Persie-tõl és az egyetlen hírmondónak maradt Rooney-tól.
 
Az ilyesfajta mágikus hármasok kialakulásához azonban idõ kell, az a bizonyos 2007/2008-as szezon például két kiábrándító döntetlennel és egy Manchester City-tõl elszenvedett derbi-vereséggel indult, a csapat pedig évek, sõt, évtizedek után elõször egészen a kiesõ helyekig csúszott vissza a tabellán. Az üzlet azonban kisvártatva beindult, igaz, ehhez elsõsorban a védelem összeállása kellett: a csapat az elsõ nyolc bajnokiján mindössze két gólt kapott, így pedig az elsõ három forduló pokla után úgyis kilábalt a gödörbõl, hogy ugyanennyi meccsen csak hét gólt rámolt be az ellenfelek kapujába. Végül azonban nyolcvanhét pontig és kereken nyolcvan találatig jutottak a bajnokságban, Ronaldo gólkirály és aranylabdás lett, a United támadófociját pedig egy egész kontinens bámulta szájtátva.
A cél nyilván valami hasonló lenne, az ehhez vezetõ út viszont nem lesz egyszerû, fõleg, mivel Ferguson az akkori 4-3-3-nál is kockázatosabb lépésre szánta el magát: Kagavát klasszikus tízesnek megtéve 4-2-1-3-as felállásra szavazott, ami elsõre egzotikusnak, másodikra pedig komplett õrültségnek látszik, mégsem feltétlenül ez a helyzet.
 

 
A formációk ugyanis rettentõ képlékenyek, a 4-4-1-1-et például pusztán a két szélsõ átlagos helyezkedési pontja különbözteti meg a 4-2-3-1-tõl, de ugyanez a helyzet a 4-5-1-gyel és a 4-3-3-mal is. Ezen a sormintán elindulva lyukadunk ki oda, hogy valójában nem is a felállás határozza meg a játék mélységeit, sokkal inkább a különbözõ posztokra állított játékosok feladatköre. Egy középsõ középpályás például lehet box-to-box, mélységi irányító, klasszikus védekezõ, vagy akár a pálya teljes hosszanti tengelyét bejátszó passer is, ez pusztán abból a néhány számból, amellyel a felállást jelöljük, nem derül ki.
 
Ferguson mindig is ebben a szellemben gondolkodott. Nála a 4-2-1-3 és a Ronaldo-éra 4-3-3-ma között mindössze annyi a különbség, hogy az akkoriban box-to-box középpályást játszó Andersont most egy sokkal agilisabb és támadóbb szellemû Kagava játssza el, aki ráadásul a tizenhatoson belülre is hajlamos odaérni - a remek ütemben kiosztott kulcspasszokról már nem is beszélve. A maradék két középpályás és a csatársor feladata nagyjából ugyanaz: orrvérzésig birtokolni a labdát, a széleken emberfölényt kialakítani, középütt pedig keresztmozgásokkal helyet csinálni a berobbanó középcsatárnak.
 
Nem nehéz belátni, hogy egy ilyen, már-már kórosan orrnehéz rendszer neuralgikus pontja a labdaszerzés. Ideális esetben persze minden támadás lövéssel (góllal) fejezõdik be, de ne legyünk naivak, a United is elveszíti majd idõnként a labdát, még úgy is, hogy egy Kagava-van Persie-Rooney-Valencia négyes éppen elég jó ahhoz, hogy álmából fölkeltve is hozzon egy 60%-os labdabirtoklási arányt – bárki ellen. Ha viszont labdát veszítenek, akkor bõdületes területek nyílnak meg mögöttük, hiszen Kagava nemcsak feladatkörébõl, de pozíciójából adódóan is messze kerül a mögé vezényelt középpályás kettõstõl, extrém esetben ráadásul az is elõfordulhat, hogy mindkét szélsõhátvéd az ellenfél térfelének közepén dekkol. Ilyen kockázatot csakis klasszikus értelemben vett stopperekkel lehetne kezelni, vagyis olyan verõlegényekkel, akik leütközik, eltapossák, vagy csak egyszerûen lelátóra rúgják az ellenfél megiramodó játékosát, idõt nyerve ezzel a csapatnak a visszarendezõdésre. Egy a baj, a Unitednek jelen pillanatban nemhogy kettõ, de egyetlen ilyen játékosa sincs - így viszont nem marad más választás, mint abban bízni, hogy a támadó kvartett eléggé összeérik ahhoz, hogy már a neveket olvasva összerezzenjenek a mindenkori ellenfelek.
 
Az Everton ellen ez még egyelõre nem jött össze, de ne feledjük, Kagaván kívül senki nem mozgott igazán jól a támadók közül. Nani terített betlit hozott, van Persie csereként állt be, Welbecknek pedig hiába fekszik kifejezetten a balról befelé játszó második középcsatár szerepköre, ha nem rugdossa be a helyzeteit legalább 50%-ban, nem fog tudni megragadni a keretben. A legnagyobb csalódást mégsem õ, hanem az a Rooney okozta, aki annak ellenére mindössze két labdát tudott átvenni a tizenhatoson belül, hogy ezúttal vérbeli középcsatárt játszott. Emellett ráadásul a labda nélküli mozgása is hagyott némi kívánnivalót maga után, nem nyitott folyosókat, nem lépett be az összjátékba, és a szélre is ritkán húzódott ki. A United fõképp egy klasszikus csatár hiányának köszönhetõen egyszerûen lecövekelt a tizenhatos elõterében, és visszapattant a hazaiak felettébb masszív védõfaláról.
Egyértelmû, hogy korai még temetni a Unitedet, de az is látszik, hogy Ferguson hiába sakkozik papíron jól, ha a kerete nem bírja el egyszerre négy kifejezetten támadó feladattal megbízott játékos egyidejû szerepeltetését. Az is biztos ugyanakkor, hogy klasszikus védekezõ középpályás ezen a nyáron sem érkezik a csapathoz, így viszont nincsen más hátra, mint elõre: a Unitednek tökélyre kell fejlesztenie a labdatartást és a virtuóz támadójátékot, máskülönben az ellenfelek egyszerûen át fognak rohanni a középpályájukon.
 
FORRÁS: hatharom.hu