A Utd Unscripted 5. részében a United korábbi játékosa, Dimitar Berbatov mesél arról, hogyan találkozott először Sir Alex Fergusonnal, milyen volt a viszonya a játékostársaival, és mennyire volt nehéz felnőni Bulgáriában.

Amikor a Manchesterbe tartó repülőn voltam, akkor már a vörös mezt viseltem. Vagyis, legalábbis a fejemben.

Természetesen jó, ha más klubok is akarnak téged, ez jó érzéssel tölt el, mivel azt jelenti, hogy jól játszottál. Viszont én már elképzeltem, ahogy Giggs-szel, Scholes-szal, és mindenki mással a Unitednél játszok.

Számomra a történelem nagyon fontos. Az, hogy legyen a klubnak egy visszatekinthető történelme, amit tisztelni kell, és amivel lehet jövőd is. A Unitednek pedig legendás játékosai voltak. Tehát attól a pillanattól kezdve, hogy az ügynököm először elmondta nekem, hogy a United engem akar, csak egy eredmény születhetett.

Tehát eljutottunk a manchesteri repülőtérre, épp sétálok és beszélgetek az ügynökömmel, majd felnézek és látom, hogy Sir Alex Ferguson vár rám.

Azt hittem, hogy szívinfarktusom lesz.

Mi. A. F*sz.

Én csak egy átlagos fickó vagyok egy kis országból, és a Manchester United menedzsere - néhány héttel a Bajnokok Ligája megnyerése után - eljött, hogy személyesen találkozzon velem a reptéren. Le akar igazolni engem.

Természetesen, amikor gyerek vagy, nem álmodhatsz erről a pillanatról. Különösen akkor, ha a kommunizmus idején nőttél fel Bulgáriában, mint én.

Akkoriban gyerekként reggel hatkor felébredtem, majd sorban álltunk a családommal kenyérért. Kivéve, ha a családod ezt egy játékká teszi, és valójában nem tudod, hogy mi történik. Először az édesapád vár a sorban, majd egy óra múlva őt édesanyád leváltja, ezután a legnagyobb fiuk - én - majd a kisebb fiaik is. Tehát váltogatjuk egymást, hogy megtartsuk a helyünket a sorban, ami valószínűleg több kilométer hosszú volt, ahol mindenki kenyérért várt. Amikor eljön a te időd, egyedül vársz. Ha elhagyod a helyedet, akkor nem lesz kenyér. Nem fogsz enni.

Még akkor sem volt egyszerű, mikor kicsit idősebben a nagyvárosba, Szófiába költöztem, hogy edzhessek. 4 másik sráccal osztozol egy szobán, és a szüleid meg küldenek egy üveg valamit, hogy egyél. Mindenki az asztal közepére helyezi az üvegét, majd azt kérdezzük, hogy oké, kinek mije van ma? Aztán mikor kifogynak ezek az üvegek, azt gondolod: mit fogunk még ma enni? Tehát ha van valami maradékod, akkor összerakod a morzsákkal, összetekered, majd raksz rá vajat vagy valamit, és úgy eszed meg. Ez az ami jól összekötötte a kapcsolatot a fiúkkal, a csapattal, és emiatt nyertük meg az ifjúsági bajnokságot, mert annyira együtt voltunk fejben.

Ilyen dolgokra gondolsz miután felnőttél, és igen, nehéz idő volt, de mosolyogni késztet, mert értékeled, hogy hol voltál és hol vagy most. Nagyon fontos leckék voltak számomra. Ezt próbálom megtanítani a lányaimnak. Nem kell sorba állniuk kenyérért, vagy morzsából ételt készíteniük, de időről időre megnehezítem a dolgukat, hogy tisztában legyenek mindennel. Ezt kell tenned.

Tudod, hogy honnan tudom?

Tudod hány futballtehetségünk volt Bulgáriában? Nagyon sokan jobbak voltak nálam. Édesapám is focista volt, és amikor elmentünk sétálni, megállt, majd emberekre mutatott.

"Dimitar, látod azt a fickót?"

Egy hajléktalan emberre nézett, vagy ha nem is volt ennyire rossz a helyzet, akkor is mindig olyan embereket nézett és beszélt róluk, akikkel elbánt az élet.

"Tudod, ki volt ez a srác? Hihetetlen tehetség volt, elképesztően erős, aki lerombolta a védelmeket. Tudod mi történt vele? Azt hitte, hogy ő a nagy csodagyerek, majd elkezdett inni, fogadni, nőket hajszolni, miközben nem voltak körülötte megfelelő emberek, és láthatod, hol van most. Az egyik legnagyobb tehetség volt, akit láttam, de most semmije sincs."

Ahogy az idő múlt és felnőttem, sok különböző embert láttam ugyanazzal a sorssal. A közös az volt bennük, hogy mind nagy tehetségek voltak, de rossz tanácsokat kaptak, rossz döntéseket hoztak, és végül összetörtek vagy rosszabb. Ezután ez folyamatosan a fejedben van, még akkor is, ha nem akarod, hogy ott legyen. Olyan, mint egy mechanizmus, amely a helyes döntésekre kötelez - nem mindig, de a legtöbb esetben jól fogsz cselekedni. Még akkor is, ha nem tudod, hogy épp cselekszel. Még mindig emlékszem rá, mert ez annyira igaz. Nincs mellettük senki, aki azt mondja: "Nem ez a helyes út, hanem az." Rövid ideig szenvedni fogsz, de hosszútávon jól jársz.

Emlékszem azokra, akikkel együtt edzettem, meccsek után buliztak... sőt, még a meccsek előtt is buliztak.

"Berbs, gyerünk. Egyszer élünk."

Nem rajongtam érte. Sőt, még most sem. Az volt a célom, hogy jó játékos legyek. El kell érnem valamit, és ez sokat segít nekem, különösen a fejemben levő összes gondolattal. Nem akarok az utcára kerülni, független akarok lenni.

Így mindig keményen dolgoztam. Még akkor is, mikor kicsi voltam, folyamatosan gyakoroltam. Folyamatosan kint voltam a pályán, nagyon magasra rúgtam a labdát, majd megpróbáltam irányítani azt. Senki nem tanította ezt, senki nem mondta, hogy csináljam. Csak magamtól csináltam, én magam sem tudom, hogy miért. Szimplán érdekesnek találtam.

Nincs telefon, nincs Facebook, nincs Instagram. Csak rúgd a labdát.

"Berbs, gyere haza, enned kell."

Menj innen, nem kell ennem! Nem vagyok éhes. Szóval mindig csak fociztam. Ha nem voltak ott a barátaim, akkor is rugdostam egyedül. Tudod, hogy a brazilok a strandokon sajátítják el az érintéseiket és mozdulataikat? Én az aszfalton sajátítottam el.

Nem voltak mesterséges pályáink, amiken játszhattunk; kemény aszfalt volt az iskolákban. A labda magasra pattan, így azt valahogy kontrollálnod kell, tehát ez megszokássá válik. Nem gondolkodsz róla. Egy idő után elkezded ezt értékelni, és így tudod elsajátítani a technikádat.

Egyébként ezen a felületen ha elesel, akkor a térded vérzik és sírsz. Senki nem figyel rád. Senkit nem érdekel. Focizunk. Kelj fel. Felkelsz, folytatod, csak vérzel mindenhol. És akkor mi van?

Van egy pár cipőd ami egy idő után kilyukad, de nincs pénzed újat venni, így csak beragasztod és folytatod. Mi kelet-európaiak így tettük ezt.

Csak játszol, és ha sikerrel akarsz járni, akkor dolgozol és hallgatsz a megfelelő emberekre, és megfelelően élsz. És akkor... nem tudom, mi az, de valami néha a dolgokat jól rendezi számodra.

Aztán talán egy nap a Manchester Unitedhez igazolsz.

Talán Sir Alex Ferguson vár rád a reptéren.

Nos, az egy őrült nap volt, amikor csatlakoztam a Unitedhez. Egész nap a hívásra vársz, hogy tudd, menned kell-e vagy sem. Végül úgy történt, mint a filmekben: drámai késői belépés, izzadva.

Aztán ott ültem a kocsiban Fergusonnal.

Annyira kínos és vicces volt, de egyben megtisztelő is a kocsiban ülni, és miközben mentünk, arra gondoltam:

Mit mondok most? Mit kell mondanom?

"Hogy vagy? Milyen az időjárás?"

Nem vagyok a beszélgetések szakértője. Akik ismernek tudják, hogy nem szeretem a fecsegést. Hogy vagy, bla, bla, bla... egyenesen a lényegre térek. Tehát, ha ilyen helyzetben vagy, ez olyan, mint... Okéééé!

Ránézek az ügynökömre, ő rám néz. Nem tudjuk, mit tegyünk.

De ezek az emlékek most boldoggá tesznek még akkor is, ha akkoriban kínos volt. Sir Alex annyira kedves volt. Ezt akkor vettem észre, mikor volt szerencsém találkozni más sikeres menedzserekkel, játékosokkal és emberekkel általánosságban: képesek másokkal tisztelettel bánni és figyelni rájuk, attól függetlenül, hogy a saját szakmájukba a sikerességet tekintve egy szinttel feljebb állnak.

Úgy döntött, hogy eljön a repülőtérre és találkozik velem. Valószínűleg ez nyűgözött le a legjobban engem. Az ilyen emberek megpróbálnak felemelni és a saját világukba rántani. Ez egy különleges dolog.

Tehát elmentünk aláírni a papírokat. Emlékszem mindent elém raktak, hogy írjak alá gyorsan, és siettettek, mert vissza kellett küldenünk a papírokat, hogy hitelesítsék.

Gyerünk, gyerünk, gyerüüüüünk...

Végül megcsináltuk, és mindenkin látszódott az öröm. Rajtam, az ügynökömön - mert ő olyan nekem, mint egy második apa - és mindenkin, aki a szobában volt.

A világ tetején voltam.

Az első edzésemen félénk voltam. Nagyon félénk. Azokkal a srácokkal edzeni, akiket mindig is csodáltam és akikkel játszani akartam, ez őrület volt. Időnként ez a félénkség megállíthat vagy megakadályozhat abban, hogy nyitottabb legyek. Én egy nagyon zárkózott srác vagyok, és vannak olyanok, akik esetleg az első edzésükkor már úgy érkeznek, hogy "mi újság, adj egy pacsit", akik a való életben is ilyenek. Viszont én más vagyok, más voltam egész életemben, csak mert félénk vagyok bizonyos pillanatokban, vagy nem tudom, hogy mit mondjak bizonyos helyzetekben. De mindenki olyan kedves volt, és az álmaimat éltem. Az első edzés, Ferguson, Giggsy, Ronaldo... mindenki ott volt. Legbelül táncoltam.

Mindenki más volt. Mindenki jobb lehet valami olyanban, amelyben a másik játékos nem olyan jó, és fordítva. Például Giggsy nagyon profi volt abban, ahogy foglalkozott magával. Nézem őt, már a 30-as évei végében járt. Meddig játszott, 40? Oké Berbs, képes vagy rá? Legalább próbáld meg. Nézd meg, mit csinál. Jóga. Láthattad, hogy mennyire karcsú volt. A DNS is része lehet ennek, de ahogy edzett, ahogy figyelt magára, pihent amikor pihennie kellett, nyújtott edzések után, az edzésmódja: néha könnyebb volt, néha kicsit jobban meg kellett erőltetnie magát. Scholesy ugyanaz. Gaz is. Aztán ott volt Ronaldo az első évemben, aki olyan volt, mint egy őrült.

Figyelned kell ezekre a dolgokra, legalábbis ha olyan jó akarsz lenni, mint ők, mert olyan jónak kell lenned. Ellenkező esetben nem fog számodra sikerülni az áttörés egy olyan helyen, ami teli van nagy egokkal, személyiségekkel, győztesekkel. Ha nem próbálsz meg olyan profi lenni, mint ők, átvenni a meccs iránti lelkesedésüket és a győzni akarásukat, akkor nem fog sikerülni.

A csapat minden tagja a saját pozíciójában a legjobb akart lenni. Mindenki különböző szintű sikert ért el karrierje során, mások egyenesen a csúcsra jutottak, ahogy Ronny tette, mások egy kicsit alatta végeztek, de legalább megpróbálták. Ha nem csinálod, legalább megpróbáltad megtenni a tőled telhető legtöbbet. Egyébként mi volt az értelme? Az ilyen típusú játékosok között olyan nyerő mentalitásod lesz, amiben korábban még nem volt részed.

Amikor a játékoskijáróban vagy a meccs előtt, a hangosbemondó elmond mindent az Old Traffordon, amit tudnod kell a csapatról:

"Hölgyeim és uraim, Anglia bajnoka, Európa bajnoka, a világ bajnokai..."

Libabőr.

Abban a játékoskijáróban egy másik szinten érzed magad. Akárki is a másik csapat, ők ez a szint alatt vannak, és általában tudják is ezt. Még ha nem is nézel rájuk az kijáróban, már a perifériádban láthatod, hogy kikapnak. Vége.

(Természetesen segít, hogy rendelkezésre áll Ronaldo, Rooney, Giggs és a többi ilyen játékos!)

Elkezdesz sétálni a pályára, a bemondó még mindig mondja ezeket a dolgokat, és átnézel az ellenfél csapatára. Talán szemkontaktusba kerülsz velük, és az arcodon a tekintet csak ennyit mond:

Igen, tudom, srácok. Tudom. Ezért dolgoztam olyan keményen!

Az első évben a klubbal megnyertem az első Premier League címet. Olyan voltam, mint… ó Istenem. Ugráltam legbelül.

Amikor hazamentem azon az éjszakán, valóban ugráltam otthon, az éremmel a nyakamban meztelenül, mivel senki nem látott. Annyira boldog voltam. De amikor a meccs után bemegyek az öltözőbe, látom Giggsyt a 110. éremmel vagy hanyadikkal, aki már azt mondja:

"Berbs, jön a következő."

Néhány perccel ezelőtt nyertük meg a bajnokságot, és már el is felejtődött!

Én meg... lehetne 5 percem, légyszi? Épp megnyertem az első érmemet. Tudod, semmi különleges!

Láthattad, hogy számukra ez teljesen normális volt. Valószínűleg számomra is ugyanez lenne sok érem után, de abban az öltözőben mindig a következő célról, a következő kupáról, a következő címről, a következő Bajnokok Ligájáról volt szó. Ezt csinálják a győztesek. Hihetetlen volt.

Egy olyan bolgár srácnak, mint én, aki egy kicsi országból érkezett, ez nagy büszkeség volt. A kommunizmus idején nőttem fel. Nem születtem olyan szerencsés helyzetbe, hogy megfelelő infrastruktúrák, pályák vagy pénz álljon rendelkezésre, mert akkor az egész karrieremet otthon tölthettem volna. Számomra Angliába jönni nehezebb, de sikereket elérni édesebb, érted? A nehéz részek, amiken túlléptem, mindent édesebbé tettek számomra.

Megismétlem újra, hihetetlen, hogy ilyen srácok voltak körülöttem. Még ha nem is beszélsz sokat, akkor is csak figyelned kell. Ha kérdezni akarsz, akkor kérdezel tőlük, ők pedig tanácsot adnak. Vagy amikor fel kell pörgessenek, ők erre is képesek lesznek, neked pedig szükséged lesz rá időről időre. Ezek nem gyerekes meccsek, és ezeket nem személyesen kell venni; mindig a csapatról szól, mert mindenki győztes akar lenni.

Nézd meg Vida-t.

Közeli kapcsolatban voltam Vidaval, mert a macedón határ közelében születtem, tehát számomra ezek az országok - Bulgária, Szerbia, Macedónia, Horvátország - ugyanolyanok. Probléma nélkül megértem és beszélem ezeket a nyelveket. Mindannyian testvérek vagyunk.

Annyira természetes volt, hogy ilyen jó kötelék van köztünk, mivel tudtam, honnan jött. Tudom, hogy az életében egy ponton min ment át, amikor Szerbiában a háború tombolt, érted? Tehát jó, hogy van valaki ilyen körülötted amikor új klubhoz mész, mivel valamilyen szinten ismer téged, te ismered őt, közös nyelvet beszéltek, szóval mindig nagyon segítőkész volt velem. Ő egy mókás ember; a humorérzéke annyira jó volt. Ha nem ismered őt, akkor személyesen fogod venni, de Vida nagyon vicces volt. Még mindig tartom a kapcsolatot vele, nagyszerű fickó.

Mindennap edzeni ellene nem volt nehéz ... rémálom volt! Tudod, vannak csapatok és játékosok, akikkel nem akarsz szembenézni? Látod az ellenfél csapatát és azt gondolod:

Ó, ne ma. Nem vagyok hangulatban ehhez a naphoz.

Vida egy ilyen srác volt.

Amikor a Spursben voltam, ő mindig egy rémálom volt. Aztán az edzésen a Unitednél ez olyan volt, mint egy háború. Nem számított, hogy ki volt ellene - Ronny, Rooney, én - nem számított. Mindenkit megrúgott. Aztán amikor a meccseket játszottuk, nagyon megkönnyebbültem, hogy az én csapatomban játszik! A meccsek után mindig vérzett, vagy duzzanat volt a fején, de ezt a csapatért tette. Szó szerint a fejét adta a csapatért.

Tehát ha a siker számomra extrán édes volt, akkor tudom, hogy ugyanez volt Vida számára is. Ugyanazokon ment keresztül mint én, sőt még rosszabb, mert háborúban nőtt fel. Ha most meglátogatod Szerbiát, még mindig látod a puskagolyók helyeit a nagy toronyházakon. Vida rosszabb helyzetben volt, mint én, tehát neki még jobb volt a siker.

Voltak olyan játékosaid, mint én és Vida, olyan srácok, akik gyerekkoruk óta a klubban vannak, és emellett mindenféle különböző személyiség, de Sir Alex képes volt mindannyiunkkal beszélni és motiválni mindenkit.

Néha edzésen mikor melegítettünk és nyújtottunk, egyenként ment a játékosokhoz. Néhány nap beszélt 2-3 percet egyes játékosokkal, majd másik nap másokkal, így egy bizonyos értelemben mindenki különlegesnek érezte magát. Mindig láttad, hogyan reagáltak a játékosok arra, ahogyan beszélt velük. Ez megmutatta a pszichológiájának a minőségét; mindenkivel képes volt beszélni. Mindenkivel máshogy kell viselkedned, minden focistával, mivel nagy egonk van, mindenki különbözik és valamilyen szinten elkényeztetett, tehát tudnod kell, hogy beszélj mindenkivel: valakivel finoman, másokkal viccelődve, többekkel dühösen. Megvolt ez a szemlélete, amivel mindenkivel tudott beszélni.

Ez Sir Alex Ferguson. Egymillió cím, egymillió további eredmény az életben, tehát hallgatsz rá. Hallgatod, amit ő mond. Ez annyira különleges volt, és a focisták szeretik, ha különlegesnek érezhetik magukat. Ha csak 5-10 percre is, de figyelsz a játékosokra, mert akkor ők is a csapat részének érzik magukat, még akkor is, ha nem játszanak. Ő nagyszerű volt, és azok a beszédek, amiket meccs előtt adott, azok a motiváló beszédek... néha olyan volt, mint egy film. Mesélt az életéről, ahogyan a dokkokban kezdte, az apjáról és magáról, illetve azokról az emberekről a világ minden táján, akik nem lehetnek olyan szerencsések, mint mi. A beszéd végére olyan leszel, hogy...

Ember, ki*******ul fel fogok zabálni a pályán valakit!

Szóval kimentél, és beleadtál mindent. Ez volt a legkevesebb, amit tehettem.

Végül is, ő felvett a reptérről!

Manutd.com

Kövess minket Facebookon, Instagramon, Twitteren és YouTube-on is!

Támogasd adományoddal a ManUtdFanatics.hu működését!