Sir Alex Ferguson - Önéletrajz, 10. fejezet - A pályán kívül

December elején a könyvesboltok polcain elérhetõ a Partvonal kiadó által megjelentetett könyv, melynek címe: Sir Alex Ferguson - Önéletrajz.


A kiadó rendkívüli ajándékkal kedveskedik minden magyar Manchester United Fanatikusnak, hiszen lehetõvé tette, hogy beleolvashassatok a könyvbe és engedélyt adott rá, hogy három fejezetet megosszunk Veletek.

Reméljük, a kedvcsináló fejezetek után rengetegen elolvassátok a teljes, 432 oldalas kötetet, mely garantáltan nagyszerû, bennfentes információkkal is szolgál az olvasó számára.

Második fejezetként Sir Alex Ferguson pályán kívüli életérõl olvashattok:

 

 

 



A PÁLYÁN KÍVÜL

A focirajongó nagyközönség talán olyan megszállottnak tartott engem, aki a szabadidejében is ritkán lát túl a Manchester Unitedon. Amint azonban a munka egyre intenzívebbé vált, számos hobbiban találtam menedéket, amelyek tágították a tudatomat, és megtöltötték a könyvespolcomat, miként a pincémet is jó borokkal.

A lóverseny kivételével ez a másik életem rejtve maradt a nyilvánosság elôl. Ez volt az a világ, ahová visszavonultam, amikor vége lett a napnak a Carringtonon, vagy amikor lejátszottuk és kielemeztük a meccset. De nagyjából az utóbbi tíz évben számos más dolog is érdekelni kezdett, amelyek segítettek hatékonyabban menedzselnem a Unitedot. Ugyanolyan keményen dolgoztam, de az agysejtjeimet változatosabban foglalkoztattam. Az otthonom szolgált ehhez támaszpontul, ahol az olyan szenvedélyeknek hódolhattam, mint a diktátorok életrajzai, John Fitzgerald Kennedy meggyilkolásának dokumentumai, vagy a borgyûjteményem szakirodalma.

Politikai meggyôzôdésem szinte semmit sem változott attól az idôtôl fogva, amikor még szakszervezeti megbízott voltam a govani dokkokban. Az emberek véleménye változik, ahogy egyre sikeresebbek és gazdagabbak lesznek, de ifjú koromban én nem túl sok ideológiával és életszemlélettel kerültem kapcsolatba, egyfajta értékrendszert viszont magamévá tettem.

Sohasem voltam politikailag aktív abban az értelemben, mint azok a munkáspártiak, akik minden bankettre elmennek, és minden választási kampányban részt vesznek. Mindig támogattam viszont a helyi munkáspárti parlamenti képviselôket. Cathy mindig mondogatta, hogy mihelyt politizálni kezdesz, ôk az összes idôdre igényt tartanak. Elvárják tôled, hogy mindig a rendelkezésükre állj. Egy dolog hinni a munkáspártban és a szocialista elvekben, de aktív taggá válni már egészen más. A Manchester United menedzsereként egyszerûen nem is lett volna idôm eleget tenni az ilyen elvárásoknak. Mindig rájuk szavazok, és nyilvánosan is támogatom ôket. Engem még sohasem láthatott senki David Cameron oldalán, de egy munkáspárti miniszterelnökkel hajlandó vagyok együtt mutatkozni. Hát ennyi lenne az én politikai szereplésem.

Mindig a párt baloldalához húztam, így talán érthetô, hogy nagy véleménnyel vagyok Gordon Brown és John Smith munkájáról. Az utóbbiból kitûnô munkáspárti miniszterelnök lett volna. Sajnáltam Neil Kinnockot, mert jó ember volt, de balszerencsés. Ôt is szívesen láttam volna a Downing Streeten. Elég lobbanékony természet volt. Elvi szinten közelebb álltam Brownhoz, de beláttam, hogy Blairt a populistább irányvonala miatt választották meg. Ô okosan helyezkedett. Ráadásul megvolt a karizmája is, és sokáig, egészen Irak inváziójáig népszerû is volt.

Az Alastair Campbellel kötött barátságom egy nagy ember, a veterán skót fociriporter és számos munkáspárti miniszterelnök bizalmasa, Jim Rodger közbenjárásával alakult ki. Ô hívott fel és kért meg, hogy álljak Alastair rendelkezésére, aki akkoriban a Mirrornál dolgozott. Vele jól kijöttünk, propagandaanyagot küldött nekem, és így tovább. Jó szervezô volt. Késôbb aztán Tony sajtósa lett, és jó barátságba kerültünk a Munkáspártban játszott szerepe miatt. Egy héttel az 1997-es választás elôtt Manchesterben, a Midland Hotelben együtt vacsoráztam Alastairrel, Tonyval és Cherie-vel. Azt mondtam akkor Tonynak: – Ha a kormányodat egy szobában tudod tartani, és rájuk tudod zárni az ajtót, akkor nem lesznek problémáid. A kormányokkal mindig az a probléma, hogy a tagjaik külön-külön röpködnek, megvannak a saját szövetségeseik és a saját kapcsolataik a sajtóval. A kabinet ellenôrzése lesz a feladat nehéz része.

Tony fogékony volt a mondandómra. Minden hatalmi pozícióval együtt jár némi sebezhetôség. Egy egész országot vezetni óriási felelôsség, és bizonyos értelemben magányosságot jelent, amirôl nekem is van némi fogalmam. Ül az ember az irodájában egy délutánon, elkészült a munkájával, és társaságra vágyik. Csakhogy ehhez a munkakörhöz hozzátartozik egyfajta vákuum, amelybe az emberek nem akarnak vagy mernek betörni. Tony még fiatalon került ebbe a helyzetbe.

Emlékirataiban azt írja, hogy kikérdezte a véleményemet Gordon Brown eltávolításáról, amikor miniszterelnök volt, Gordon pedig a szomszédja volt a Downing Street 11-ben (hagyományosan a mindenkori brit pénzügyminiszter lakóhelye – a szerk.). Én úgy emlékszem, hogy Tony nem kifejezetten Gordonról kérdezett engem. A kérdése általában a szupersztárokra irányult, és arra, hogy én miként kezelem ôket. A válaszom az volt: – Az én munkámban a legfontosabb a dolgok kézben tartása. Mihelyt valaki veszélyezteti a vezetô pozíciódat, meg kell szabadulnod tôle. – Elmondta, hogy vannak problémái Gordonnal, de azt konkrétan nem kérdezte tôlem, hogy vele mit tegyen. Én is csak általános tanácsot adtam neki, mert nem akartam belekeveredni személyi ügyekbe.

Én mindig azt gondoltam, hogy jobb a nehezebb utat választani, akár népszerû, akár nem. Ha a stábod valamelyik tagjával gondjaid vannak, az csupán azt jelenti, hogy a probléma valós. Számomra sohasem volt értelme annak, hogy minden este szorongva feküdjek ágyba, amikor tehetnék is valamit a probléma megszüntetéséért.

A hatalom jó dolog annak, aki tud vele élni, de nem hiszem, hogy a focistákat vonzaná, mert ôk többnyire munkásgyerekek. Én viszont mindig a helyzet ura akartam lenni. Élhettem a hatalmammal, ha akartam, és olykor meg is tettem, de ha valaki eléri azt a szintet, amelyen én voltam a Unitednál, akkor a hatalom magától értetôdik. A nagy döntések, amelyeket az ilyen munkakörökben hozol, a kívülállók számára többnyire hatalomgyakorlásnak tûnnek, pedig valójában csak a dolgok kézben tartásáról van szó, ami nem egészen ugyanaz.

A munkáspárti politikán és a nagy szôlôültetvényeken kívül intellektuális érdeklôdésem középpontjában Amerika állt: JFK, a nagy polgárháború, Vince Lombardi és általában az amerikai labdajátékok: többek közt ezek voltak a menekülési útvonalaim a foci nyomása alól. Az amerikai kultúrához New Yorkon át vezetett az utam. Vettünk ott egy lakosztályt, amelyet az egész család használt, rövidebb kikapcsolódásokra pedig, amikor a nemzetközi fellépések miatt a játékosok nem voltak Carringtonban, Manhattan volt az ideális helyszín.

Az Államok mindig izgattak és inspiráltak. Csodáltam Amerika energiáját, óriási méreteit és változatosságát. Elôször 1983-ban jártam ott, miután az Aberdeen megnyerte a Kupagyôztesek Európa Kupáját. Elvittem a családot Floridába, afféle szokványos nyaralásra. Amerika és történelme akkorra már mélyebben is érdekelni kezdett. John Kennedy meggyilkolása Dallasban 1963-ban már akkor nyomott hagyott rajtam, amikor elôször hallottam a hírt. Idôvel aztán egyre jobban elkezdett érdekelni, hogy ki, hogyan és miért ölte meg ôt.

Emlékszem erre a napra, amely megrázta a világot. Péntek este volt, és én a tükör elôtt, a fürdôszobai csapnál borotválkoztam, mielôtt a cimboráimmal táncolni mentünk volna. Apám, aki egy kissé süket volt, kikiabált: – Igaz, hogy lelôtték John
Kennedyt?

– Apa, te süket vagy! Csak képzelôdsz! – kiáltottam vissza. Majd megtörülköztem, és nem foglalkoztam a dologgal. Fél órával késôbb jött a hír, hogy bevitték az elnököt a Parklands kórházba. Sosem felejtem, amint a Flamingóban, Govan közelében az akkori listavezetô dal szólt: „Would You Like to Swing on a Star?” A légkör megfagyott. Tánc helyett mindenki a karzaton ült, és a gyilkosságról beszélt.

Fiatalember létemre Kennedy megragadta a fantáziámat. Jóképû srác volt, és volt benne valami különleges. Csodáltuk, hogy valaki, aki ilyen friss és dinamikus, egyáltalán amerikai elnökké lehetett. Bár az én fejemben meghatározó figura maradt, a meggyilkolásával kapcsolatos érdeklôdésem váratlan útvonalon teljesedett ki, amikor meghívott engem Brian Cartmel, hogy beszédet tartsak egy vacsorán, Stoke-ban.

Ott volt Stanley Matthews és Stan Mortensen, valamint Jimmy Armfield is, és emlékszem, arra gondoltam: „Mit keresek én itt ezek között a nagy játékosok között? Biztosan inkább hallgatnák Stanley Matthewst, mint engem”.

Aztán vacsora közben Brian megkérdezte tôlem, hogy mi a hobbim.

– Nincs idôm hobbikra – mondtam. Teljesen a United megszállottja voltam. – Van otthon egy biliárdasztalom, szeretek néha egyet golfozni, és otthon filmeket nézni.

Elôhúzott egy kártyát. – A fiamnak van egy cége Londonban, mindig megkapja a premierfilmeket. Ha szükséged van bármelyikre, csak hívd fel.

Elmondtam, hogy elôzô este is moziban voltam Wilmslowban, és megnéztem a JFK-t. – Ez a téma érdekel téged? – kérdezte Brian. Addigra én már egy csomó könyvet összeszedtem a gyilkosságról. – Én a tizenötödik kocsiban voltam a kíséretben – mondta Brian. Ott ülünk a Potteriesben, és ez a figura azt mondja nekem, hogy benne volt JFK kíséretében?

– Hogyhogy?

– A Daily Express tudósítója voltam, aztán kivándoroltam San Franciscóba, ahol a Time magazinnak dolgoztam. Jelentkeztem Kennedy stábjánál még 1958-ban, hogy dolgozzam a választási kampányban. – Kiderült: Brian ott ült azon a repülôn is, ahol Johnson letette az elnöki esküt.

Ez a személyes kapcsolat mélyebben belerántott a dologba. Elkezdtem árverésekre járni. Egy amerikai srác, aki olvasott róla, hogy érdekel ez a téma, elküldte a boncolási jegyzôkönyvet. Néhány fotót az edzôpályán tartottam; az egyiket árverésen vettem, a másikat ajándékba kaptam. Megvettem a Warren-bizottság jelentését is Gerald Ford aláírásával 3000 dollárért.

Amikor Cathy és én visszamentünk az Államokba 1991-ben, hogy megünnepeljük a házassági évfordulónkat, ellátogattunk Chicagóba, San Franciscóba, Hawaiira, Las Vegasba, majd a barátainkhoz Texasba, végül New Yorkba. Ezután szinte minden évben átmentünk. A könyvgyûjteményem egyre csak nôtt. John Kennedy legjobb életrajza szerintem Robert Dallek: Befejezetlen élet címû munkája. Ez egy kivételes könyv. Dallek hozzáfért Kennedy orvosi papírjaihoz, így tudta, hogy az elnöknek Addison-kórja volt és májproblémái.

Elnökségének három éve alatt rengeteg csatát kellett megvívnia, kezdve a Disznó-öböl elfuserált inváziójával – amelyért vállalta a felelôsséget – a szegregáción, a hidegháborún és Vietnamon át egészen a kubai rakétaválságig. A betegbiztosítás szintén rázós téma volt, akárcsak napjainkban. Mindez komoly terhet jelenthetett. Van itt egy apró mozzanat, amely fényt vet a világ legnépszerûbb sportjának fontosságára. Tudják, hogy késôbb, 1969-ben a CIA honnan tudta meg, hogy a szovjetek Kubában vannak? A focipályákról. Légifotók készültek az ottani szovjet munkások focipályáiról. A kubaiak akkor még egyáltalán nem játszottak futballt. Henry Kissinger a temperamentumát tekintve európai volt, és megértette ezt.

A Kennedyekkel foglalkozó olvasmányaim néhány igazán csodálatos könyvvel is összehoztak, ezek közül is kiemelkedik David Halberstam: The Best and the Brightest („A legjobbak és legragyogóbbak”) címû mûve. Ez arról szól, hogy miért kellett Amerikának Vietnamba mennie, és azokról a hazugságokról, amelyeket a Kennedy testvéreknek mondtak. Még Robert McNamara, az Egyesült Államok hadügyminisztere és a család barátja is félrevezette ôket. Amikor aztán visszavonult, bocsánatot kért a családtól.

2010-es amerikai nyári turnénkon ellátogattam Gettysburgbe, és elmentem vacsorázni a Princetoni Egyetemre James McPhersonnel, az amerikai polgárháború nagy kutatójával, a Battle Cry of Freedom („A szabadság csatakiáltása”) szerzôjével. Körbevezettek a Fehér Házban is. Az amerikai polgárháború akkor kezdett el érdekelni, amikor valakitôl kaptam egy könyvet a tábornokairól. Mindkét oldalon több tucatnyian voltak. Tanárokból is lett tábornok. Gordon Brown egyszer megkérdezte tôlem, hogy mirôl olvasok. – A polgárháborúról – válaszoltam. Gordon erre megígérte, hogy küld nekem holmi magnószalagokat. Hamarosan megkaptam Garry Gallagher elôadásainak 35 felvételét; ô James McPhersonnel igyekezett feltárni a haditengerészet szerepét a háborúban. Errôl szinte semmit nem lehetett még tudni.

Aztán jött a lóverseny, a másik nagy szenvedélyem. Martin Edwards, a korábbi elnök egyik nap felhívott és azt mondta, hogy ki kellene vennem egy napot.

– Velem minden rendben van – válaszoltam.

Valójában azonban abban az állapotban voltam, amikor Cathy már azt mondta: – Egyszer még kinyírod magad. – Otthon munka után este kilencig a telefonon lógtam, és minden percemben a fociról gondolkodtam.

Az elsô lovamat 1996-ban vettem. A harmincadik házassági évfordulónkon Cheltenhambe utaztunk, ahol elôször találkoztam egy fantasztikus emberrel, John Mulhernnel, egy ír edzôvel, akivel együtt ebédeltünk. Még aznap este csatlakoztam hozzájuk vacsorára is Londonban. Ezek után elkerülhetetlenül meg kellett kérdeznem Cathytôl: – Mit szólnál hozzá, ha vennénk egy lovat? Azt hiszem, nekem jó kikapcsolódás lenne.

– Honnan jött ez most? Alex, veled az lesz a probléma, hogy majd meg akarsz venni minden átkozott lovat.

Rám mégis felszabadítóan hatott ez a hobbi. Ahelyett, hogy az irodámban tengôdtem volna, vagy végtelen telefonbeszélgetésekre pazaroltam volna az idômet, át tudtam állítani a gondolataimat a lóversenypályára. Ez nagyon kellemes kikapcsolódás volt a futball szigorú üzleti világából, és valójában azért vetettem bele magam, hogy el tudjak menekülni a munkám fogságából. Kétszer nyertem elsô osztályú futamot What A Friend nevû lovammal, ami nagy sikernek számít: megnyertük a Lexus Chase-t és az Aintree Bowlt. Az utóbbi elôtti napon kapott ki a United a Bayern Münchentôl a Bajnokok Ligájában. Az egyik pillanatban még padlón voltam emiatt, másnap már bajnoknak mondhattam magamat Liverpoolban.

Az elsô lovamat, Queensland Start egy hajóról neveztem el, amelyen az apám dolgozott, és segített az építésében is. Idomárok beszéltek nekem olyan lótulajdonosokról, akiknek sohasem volt nyertes lovuk. Nekem 60-70 is volt, és most is részesedésem van nagyjából 30 lóban. Nagyon tisztelem a Highclere Szindikátust és a tulajdonosát, Harry Herbertet. Kitûnô ember, és ért az üzlethez. Náluk pontosan tudhatod, mi történik a lovakkal, mert mindennap adnak információt.

Rock of Gibraltar csodálatos ló volt. Ô volt az elsô az északi féltekén, aki hétszer egymás után nyert elsô osztályú futamot, megdöntve ezzel Mill Reef rekordját. Az én színeimben futott egy megegyezés keretében, amelyet a Coolmore versenyistállóval kötöttem Írországban. Én úgy értelmeztem a megállapodást, hogy 50%-om van a ló tulajdonjogában, ôk meg úgy, hogy az esetleges gyôzelmi díj fele jár nekem. Azért megoldottuk a kérdést. Az ügyet úgy zártuk le, hogy megegyeztünk abban: mindkét fél részérôl félreértés történt.

Természetesen fennállt a potenciális ütközés lehetôsége a lóversenyzésem és a Manchester United tulajdonosai között, és amikor valaki felállt a részvényesek közgyûlésén, és a lemondásomat követelte, az kínos volt számomra. Véleményem szerint semmi sem vont el engem a kötelességeimtôl a United menedzsereként. Kitûnô családi ügyvédem van Les Dalgarno személyében, és ô intézte ezt az ügyet is a nevemben. Ettôl függetlenül továbbra is szeretem a lóversenyt, és mostanra jóban lettünk John Magnierrel, a Coolmore vezetôjével.

A lóversenyzés a könyvek olvasásával és a borgyûjtéssel együtt megtanított engem kikapcsolódni. Az életemnek ez a része igazán 1997-tôl bontakozott ki, amikor rájöttem, hogy muszáj lesz valami mással is foglalkoznom a futballon kívül. Ebben az is segített, hogy sokat tanultam a borról. Aztán elkezdtem együtt vásárolni Frank Cohennal, aki nagy gyûjtôje a kortárs mûvészetnek, nekem pedig szomszédom. Amikor Frank egy idôre külföldre távozott, elkezdtem egyedül is vásárolni. Sohasem mondanám magamat szakértônek ezen a téren, de azért nem vagyok rossz. Ismerem a jó évjáratokat és a jó borokat. Tudok bort kóstolni, és felismerem bizonyos tulajdonságaikat.

A tanulmányaim elvittek Bordeaux-ba és Champagne vidékére is, de többnyire csak olvasással szélesítettem a tudásomat, valamint szakértôkkel beszélgettem terített asztalnál. Izgalmas volt. Vacsoráztam a borszakíró és tévés személyiség Oz Clarke-kal és a borkereskedô John Armittal is. A Corney és Barrow kitûnô ebédeket rendezett. Ezek az emberek olyan beszélgetéseket folytatnak szôlôkrôl és évjáratokról, amelyeket nem is reméltem követni, de amelyektôl mindig elképedtem. Lehet, hogy többet kellett volna tanulnom a szôlôfajtákról. Az egésznek ez a lényege. Azért hamarosan szert tettem némi gyakorlati ismeretekre.

2010 ôszén megkérdeztek a visszavonulásról, és én kapásból azt feleltem: – A visszavonulás a fiataloknak való, mert nekik van más dolguk is. – Ha már 70 éves az ember, és semmit sem csinál, akkor elég könnyen leromlik. Kell valami pótszert találnod, ha visszavonulsz. Méghozzá rögtön, már másnaptól, nem pedig egy három hónapos nyaralás után.

Amikor fiatal vagy, még szükséged van a 14 órás napra, mert meg kell alapoznod magadat, és ennek egyetlen módja az, hogy kidolgozod a lelked. Ilyen módon aztán megteremtesz magadnak egy munkamorált. Ha van családod, ahhoz is hozzá kell igazítanod. Anyám és apám a munkájuk gyümölcsét átadták nekem, és én is így tettem a saját gyerekeimmel és unokáimmal. Fiatalon még megvan a kapacitásod, hogy megalapozd a késôbbi életedet. Ahogy öregszel, már gazdálkodnod kell az energiáiddal. Fittnek kell maradni, a megfelelô ételeket kell fogyasztani. Én sohasem voltam valami nagy alvó, de mindig jutott 5-6 óra, és ez megfelelt nekem. Néhány ember felébred, és csak fekszik az ágyban. Én ezt soha nem tudtam megtenni. Ha felébredek, egybôl fel is ugrom. Készen állok, hogy elinduljak valahová. Nem heverészek ott, csak hogy teljék az idô.

Az ember azért ébred fel, mert már eleget aludt. Én hatkor felébredtem, néha negyed hétkor, és hétre kint voltam az edzôpályán. Csak negyedórára lakom onnan. Ez volt a szokásom, és ez a rutin soha nem változott meg.

Abból a háborús nemzedékbôl származom, amelynek tagjai azt mondták: megszülettél, ez vagy. Biztonságban voltunk. Volt könyvtár, uszoda, futball. A szüleink folyton dolgoztak, ezért vagy a nagymama nézett be, hogy megbizonyosodjon róla, minden rendben van-e, aztán meg elértél egy kort, amikor már magadról gondoskodtál. A követendô út ki volt kövezve. Anyám mindig azt mondta: – Itt a fasírt, itt a krumpli, csak annyit kell tenned, hogy fél ötkor felrakod a tûzre. – Minden készen állt a fôzéshez. Csak be kellett gyújtani a tüzet, mire hazaérnek a munkából. Apám nagyjából háromnegyed hatkor ért haza, addigra meg volt terítve, ez volt a kötelességünk, meg hogy levigyük a hamut a szemétbe. Ennyi volt a házimunka, amikor hazaértél az iskolából, aztán a házi feladatot késôbb csináltuk meg az öcsémmel, úgy este hét táján.

Egyszerû idôbeosztás volt, mivel még hiányoztak a modern élet kényelmi kellékei. Manapság sebezhetôbbek az emberek. Sohasem jártak dokkban vagy bányában, igen kevesen végeztek kétkezi munkát. A mai apák, beleértve a fiaimat is, sokkal többet törôdnek a gyermekeikkel, mint amennyit én ôvelük.

Több családi eseményre mennek el, mint én, például piknikeznek a gyerekekkel. Én soha életemben nem rendeztem pikniket. Inkább csak azt mondtam: – Menjetek játszani, srácok! – Volt egy iskolai grund a házunk mellett Aberdeenben, és a gyerekek mindennap odakint voltak a haverjaikkal. Nem volt videónk sem 1980-ig. A fejlôdés aztán meghozta a CD-t, a DVD-t, meg az olyan unokákat, akik összeállíthatják a saját képzelt focicsapatukat az otthoni számítógépükön.

Én nem tettem eleget a fiaimért. Cathy, a feleségem tette meg helyettem, aki nagyszerû anya volt. Azt szokta mondani: – Majd ha betöltik a 16-ot, akkor lesznek apuci fiacskái –, és igaza is lett. Ahogy idôsebbek lettek, közelebb kerültünk, miként a három fiúgyerek is egymáshoz, és ennek nagyon örültem, Cathy pedig azt hajtogatta: – Na, ugye megmondtam?

– De te tetted ôket olyanná, amilyenek – feleltem ilyenkor. – Ha én akár csak egy rossz szót szóltam volna rólad a három fiúnak, biztosan megöltek volna. Még mindig te vagy a fônök.

Ebben a világban a sikernek nincs titka, de a kulcsa talán a kemény munka. Malcolm Gladwell könyve, az Outliers: The Story of Success talán éppen errôl szól. Az ott felsorolt példák visszamennek egészen Carnegie-ig és Rockefellerig. Van benne egy sztori Rockefellerrôl, amit nagyon szeretek. A család nagy templombajáró volt. Egyik napon a fia azt kérdezte tôle, amikor a persely körbejárt, és minden hívô dobott bele egy dollárt: – Apa, nem lenne jobb, ha odaadnánk nekik ötven dollárt az egész évre?

– Lehet, de akkor elveszítenénk három dollárt, fiam, a kamatot – mondta az apa.

Azt is megtanította a fôkomornyikjának, hogyan rakjon olyan tüzet, amely egy órával tovább ég. Pedig milliárdos volt.

Rockefellerbe a kemény munka belecsepegtette a takarékos természetet. Nem pazarolt. Ebbôl egy leheletnyi bennem is megvan. Ha az unokáim valamit a tányéron hagynak, még ma is átrakom az enyémre. Három fiammal én is így bántam. Mániákusan hajtogattam: – Ne hagyj semmit a tányérodon! – Bezzeg ha ma mernék Mark, Jason vagy Darren ételéhez nyúlni, levernék a kezemet!

A kemény munkát semmi sem helyettesíti. Természetesen a munka és a stressz láthatatlan feszültséget visz a testbe, miként az életkor is. Valahol ebbôl a keverékbôl lettek a szívproblémáim. A tornateremben egy reggel, amikor rajtam volt a pulzusmérô öv, láttam, hogy a szívverésem felment 90-rôl 160-ra. Odahívtam a fizikoterapeutát, Mike Clegget, és elpanaszoltam neki: – Valami elromlott ebben az övben.

Megpróbálkoztunk egy másikkal, de csak ugyanolyan eredményt mutatott. – El kell menned orvoshoz, ez így nincs rendben – mondta Mike.

Az orvos elküldött Derek Rowlandshez, aki Graeme Sounesst is kezelte. Kiderült, hogy szívritmuszavarom van. Azt javasolta, hogy próbáljuk meg elektrosokkal kontrollálni. Hét nappal késôbb már újra normális volt. A következô meccsünkön viszont vesztettünk, és a szívfrekvenciám újra felugrott. Ezért a játékosokat hibáztatom. Egy gyôzelem talán normális paraméterek között tartott volna. A kezelés 50-60 százalékban volt sikeres, de én már tudtam, hogy ennél többet kell tennem. Azt tanácsolták, hogy ültessünk be szabályozót, és mindennap vegyek be egy aszpirint.

A beültetés 2002 áprilisában mindössze fél óráig tartott. Én a képernyôn néztem végig. Mindig emlékezni fogok a kispriccelô vérre. Az eszközt 2010 ôszén cserélték ki, mert ezek úgy nyolc évet bírnak ki. Ezúttal már átaludtam az egész cserét. A konzultációk során végig azt mondták, hogy még mindig tehetek bármit az életben, amit szeretek: testedzést, munkát, borivást.

Az elsô epizód rám ijesztett, ezt beismerem. Elôzô évben megvizsgáltattam az egészségi állapotomat, és akkor a szívem még csak 48-at vert. Albert Morgan, a szertárosunk azt mondta: – Én mindig azt hittem, hogy neked nincs is szíved. – A testi állapotom kitûnô volt, egy év múlva mégis szükségem lett a pacemakerre. Ez számomra azt jelentette, hogy a korral együtt jön a büntetés is. Mindannyian sérülékenyek vagyunk. Az ember azt hiszi, hogy elpusztíthatatlan; én is ezt hittem. Csakhogy az élet ajtaja egyszercsak a képünkbe csapódik, és Isten hirtelen szorosabbra fogja rajtunk a gyeplôt.

Amikor még fiatalabb voltam, föl s alá szaladgáltam a partvonal mellett, minden odajövô labdát elrúgtam, és belemerültem a játék minden apró részletébe. A korral aztán puhányabb lettem. Még késôbb aztán már inkább csak figyeltem az eseményeket, és kevésbé kapott el a láz, bár még mindig voltak olyan meccsek, amelyek magukkal tudtak ragadni: idôrôl idôre emlékeztettek arra, hogy még mindig élek. Ezt aztán láthatták rajtam a bírók, a játékosaim és az ellenfelek is.

Az egészségrôl általánosságban csak azt mondanám: ha figyelmeztetést kapsz, vedd komolyan! Hallgass az orvosaidra, menj el a kontrollokra. Figyelj a testsúlyodra, és arra, hogy mit eszel.

Örömmel mondhatom: az olvasás teljesen kikapcsol a munka és az élet csatáiból. Ha valakit vendégként a könyvtáramba vinnék, az elnökökrôl, miniszterelnökökrôl, Nelson Mandeláról, Rockefellerrôl, a szónoklás mûvészetérôl, Nixonról és Kissingerrôl, Brownról, Blairrôl, Mountbattenrôl, Churchillrôl, Clintonról, Dél-Afrikáról és a skót történelemrôl szóló könyveket látna ott. Ott van köztük Gordon Brown könyve a skót szocialista politikusról, James Maxtonról, és minden elképzelhetô kötet Kennedyrôl.

Aztán van még a zsarnokok polca. Ebben a témában engem az érdekel leginkább, hogy milyen szélsôségekig juthat el az emberiség. Az ifjú Sztálin Simon Sebag Montefiorétôl, a diktátorokról – Sztálinról, Hitlerrôl, Leninrôl – szóló könyvek, aztán Laurence Rees Zárt ajtók mögöttje a második világháborúról, vagy Antony Beevortól a Sztálingrád és a Berlin, 1945 – Az összeomlás.

A könnyebb olvasmányok közül kiemelném Edmund Hillaryt és David Nivent. A sötét és bûnös oldalról pedig a Kray ikrek és az amerikai maffia történetét.

Annyira elmerültem a munkával töltött éveim során a sportban, hogy nemigen olvastam sportról szóló könyveket. Van azonban itt is néhány kiemelkedô munka. Amikor olvastam David Maraniss életrajzát Vince Lombardiról, a Green Bay Packers kiemelkedô edzôjérôl, amelynek címe When Pride Still Mattered („Amikor a méltóság még számított”), azt gondoltam: „Hát ez rólam ír, tisztára olyan vagyok, mint Lombardi”. A megszállottság. Nagyon is azonosulni tudok Lombardi legnagyobb mondásainak egyikével: „Nem vesztettük el a meccset, csak kifutottunk az idôbôl.”



A Sir Alex Ferguson - Önéletrajt c. könyv anyaga a kiadó engedélyével került ki. Bármilyen felhasználása a kiadótól kért engedéllyel történhet!

A ManUtdFanatics.hu köszönettel tartozik a Partvonal kiadónak!
 


ManUtdFanatics.hu, Partvonal Kiadó

Kövess minket Facebookon, Instagramon, Twitteren és YouTube-on is!



Támogasd adományoddal a ManUtdFanatics.hu működését!

Hozzászólások

Támogatás

Támogasd adományoddal
a ManUtdFanatics.hu működését!