Sir Alex Ferguson: Önéletrajz, 11. fejezet - Ruud van Nistelrooy

December elején a könyvesboltok polcain elérhetõ a Partvonal kiadó által megjelentetett könyv, melynek címe: Sir Alex Ferguson - Önéletrajz.


A kiadó rendkívüli ajándékkal kedveskedik minden magyar Manchester United Fanatikusnak, hiszen lehetõvé tette, hogy beleolvashassatok a könyvbe és engedélyt adott rá, hogy három fejezetet megosszunk Veletek. 

Reméljük, a kedvcsináló fejezetek után rengetegen elolvassátok a teljes, 432 oldalas kötetet, mely garantáltan nagyszerû, bennfentes információkkal is szolgál az olvasó számára.

Harmadik - és egyben nálunk olvasható utolsó - fejezetként Sir Alex Ferguson és Ruud van Nistelrooy közötti vitáról olvashattok:

 



RUUD VAN NISTELROOY


Egy havas januári estén, 2010-ben otthon üldögéltem, amikor a telefonom csipogása jelezte, hogy sms-t kaptam. „Nem is tudom, emlékszel-e még rám – kezdôdött –, de beszélnünk kellene. Ruud van Nistelrooy.” – Jesszusom, hát ez meg mit akarhat? – kérdeztem Cathyt. – Négy éve már, hogy elhagyott minket. – Cathy válaszolt: – Hogy mit akar? Talán vissza akar jönni a Unitedhoz. – Na ne viccelj! – válaszoltam.

Fogalmam se volt róla, hogy Ruud mit akarhat, de visszaírtam neki: „Oké.” Úgyhogy hamarosan megcsörgetett. Elôször jött az általános dolgokkal, hogy volt néhány sérülése, de most újra fitt, meg hogy nemigen kap játéklehetôséget, blablabla. Aztán csak elôrukkolt a farbával: – Szeretnék bocsánatot kérni azért, ahogy a Unitednál az utolsó évemben viselkedtem.

Szeretem, ha valaki képes bocsánatot kérni. Ezt mindig is csodáltam. Az önhittség mai kultúrájában az emberek elfelejtették azt a szót, hogy „sajnálom”. A játékosokat valósággal bebábozzák az edzôk, a klub, az ügynökök, a sajtó, vagy egyszerûen csak a haverok, akik mást se mondanak nekik, mint hogy milyen fantasztikusan jók. Üdítô élmény volt, hogy akad valaki, aki évekkel késôbb képes felemelni a telefont csak azért, hogy azt mondja: – Tévedtem, bocsánat!

Ruud nem adott magyarázatot egykori viselkedésére. Talán meg kellett volna ragadnom az alkalmat, hogy megkérdezzem, tôle: – Hol siklottak ki ennyire a dolgok?

Miközben még Ruud hívásán rágódtam azon a téli estén, tudtam jól: két-három Premier League-klub is figyeli ôt, de nem hittem, hogy csak ezért keresett volna meg. Nem kellett neki rendeznie a viszonyát a Manchester Uniteddal ahhoz, hogy egy másik angol klubhoz szerzôdjön. Talán már évek óta járt ez a fejében, és a bûntudat gyötörte. Ruud kétségtelenül érettebbé vált az évek múlásával.

Annak idején az elsô baljós jel vele kapcsolatban az volt, amikor megállás nélkül panaszkodott Carlos Queiroznál Cristiano Ronaldóra. Voltak köztük kisebb kakaskodások, de semmi kezelhetetlen. Aztán Ruud egyszerre csak Gary Neville-t vette célba. Gary habozás nélkül felvette a kesztyût, és simán megnyerte a csatájukat. David Bellion szemlátomást szintén idegesítette Ruudot. Abban az évben jó néhány veszekedést átéltünk, de a legsúlyosabb Ruud és Ronaldo konfliktusa volt.

Az elôzô idény vége felé, 2004/5-ben, bejutottunk az Angol Kupa döntôjébe, ahol az Arsenal várt ránk. Van Nistelrooy pocsékul játszott. A meccs elôtti szerdán Rodger Linse, Ruud ügynöke megkereste David Gillt, és kérte, hogy engedjük el Ruudot a klubtól.

David rámutatott, hogy szombaton kupadöntôt játszunk, így nem igazán a legjobb pillanat elengedni az elsô számú középcsatárunkat. David megkérdezte, hogy miért akar Ruud elmenni. Rodger Linse azt válaszolta: azért, mert úgy gondolja, hogy a csapat régóta egy helyben toporog, és nem hiszi, hogy esélyünk lenne megnyerni a Bajnokok Ligáját. Az ô véleménye szerint nem nyerhetjük meg a legfontosabb európai kupát olyan fiatalokkal, mint Rooney és Cristiano Ronaldo.

A kupadöntô után David felhívta Rodgert, és kérte, hogy ô és Ruud találkozhassanak velem. A mi pozíciónk sziklaszilárd volt, mert tudtuk, hogy a Real Madrid nem fog 35 millió fontot fizetni Ruudért. Ez nyilvánvaló volt. És Ruud valójában ezért kérte, hogy engedjük el. Ha a Real Madrid meg akarta volna érte fizetni a 35 milliót, semmi erôszakoskodásra nem lett volna szükség ahhoz, hogy elengedjük. Abban reménykedett, hogy lealkudhatja a Unitednál az árát. Ostoba egy ötlet volt.

Úgyhogy leültünk tárgyalni. Az ô álláspontja az volt, hogy nem hajlandó megvárni, amíg Ronaldo és Rooney beérik. – De hát ôk nagyon nagy játékosok – mondtam neki. – Neked kellene irányítanod ezeket a fiatalokat. Segítened kellene nekik. – Ruud azonban csak azt hajtogatta, hogy neki nincs ideje várni.

– Nézd, nyáron új játékosokat fogunk venni, akik visszaemelnek minket arra a szintre, ahol általában vagyunk – mondtam neki. – Mi sem szeretünk döntôket veszíteni, nem szeretjük elbukni a bajnokságot. De a csapatépítéshez türelmesnek kell lenni. Nemcsak nekem, hanem nektek, játékosoknak is. Ez egy nagyon jó csapat lesz. – Ezt aztán belátta, és kezet ráztunk.

Abban a szezonban, a téli átigazolási idôszakban igazoltuk le Vidicset és Evrát. Közvetve ez a két igazolás vált a legnagyobb vitaponttá, amíg csak Ruud velünk volt. A Ligakupa selejtezôiben végig Louis Sahát játszattam elöl. Amikor bejutottunk a döntôbe, azt mondtam Ruudnak: – Nézd, nem lenne fair Sahával szemben, ha most nem ô játszana. Tudom, hogy játszani szeretnél a döntôben. Remélem, hogy egy kis idôre be tudlak majd cserélni – csitítgattam.

Végig kezünkben tartottuk a döntôt a Wigan ellen, és úgy láttam: ez pompás alkalom lenne Evrának és Vidicsnek, hogy kicsit ráérezzenek a játékra. Ôk voltak az utolsó cserelehetôségeim. Odafordultam Ruudhoz, és azt mondtam neki: – Megadom a játéklehetôséget ennek a két srácnak. Hadd érezzék a labdát, és érezzenek rá, milyen is nyerni a Manchester Uniteddal. – Te, te…! – ordította Ruud. A mai napig emlékszem erre. Nem hittem a fülemnek. Nagyon idegessé vált a hangulat a kispadon: Carlos Queiroz nekitámadt Ruudnak. A végén teljesen elszabadult a pokol, és a többi játékos szólt rá Ruudra, hogy fogja már vissza magát.

Ez volt a történet vége. Tudtam, hogy nincs számára visszaút. Felégette a hidat maga mögött. Ettôl kezdve egyre rettenetesebben viselkedett.

A bajnokság utolsó hetében meg kellett nyernünk az utolsó meccset a Charlton ellen. Bár Saha sérülései miatt mindig hatalmas kockázatot vállaltunk, amikor játszattuk, mégsem éreztem úgy, hogy be tudnám állítani Ruudot. Carlos bement Ruudhoz az öltözôbe, és azt mondta neki: – Nem fogsz ma játszani, eredj haza! Egész héten tûrhetetlenül viselkedtél.

Cristiano Ronaldo akkoriban veszítette el az édesapját. Ugyanazon a héten az edzésen Ruud felrúgta ôt, majd azt ordibálta utána: – És most mit fogsz csinálni? Szaladsz panaszkodni apucihoz? – Ezt persze Carlosra értette, nem pedig Cristiano édesapjára. Valószínûleg bele se gondolt, amikor ezt mondta. Ronaldo olyan dühös lett, hogy neki akart menni Van Nistelrooynak, és Carlos is felhúzta magát. Carlos különösen sokat foglalkozott Ronaldóval, amint arra számítani is lehetett, hiszen végtére is honfitársak voltak. Most pedig Cristiano fiatalon elveszítette az édesapját. Mégis kihez fordult volna vigasztalásért, ha nem éppen Carloshoz?

Az egész történet valahol nagyon szomorú. Nem tudom, miért változott meg Ruud. Nem tudom biztosan azt állítani, hogy ô akarta kirakatni magát az Old Traffordról, de talán nem adott neki annyi pluszt a hely, hogy ezért cserébe tisztelje is a csapattársait.

Nagy kár volt érte, mert a mutatói szenzációsak voltak. Ô volt a klub egyik legeredményesebb góllövôje. A problémák elôször a második szezonja után kezdôdtek, amikor felhúzta magát az új szerzôdésén, ami nem mellesleg összhangban állt az eredeti megállapodással. Azt kérte ugyanis, hogy a szerzôdésben szerepeljen egy záradék, miszerint elengedjük ôt a Realhoz, ha az egy meghatározott összeggel jelentkezik érte. Hosszan fontolgattam a dolgot. Az volt az érzésem, hogy e nélkül a záradék nélkül Van Nistelrooy nem fogja aláírni velünk a szerzôdést. Viszont ha hozzájárulok a záradékhoz, akkor innentôl a kezébe adom az irányítást, és fennáll a veszélye, hogy a következô szezon kezdetén elveszítjük ôt.

Így azt találtuk ki, hogy 35 millió font kivásárlási összeget írunk bele, ami akármelyik kérôt elriasztaná, beleértve a Real Madridot is. Ezzel a többiek is egyetértettek. Davidnek ezt mondtam: – Ha a következô évben megajánlják érte a 35 milliót, akkor kétannyit nyerünk rajta, mint amennyiért megvettük. Ha pedig nem jönnek érte, akkor a szerzôdése még két évig, 29 éves koráig nálunk tartja. Így összesen négy évre lesz a miénk. – Ez idáig rendben is volt, de amint Ruud aláírta ezt az új szerzôdést, teljesen megváltozott. Az utolsó szezonban végképp kezelhetetlenné vált, és nem gondolom, hogy túlzottan népszerû volt ekkoriban. A változás drámai volt.

Annak idején Martin, az öcsém látta játszani még a Heerenveenben, és azt mondta. – Nagyon tetszik nekem ez a srác, van stílusa. – Nos, egy ilyen lelkes ajánlással tényleg kezdenem kellett valamit. Visszamentünk még egyszer megnézni, de akkor hírt kaptunk róla, hogy már egy hónapja aláírt a PSV-hez. Ez teljesen összezavart bennünket, de lezárt ügynek tûnt. Azért mi továbbra is rajta tartottuk a szemünket, és 2000-ben megtettük az ajánlatunkat érte.

Egy rövid spanyolországi nyaralás során, a válogatott mecscsek miatti szünetben rossz hírt kaptam az orvosunktól: Ruud nem ment át az egészségi vizsgálaton. Biztosak voltunk benne, hogy kritikus ínszalagszakadása van. A PSV nem értett egyet ezzel, és azt bizonygatta, hogy a tesztjeik csak egy kis ínszalagkárosodást mutattak, ettôl még át kellett volna mennie a vizsgálaton. Mindazonáltal Mike Stone nem járult hozzá a leigazolásához. Így visszaküldtük a PSV-hez, akik filmre vették a kedvünkért az edzését. Ekkor Ruud térde teljesen tönkrement. Végignézhettük a felvételen, amint üvölt a fájdalomtól. Mit tehettünk volna?

– Ha a megfelelô emberek veszik kezelésbe az embert, akkor pár hónap alatt lábra áll az effajta sérülésébôl – mondtam Martin Edwardsnak.

Van Nistelrooy végül Dr. Richard Steadmanhez ment Coloradóba kezeltetni a térdét, és majdnem egy évet kihagyott. A szezon végén tért vissza, és mi 2001-ben igazoltuk le rögtön azután, hogy láttam játszani az Ajax ellen. A mozgékonysága változatlan volt, a járása sem sérült. Nem ô volt a leggyorsabb csatár, de azért tudott sprintelni, ha kellett, és a tizenhatoson belül a helyén volt az esze.

Lábadozása alatt meglátogattam otthon, és elmondtam neki, hogy a sérülése dacára elvisszük az Old Traffordra. Sokat jelentett ez neki, mert karrierjének ezen a pontján nem volt túl magabiztos. Amúgy egyszerû vidéki srác volt.

Játékát tekintve igazi régi vágású, olasz stílusú középcsatár volt. Mindent elfelejtett maga körül, miközben rohant a szélen a labdáért, és ütközött. Az 1960-as évek Juventusában volt hozzá hasonló Pietro Anastasi, aki sokáig semmit sem csinált egy mecscsen, majd váratlan gólokkal eldöntötte. Olyan típusú középcsatár volt, aki uralta a játékot: nyugodtan hagyhattad, hadd tegye a dolgát a kapu elôtt. Van Nistelrooyt csak helyzetbe kellett hozni, mert hibátlan befejezô volt, aki jó néhány igazi lesipuskás gólt szórt az ellenfél kapujába.

Valójában ô volt az egyik legönzôbb befejezô csatár, akivel valaha találkoztam. A személyes gólérzékenysége vezette elôre. Ez tette olyan kíméletlen befejezô csatárrá. Ôt nem érdekelte a játék felépítése, nem érdekelte a futómennyisége, és az sem, hányszor kell sprintelnie a labdáért. Egyedül az érdekelte, hány gólt rúg Van Nistelrooy. A gyors, hirtelen gólokban volt a legjobb. Elrohant a védô oldalán, és megeresztett egy gyors, halálos lövést.

Ha a nagy góllövôimet (Cole, Cantona, Van Nistelrooy, Rooney) összevetem, Ruud volt közöttük a legtermékenyebb, de a született gólszerzô leginkább Solskjaer volt. Van Nistelrooy szerzett néhány nagyszerû gólt, de mindegyik közeli, néhány méterrôl szerzett gól volt. Andy Cole is rúgott néhány nagyszerû gólt, de a legtöbb közeli, bepattintott, közelrôl beerôszakolt gól volt. Solskjaer bezzeg tudott látványos gólokat szerezni. Ebben segítette a játékintelligenciája. Olyan analitikus agya volt, hogy amikor lövôhelyzetbe került, minden lehetôséget azonnal át tudott gondolni. Mégsem játszattam mindig, mert nem volt eléggé rámenôs. Idôvel ugyan fejlôdött ebben, de fiatalkorában egy vékonydongájú srác volt, aki nemigen szántotta fel a pályát.

Meccs közben a kispadon és edzés alatt is mindig jegyzetelt: elemezte, hol állt az ellenfél, és nekünk milyen pozícióban kellett volna lennünk. És ezek az elképzelései mindig beváltak. A játék olyan volt számára, mint egy tervrajz: mindig tudta, hol kell lennie és mikor.

Ole helyes gyerek volt, aki sose kereste a konfliktust velem. Nála sohasem fenyegetett az a veszély, hogy rám töri a szobám ajtaját, ha nem teszem be a kezdô tizenegybe. Tudtuk, hogy elégedett a szerepével: negyedik csatárként segített nekünk, és erôsített bennünket, amikor valamilyen nehéz döntést kellett hoznunk a másik háromról. Mindig el kellett dönteni, hogy ki legyen az az egy, akit kihagyunk a kezdôbôl. Három hirtelen természetû csatárunk is volt ekkor: Yorke, Cole és Sheringham.

Elôször azt hittem, Ruud képességei szélesebb skálán mozognak, mint ami késôbb beigazolódott ebbôl. Elvártam volna tôle, hogy jobban kivegye a részét a kulimunkából is, mint ahogy sok United-játékos tette. Voltak idôk, amikor megtette a magáét, és más szerepet is felvállalt, de sosem szeretett robotolni. Sosem volt kimagasló az állóképessége, és a teszteredményei sem voltak kiemelkedôek, de hangsúlyozom, hogy mindig a hálóba juttatta a labdát, ha megkínálták vele.

Az elôzô években elveszítettük Cantonát, Teddy Sheringham is elment, Solskjaernak térdproblémái voltak, Yorke kicsit kiesett a játék ritmusából, és már csak Andy Cole maradt friss és fitt. Rá mindig számíthattam, de tudtam, hogy ha megvesszük Van Nistelrooyt, akkor problémák lesznek Cole-lal már csak azért is, mert meg volt róla gyôzôdve, hogy ô a világ legjobb középcsatára. Szeretettel mondom ezt, mert ez igen hasznos énkép volt számára, de persze megsértôdött, amikor összeraktam Ruuddal.

Annak idején Andy és Cantona közt is adódtak problémák. Andy egyetlen játékossal jött ki jól: Yorke-kal. Az ô párosuk 1998/99-es szezonja egyenesen isteni volt. Partnerek és barátok voltak. Nem is ismerték egymást, amíg Yorke ide nem jött a klubhoz, de nagyon egymásra találtak. Az edzéseken együtt futottak, mint két egypetéjû iker. Szépen összehangolódtak, 53 gólt szereztek ketten együtt.

Andyt nem lett volna jó húzás összerakni Van Nistelrooyjal, ezért eladtam ôt a Blackburn Roversnek. Ekkor már a harmincas évei elején járt, és jó pár szép év volt mögötte. 1995-ben igazoltuk le ôt, hét év múlva pedig 6 és fél millióért adtuk el. Annak idején 7 millióért vettük meg a Newcastle-tôl, plusz megkaptuk még tôlük Keith Gillespie-t is, aki nemigen ért többet egymilliónál. Szóval hét év elteltével – úgy, hogy közben folyamatosan játszattuk ôt, és nagy eredményeket értünk el vele – majdnem viszszaszereztük az összes pénzünket. Nem volt egy rossz befektetés.

Más csatárokkal is problémája volt Ruudnak, például Forlánnal, aki pedig nagyszerû játékos. Ruud mindenáron az elsô számú befejezô csatár akart lenni. Ilyen volt a természete. Diego Forlán ezt nem vette észre, szóval ha összeraktad ôket a játékban, hiányzott köztük az egyetértés. Diego jobb volt, ha egy másik csatárral együtt játszhatott, és néha megfizethetetlen gólokat rúgott. Kettôt például az Anfield Roadon, egyet pedig a Chelsea ellen, közvetlenül a lefújás elôtt. Jó játékos volt, vérbeli profi.

Jelentôs komplikációt okozott nála, hogy volt egy mozgássérült nôvére Mallorcán, akivel neki kellett törôdnie. De azért jól érezte magát nálunk, mindig mosolygott. Öt nyelven beszélt. Olyan volt nekünk, mint a friss levegô. Kétmillió fontért engedtük el, ami szerintem túl alacsony ár volt, csakhogy a magas fizetése miatt egyetlen klub sem akadt, amelyik erre ráígért volna. Késôbb megtudtuk, hogy 15 millióért igazolt át egy másik klubhoz. Szárnyalt a boldogságtól. Alacsony volt, de izmos felsôtestû. Kemény fickó. Annyira jól teniszezett, hogy amikor profinak állt, választania kellett, hogy melyik sportágat válassza. Ezt már akkor tudtam, amikor hozzánk jött. Egy elôszezoni tenisztornán megpróbáltam fogadni rá. Megkérdeztem Gary Neville-t, aki a könyvelést vezette, hogy állnak Diego esélyei.

– Miért? – kérdezte riadtan Gary. – Játszik?

– Honnan tudjam? – feleltem. – Miért nem kérdezed meg tôle?

De Gary akkor már ráharapott a horogra. Senki nem fogadott Diegóra. Persze mindenkit agyonvert, darabokra tépte a mezônyt. – Most persze azt gondolod, hogy mind hülyék vagyunk, igaz? – kérdezte utána Neville. Azt válaszoltam: – Nézd, megért egy próbát. Ôszintén szólva abban reménykedtem, hogy 10 az 1-hezt mondasz!


A Sir Alex Ferguson - Önéletrajt c. könyv anyaga a kiadó engedélyével került ki. Bármilyen felhasználása a kiadótól kért engedéllyel történhet!

A ManUtdFanatics.hu köszönettel tartozik a Partvonal kiadónak!
 


ManUtdFanatics.hu, Partvonal kiadó

Kövess minket Facebookon, Instagramon, Twitteren és YouTube-on is!



Támogasd adományoddal a ManUtdFanatics.hu működését!

Hozzászólások

Támogatás

Támogasd adományoddal
a ManUtdFanatics.hu működését!