Az emberek többségének a február elsõ napjai nem szólnak másról, csak a nagy hidegrõl, vagy éppen a melegrõl, attól függõen, hogy a Föld melyik részén élnek. Vagy esetleg arra a szomorú felismerésre ébrednek, hogy milyen messze van még a nyári szünet.

 

Azoknak az embereknek viszont akiknek ereiben a Vörös Ördögök vére csörgedez, Február 6-ának egészen más jelentése van.

 

Idén 57. évfordulója annak, hogy minden idõk egyik legtehetségesebb futballcsapata egy repülõgép szerencsétlenségben szinte teljesen megsemmisült.

 

Sokan - nálam sokkal méltóbb - nagy egyéniségei a Manchester Unitednak, gyönyörû szavakkal megemlékeztek már a Busby Babes tragédiájáról. Ezért úgy gondoltam elmesélek egy személyes történetet.

 

Egy barátnõmnél voltam vendégségben tavaly február ötödikén és a TV-ben Wolves-United meccset néztük. Nem sokkal a mérkõzés vége elõtt megérkezett a barátnõm öccse aki 14 éves.

Nem United rajongó, de szereti az angol futballt. Nem is igazán az eredmény érdekelte, hanem arra volt kíváncsi, hogy miért viselnek a játékosok fekete karszalagot.

 

A Busby Babes elmékére - válaszoltam. Láttam rajta hogy nem igazán érti, hogy mirõl beszélek. Busby Babes? - kérdezte.

 

Igen - mondtam - régen Matt Busby volt a United vezetõje, aki egy fiatal játékosokból álló csapatot állított össze, és ezért kapták a srácok ezt a becenevet.

 

Roger Byrne, Eddie Colman, Duncan Edwards, Jackie Blanchflower, Dennis Viollet, Mark Jones, Billy Whelan, Tommy Taylor, David Pegg, Geoff Bent, és Bobby Charlton - hadartam egymás után a neveket, mert féltem hogy nem fog végig hallgatni. Láttam az arcán, nem igazán kötötte le elõadásom, hisz még csak 14, és hamar elkalandoznak a gondolatai. Ezért siettem folytatni a történetet, még mielõtt valamilyen kifogással faképnél hagy bennünket.

 

Busby egy hihetetlenül tehetséges fiatalokból álló csapatott hozott létre, akik átlagéletkora mindössze 22 év volt.

 

Emlékszem, mikor elõször hallottam Busby filozófiájáról, rám is nagy hatással volt, hogy ennyire bízott a fiatalokban - nem sztárolt játékosokat vásárolt - megadta a lehetõséget azoknak akikben nagy elkötelezettséget látott. Úgy gondoltam, ez majd fiatal barátom figyelmét is leköti, ezért így folytattam.

 

Busby és Jimmy Murphy - aki a menedzser asszisztens volt - kidolgoztak egy megfigyelõ rendszert a tehetséges fiatal futballisták felkutatására, elsõként alkalmazva ezt a filozófiát Angliában. Magyaráztam fiatal barátomnak, és láttam rajta, hogy kezdi lekötni a történet, amikor ezt kérdezte.

 

Nem gondolta Busby, hogy túl fiatalok még, és majd a pályán az idõsebb, tapasztaltabb játékosok úgyis lenyomják õket?

 

Nem - mondtam - Busby szerint, ha szívvel játszol és elég tehetséges vagy, felveheted a versenyt bárkivel. És hidd el, ez így is volt. Azok a srácok nem féltek kiállni a legnagyobbakkal sem. 

 

 

Olyan elszántság és gyõzni akarás volt bennük, amilyet senki sem látott még. Bátran kiálltak 50-60 ezer ember elé az Old Traffordra és lélegzet elállító támadást indítottak bármelyik nagynevû csapat ellen. Egyszerûen nem hittek az emberek a szemüknek, ilyen fiatal srácok hogyan képesek elbánni tapasztalt sztárjátékosokkal. A United mindig telt ház elõtt játszott. Mindenkit érdekelt a Busby bébik sikereinek a titka világszerte. Az amerikai sajtó is sokat cikkezett róluk. Akkoriban még nem Vörös Ördög volt a srácok neve. Busby angyali bébiknek nevezte "fiait". Késõbb fantasztikus pörgõs játékuk miatt az amerikai sajtóban kezdték elõször Vörös Ördögként emlegetni õket, ami annyira elnyerte Busby tetszését, hogy a csapat hivatalosan is felvette a Vörös Ördög becenevet.

 

Szerettem volna neki mindent elmesélni amit Sir Matt Busbyról és csodálatos csapatáról tudok, de tisztában voltam vele, hogy nehéz egy tinédzser figyelmét hosszasan lekötni, ezért megkérdeztem tõle, hogy nem hallott még errõl a történetrõl semmit? 

 

Charltonról hallottam már - felelte - õ sokáig játszott a Unitedben és talán még most is a csapatnál tevékenykedik, ha jól tudom - mondta.

 

Így van, jól tudod. Bobby Charlton, 17 évesen került az Unitedbe. Neve egyet jelent a sportszerûséggel, a szerénységgel és az alkotóerõvel. Egyik kedvenc mérkõzésem a múltból a 68-as BEK döntõ, amikor 1-1 után, a hosszabbításban, 4-1-re vertük a Beficát. Bobby Charlton az 53. percben szerezte meg a vezetést, de a Benfica hamar kiegyenlített, majd a hosszabbításban Best 93., Kidd 94. és Charlton 99. percben szerzett góljaikkal megnyertük az angol csapatok közül legelõször a kor legértékesebb trófeáját. Remek játékosok játszottak Busby irányítása alatt, olyanok mint Dennis Viollet és Tommy Taylor, a középpályás duó, vagy a villám lábú szélsõ Billy Whelan vagy Bill Foulkes, aki szintén hosszú idõt töltött a Unitednél.

 

És ki volt a csapatkapitány - kérdezte - szemmel láthatóan egyre nagyobb lelkesedéssel kis barátom.

 

A kapitány Roger Byrne volt. Nem õ volt a csapatban a legjobb játékos, de hihetetlen munkamorálja, megbízhatósága a legnagyobbak közé emelte.

 

Á értem. Akkor olyan volt mint Gary Neville - mondta Saca.

 

Érdekes, mert nekem sosem jutott eszembe ez az összehasonlítás, de ahogy a srác rávilágított erre a dologra, igen volt köztük közös vonás.

 

Ekkor éreztem elõször, hogy kis barátom teljesen belemerült a történetbe, olyan tüzet kezdtem felfedezni a szemeiben, mint amilyen az enyémben lehetett amikor elõször halottam ezt a történetet. Ez a pont volt az amikor láttam az arcán megjelenni a csodálatot a Busby bébik iránt. Folytattam hát gyorsan a történetet.

 

Számomra az egyik legnagyobb és a kedvenc Busby bébi Duncan Edwards volt. El tudod képzelni, hogy mindössze 16 éves volt, nálad csak két évvel idõsebb amikor debütált az elsõ csapatban? Bár ezt testfelépítésébõl nem mondtad volna meg, mivel korához képest igen nagy darab ember volt, ezért is kapta a Manboy becenevet. Senkit nem láttam még úgy bánni a labdával ahogyan õ tette, végtelenül kitartó, szívós játékos volt. Õ lehetett volna a világ legjobb játékosa.

 

De miért csak lehetett volna - vágott közbe Saca - és még mindig nem értem, hogy miért a fekete szalag.

 

1958 februárjában az Európa Kupa negyed döntõjében játszottunk a Red Star Belgráddal, ahol is 3-3-as eredmény született. A haza vezetõ úton Münchenben le kellett szállnia a gépnek tankolni.

 

Eszméletlen zord idõ volt nagy hideg pustolt a hó, épp úgy mint ma. A gép kétszer próbált felszállni, de mivel sikertelen volt a kísérlet, ezért az utasok a terminálban várták, hogy alábbhagyjon a havazás.

 

Néhány játékos már biztosra vette, hogy Münchenben töltik az éjszakát és haza telefonáltak családtagjaiknak, hogy ne izguljanak értük. Amikor a kapitány úgy gondolta, mégis megpróbál egy harmadik kísérletet a felszállásra. Már elhagyta a földet amikor leállt a motor és a gép lezuhant, megölve 23 embert. A játékosok közül heten Geoff Bent, Roger Byrne, Eddie Colman, Mark Jones, David Pegg, Tommy Taylor, Liam „Billy” Whelan a helyszínen életét vesztette, Duncan Edwards pedig késõbb a kórházban belehalt a sérüléseibe. Továbbá a klub három tisztviselõje, nyolc újságíró, Miklós Pál a Népsport egykori angliai tudósítója egy rajongó és a gép személyzetének két tagja. Harry Gregg, a csapat kapusa eszmélt fel a leghamarabb a becsapódás után, és azonnal a túlélõk megmentésére sietett.

 

Saca úgy nézett rám mintha ott lettünk volna a helyszínen. Ugyan azt a döbbenetet és mély megrendültséget láttam az arcán, amit saját magam érzek minden alkalommal, ha a tragédia szóba kerül. Láttam rajta, hogy palástolni próbálja érzelmeit, de nem nagyon sikerült neki. Remegõ hangon kérdezte meg. Csak nem azt akarod mondani, hogy Gregg visszament az égõ gépbe túlélõket keresni? Hisz bármelyik pillanatban felrobbanhatott volna az egész mindenség.

 

De igen. Visszament. Õ volt a müncheni tragédia hõse. Ha a leghitelesebben akarod hallani a történetet, akkor megkereshetjük a neten Gregg önéletrajzi írását, abban részletesen elmeséli a tragédia pillanatait.

 

Igen - mondta - keressük meg! Szeretném hallani, hogy pontosan hogy történt. Nem döbbentem meg fiatal barátom érdeklõdésén. Nem hiszem, hogy lenne olyan ember, akit ne fogna meg ez a szomorú történet, akár United rajongó, akár nem. Felolvastam hát neki hogyan idézte fel Gregg, a müncheni tragédia hõse a történetet.

 

"Mikor harmadjára próbálkozott a pilóta a felszállással, úgy tûnt sikerülni fog. Néztem ki az ablakon és láttam, hogy elkezd emelkedni a gép, de abban a pillanatban eszméletlenül elkezdett rázkódni minden. Síri csendben volt mindenki, egyszer csak Liam Whelan ideges köhögése, és fájdalmas nevetés szakította meg a csendet, mire, Johnny Berry rákiáltott. - Nem tudom mit nevetsz, itt fogunk meghalni mind. Erre Whelan azt üvöltötte - ha itt az idõ amikor meg kell halnom, akkor azt üzenem a halálnak, nem félek, készen állok rá!

 

 

Alighogy kimondta Whelan ezeket a szavakat, egy hatalmas robbanást hallottunk. Mindenfelõl törmelékek repültek felém, próbáltam védeni a fejemet ahogy csak tudtam. Hallottam a társaim, és az utasok sikolyát és segélykiáltásait, majd egy hatalmas vakító fényt láttam, aztán elsötétült minden, síri csend lett. Csak a nyíró fém hangját lehetett hallani és a tûz sercegését, ahogyan az izzó fémdarabok a hóba fúródtak. Kísérteties volt a csend, mintha megállt volna az idõ. Amikor éreztem, hogy valami meleg folyik végig az arcomon és éreztem a számban a vér ízét. Betört a homlokom. Észrevettem a gép oldalán egy hatalmas nyílást, szinte ketté volt törve a törzs. Megpróbáltam kimászni, amikor egy kiáltást halottam, elhúztam a törmelékeket és George Rodgers volt az, a járat rádiós tisztje. Kimásztunk a résen. Akkor döbbentem rá, hogy túl éltem a katasztrófát és bevillant, hogy egy anya is volt a gépen egy csecsemõvel. Visszamentem megkeresni õket, de nem találtam rájuk, aztán meghallottam az anya síró, könyörgõ hangját a gép vége felõl. A füsttõl szinte semmit sem lehetett látni, dobáltam magam elõl a roncsdarabokat és sikerült rájuk találnom. Rogerssel kivittük õket biztonságos helyre, aztán visszamentünk további túlélõk után kutatni. Megtaláltuk a roncsok közt Bobby Charltont és Dennis Viollettet. Kivonszoltuk õket a parázsló gépbõl. Ezután rátaláltunk Busbyra, aki a lakatlan ház, aminek a repülõgép nekicsapódott és a roncsok közt feküdt a fájdalomtól nyögve. Közben megérkezett a reptéri mentõszolgálat is. Majd végül megtaláltam Blanchflowert, akinek többek között súlyosan megsérült a karja, ami erõsen vérzett, ezért azonnal egy szorító kötést tettem rá. A sérülteket a Rechts der Isar kórházba szállították. Azokat a túlélõket, akiket nem kellett kórházba szállítani a Hotel Stathusban szállásolták el. Mondanom sem kell, egy percre sem tudtam lehunyni a szemem. Csak akkor döbbentem rá , hogy meghalt a csapatom. A társaim, a barátaim. Szörnyû érzés fogott el, hatalmas ûrt éreztem a lelkemben, és óriási fájdalmat a szívemben. Folyamatosan felidézõdtek bennem azok a lelkes arcok, akik óriási kitartással megakarták hódítani Európát. Mi akartunk a legjobb futballcsapat lenni a világon, és ha a társaim elszántságára gondolok, biztos vagyok benne, hogy ez sikerülhetett is volna."

 

 

Mikor ideértem, láttam Saca arcán, hogy várja a folytatást. Amikor ráébredt, hogy vége Gregg elbeszélésének megkérdezte, hogy mi lett a túlélõkkel, folytatták a futballt amikor felépültek?

 

Duncan Edwards nagyon súlyos sérülést szenvedett. Összeesett tüdõ, vese sérülés, törött bordák, törött medence, több helyen törött combok és súlyos belsõ sérülések. A kórházban még 15 napig küzdött az életért, de végül 1958. február 21-én belehalt sérüléseibe.

 

Matt Busby is szörnyû állapotban volt. Bár a becsapódáskor nem vesztette eszméletét, nem sokkal késõbb elájult a fájdalomtól. Bordái eltörtek és tüdejébe hatoltak, szinte nem maradt egy ép porcikája sem. A müncheni Isaar Rechts kórház orvos csapata Georg Maurer professzor vezetésével hetvenkét napos elkeseredett, sokszor csak szikrányi reményekkel kecsegtetõ harcot vívott az életéért. De Matt Busby nem adta fel a harcot és csodával határos módon túlélte a katasztrófát. Bár tudatára ébredve, "fiai" elvesztésének hírére azt mondta, hogy inkább halt volna meg õ is. De nem halhatott meg úgy, hogy ne ültesse Európa futballtrónjára a Manchester Unitedet.

 

Jimmy Murphy az edzõ asszisztens, aki a Uniteddel kapcsolatos dolgokat intézte nem tudott elutazni a mérkõzésre. Ahogy hírét vette a tragédiának azonnal a helyszínre sietett. Amikor Busby kinyitotta a szemét, látta rajta, hogy megismerte. Murphy megfogta a lélegezni alig tudó Busby kezét, amikor a Fõnök ránézett és azt mondta: "Tartsd magasra a zászlót!" Abban a pillanatban dõlt el, hogy a Manchester United pótolhatatlan veszteségek ellenére is újra nagy csapat lesz. Erre a pillantásra és kézszorításra emlékezett, amikor a Manchester United tíz évvel késõbb a Wembleyben a Benfica elleni BEK-döntõben elnyerte Európa legrangosabb klubkupáját.

 

Jimmy Murphy nevét manapság is méltatlanul keveset említik, pedig az 1989-ben elhunyt, walesi edzõ építette gyakorlatilag újjá Matt Busby csapatát. A Manchester United tizenhárom (!) nappal a tragédia után már meccset játszott. Murphy még a mérkõzés reggelén sem tudta, hogy milyen összeállításban játszik majd a csapat, ez volt az egyetlen a klub hosszú történelmében, hogy a kiadott mûsorfüzetben üresen maradt az összeállítás rublikája. A nézõk a helyszínen írhatták be a tizenegy játékos nevét. A United két müncheni túlélõvel, Harald Greggel és Billy Foulkesszal és kölcsönjátékosokkal a kezdõben, a Sheffield Wednesdayt fogadta az FA-kupa ötödik fordulójában, az Old Traffordon és 3-0-ra nyertek....

 

Itt elakadt a szavam, de kis barátom arcán is láttam, hogy szinte sokkolta a történet. Szeretett volna kérdezni valamit, de nem jött ki hang a torkán. Bár én is nehezen tudtam megszólalni, de folytattam.

 

Ez a mérkõzés volt az Old Trafford legérzelemdúsabb találkozója. Valószínûleg az elsõ és az utolsó alkalom, hogy az egész világ a Unitednek szurkolt azon a napon.

 

Ekkor hirtelen közbe vágott Saca. Istenem hányszor láttam a Uniteddel kapcsolatban egy órát. Például 2008-ban is amikor Rooney és Ronaldo nélkül is sikerült legyõznötök a Portsmouth csapatát. Az órán néhány perccel múlt három. Ez volt a tragédia idõpontja? Sosem tudtam mi a jelentõsége, pedig évek óta itt volt a szemem elõtt - mondta.

 

Igen az óra a tragédia idõpontjára emlékeztet. A gép pontosan 15 óra 3 perc 6 másodperckor indult neki harmadszor a kifutópályának.

 

És érdekes, hogy 2008-at említetted, hisz pont akkor volt a tragédia 50. évfordulója, és mintha a Bubsy Babes emlékéért harcoltak volna a srácok a 2008-as év az egyik legsikeresebb szezonja volt a Unitednek. Abban az évben megnyertük a bajnokságot, a UEFA Champions Leaguet, a FIFA-klubvilágbajnokságot és az FA Community Shieldet.

 

Nagyon büszke lehetsz a csapatodra - mondta Saca. Most már értem, hogy miért ilyen lelkesek, hûségesek és elkötelezettek a Manchester United rajongói. Annyira megható és felemelõ volt, amit elmeséltél. Köszönöm, hogy megosztottad ezt velem. Nagyon nagyon nagy hatással volt rám, és most már tudom mit jelent nektek, United rajongóknak a BELIEVE! Annyira szép a Busy Babes története, hogy meg kellene filmesíteni.

 

Megtörtént - mondtam. Készült egy film a Busby Babesrõl. Bár megpróbálja a lehetõ legélethûbben ábrázolni a történetet, de mivel mégiscsak egy film, ezért az írói szabadság miatt, apró eltérések azért vannak benne a valóságtól. Viszont megdöbbentõ módon érzékelteti a Busby Bébik elszántságát és a borzalmas tragédia pillanatait. Ha érdekel, majd megnézhetjük együtt, de ha akarod megmutatom most is az egyik kedvenc jelenetem a filmbõl. Amikor Jimmy Murphy a tragédia után felállított egy csapatott az FA kupa mérkõzésen. A játékosok a kijáróban állnak és Murphy egy pillanatra a tragédiában elhunyt játékosokat képzeli a helyükbe.