Mûvészek gyermeke
Avagy hogyan formálta - többek közt - Rotterdam Robin van Persie-t amíg felnõtt. Leo Verheul írása.
Tíz éves lehetett, amikor elõször láttam játszani. Egy lassú vasárnap délután történt a környékünkön lévõ játszótéren. A környék neve Kralingen. Ez a legszebb része Rotterdamnak, egy zöld övezet, amit a Maas folyó ölel körbe a központban, a Kralingse Bos en Plas, ami a legnagyobb zöld területet és tavat foglalja magába amit a városban találhatsz.
Amíg a három éves kislányom és a többi kisgyerek figyelmét a hinta és a csúszda kötötte le, addig én leültem egy napos részre és azt néztem, ahogy az idõsebb srácok fociznak egy ketrecben, egy kicsi focipályán, amit drótháló vesz körül. Egyikõjüket felismertem, õ volt Robin, a barátomnak, Bobnak a fia. Mindig róla beszélt, részletezve, hogy hogyan lesz belõle globális szupersztár és azzal ugratott, hogy írnom kellene róla, annak ellenére, hogy még csak hatéves volt.
A többi srác marokkói volt. Sokkal késõbb fogtam csak fel, hogy kettejük közül az egyik Said Boutahar volt (Zaragoza és Al Wakrah) a másik pedig Mounir Hamdaoui (AZ és Ajax), akik profi karriert tudtak befutni. Robin mindig velük lógott. Úgy beszélt mint õk, ugyanazzal az akcentussal, szaggatottan. Egy volt közülük. Ugyanúgy játszott mint õk, megszállottja volt az új cseleknek és mindenkinek pannát, azaz kötényt akart adni.
Élvezettel néztem a játékukat. Nem gyõzelemért játszottak, hanem az örömért és a szórakozásért. Ráadásul a barátom fia volt a legjobb. Ahányszor hozzáért a labdához a bal lábával, különösen a bal lábával, olyan érzést keltett, mintha a barátnõjét cirógatná. Úgy keverte a lassú és gyors mozdulatokat, mint egy barista a koktéljait. Nem mellesleg remek lövõ is volt.
Majd megtörtént az eset. Az egyik srác blokkolta az ellenfelének a lövését, a labda kilõtt az égbe majd a ketrec melletti kertbe esett. Hirtelen mintha egy állat morgását hallottuk volna. Egy óriási, túlsúlyos lény, meglehetõsen ittas állapotban, ordítva jött ki a házából: "Afrikai rohadékok! Már megmondtam, hogy menjetek a picsába..." Majd éppen amikor lehajolt, hogy elkobozza a labdát, az egyik srác átugrott a kerítésen a kertbe, a bal lábával a sarka felé húzta a labdát, majd alányúlva megszerezte a játékszert a dagadt fickó elõl.
A férfi dühös volt és meg akarta rúgni a fiút, de a srác hanyag eleganciával félreugrott. A futball képességei mentették meg. A dagadt fickó túl nagyot akart rúgni, ezért elvesztette az egyensúlyát. Megfordult a tengelye körül, majd a csontok ropogásának iszonyatos hangja mellett összeesett. A földön fekve üvöltözött a kertjében, a srácok pedig elfutottak. Semmi okuk nem volt rá. Joguk volt ott játszani, miközben egy ittas rasszista rájuk támadott.
"Ott voltam! Ott voltam!" - kiáltotta Robin felugorva a székébõl, amikor évekkel késõbb meglátogattam Londonban, abban az idõszakban, amikor kezdett beilleszkedni az Arsenálba, és többek között a Dennis Bergkampot, Robert Pires-t és Thierry Henry-t magába foglaló elsõ csapatba is elkezdett betörni. "Az a dagadt fickó állandóan nyaggatott és inzultált minket" - mondta. "A saját hibája, hogy eltört a lába, de az incidens után egy másik játszóteret választottunk a közelben."
Robin az Excelsior szerelésében
Aki egykor csak a barátom fia volt, olyan helyi jelenséggé vált egy idõ után, ami különleges figyelmet vont magára. Rendszeresen láttam az utcán, mindig egy labdával, mindig. Az iskolába menet maga elött vezette a labdát, minden egyes lámpaoszlopot kicselezve, ami az útjába akadt. Amikor az apja kérésére lement a boltba, a levegõben tartotta a labdát, megelõzve, hogy földet érjen, és az sem zavarta meg, hogy egy idõ után már a boltban volt. A labdát továbbra is a levegõben tartva levette a polcról, ami az apjának kellett, fizetett, majd továbbállt, a játékszer pedig csak tovább táncolt. A bolt tulajdonosa egy rendkívûl barátságos pakisztáni férfi volt, aki már szinte bántóan sokat mosolygott. Kedvelte Robint, de néha leolvadt a mosoly az arcáról. Robinnak szokása volt végigcseleznie a boltot, közben kötényeket osztogatva a vásárlóknak. Néhány ember ezt utálta, esetleg megijedtek vagy irritálta õket, a srác viszont nem tudott ellenállni.
Néha a levegõben tartott labdával egyensúlyozott, majd a sarkával gyengéden nekirúgta egy bár, egy bolt vagy egy iroda ablakának a labdát, levette a visszapattanót és folytatta az útját. Látni lehetett mögötte a meglepõdött emberek fejeit, akik csodálkoztak, hogy vajon mi lehetett ez a hang. "Mindig is nagy szerelmem volt a futball" - mondja Van Persie. "A labdával aludtam - komolyan! Még akkor is, amikor elkezdtem Bouchrával randizni. Biztos felmerült benne a kérdés, 'Mégis mi ez...?' Öt évesen csatlakoztam egy klubhoz, ez volt az Excelsior, Kralingen elsõ osztályú klubja. Állandóan edzettem. A szabad délutánjaimon egyéni edzést végeztem Aad Putters-el, az ifjúsági edzõmmel. Nem azért, mert sztár akartam lenni, hanem azért, mert élveztem. Nem akartam mással foglalkozni. Amikor a barátaim a belvárosba akartak menni, akkor felszálltak egy buszra vagy villamosra. Én fogtam a labdámat és utánuk futottam. Az iskola maga volt a pokol, mert le kellett tennem a labdát. Az utcán szabad voltam, játszhattam a labdával.
A kilencvenes évek elején kezdtem hinni annak a sztorinak, amit Bob mesélt nekem még évekkel ezelõtt, amikor még José volt a házastársa, aki szintén mûvész volt. José festõ volt, Bob pedig a szobrászatban volt érdekelt. Egy jövendõmondó azt jósolta meg a számára, hogy három gyereke lesz. Elõször két lány, utána pedig egy fiú. "Amikor ez valóra válik" - mondta a hitetlenkedõ Bob a nõnek, "akkor majd visszajövök, hogy meghallgassam a további mondandóját...". Robin 1983 augusztusában született (Lily és Kiki testvéreként), az apa pedig két héttel késõbb visszament a jövendõmondóhoz, aki azt mondta neki, hogy a fia vergõdni fog az iskolában, de a futballpályán király lesz: "Futballsztár született. Gazdag és híres lesz."
Bob nem volt meggyõzve, de hinni akart a nõnek. Amikor Robin elkezdett járni, léggömböt adott neki gyakorló eszközként, mivel könnyû volt és olyan mintha a labda lassított felvételben mozogna. Majd jött egy törés az életükben. Joséval való házassága véget ért és elköltözött otthonról. Évekkel késõbb, amikor Robin már majdnem hatéves volt, José kopogtatott Bob ajtaján. Bob akkoriban a Jafadwarsstraatban lakott, ami egy egyszerû, de kényelmes lakóhely volt a Kralingen mögötti részen. "Élhetne veled Robin?" - kérdezte José. "Nem bírok vele és csak veled hajlandó beszélni."
"Az volt a probléma a gyerekkel," magyarázta nekem Bob van Persie, "hogy hiperaktív volt. Nem ADHD (magyarul Figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar) mert azt kezelni kell. Robinnak egyszerûen csak fel kellett használnia az összes energiáját. Kezdetben egy csomó bajt kavart az utcákon. Az elsõ alkalommal keménynek kellett lennem, meg kellett büntetnem. Majd találkozott a marokkói bandájával, akikben lelki társakra talált. Attól a pillanattól kezdve elkezdett futballt lélegezni, enni és álmodni. Ez volt számára a megváltás. Tudtad, hogy amikor még csak 12 éves volt edzette, az Excelsior egyik ifjúsági csapatát? Eléggé fanatikus módon, de csak a móka kedvéért. Az evésen és az alváson kívûl csak a focival foglalkozott. Az iskola nagy problémát jelentett. Egyszer behívtak az igazgatótanács elé. Engem tartottak felelõsnek Robin magatartásáért, ugyanis az órákon nem figyelt, a házi feladatát pedig sohasem csinálta meg: "Uram, az iskola fontosabb a jövõje szempontjából, mint a futball." Viszont Robin és én nem értettünk ezzel egyet."
Van Persie 13 évesen csatlakozott a Feyenoordhoz, amely egy több professzionális edzési lehetõséget biztosító top klub volt. Néhány év után az egyik legnagyobb tehetségnek tartották, majd 2002. február 3-án debütált az elsõ csapatban. Pár hónappal késõbb az UEFA-kupa döntõjében kapott szerepet. Gyõzött a Feyenoord. Kezdetben megõrültek érte a szurkolók. Van Persie-bõl pillanatok alatt egy helyi hõs lett. A 2001-02-es szezonban megnyerte a Szezon tehetsége díjat a hazájában.
Eddig minden rendben is volt, de hirtelen rosszra fordultak a dolgok. Miután ilyen hirtelen felemelkedett, Van Persie újból a földön találta magát, az ellensége, Pierre van Hooijdonk pedig készen állt, hogy keresztbe tegyen neki. A fent említett évben, március 31-én egy kellemetlen összetûzésbe keveredett a két játékos 50 000 drukker elõtt, amikor a Feyenoord az RKC ellen játszott. Van Persie, amikor még csak egy hónapja volt a csapatban, arrébb lökte az idõsebb csapattársát, mert õ akart elvégezni a kapu jobboldaláról egy szabadrúgást. Ballábas játékosként úgy gondolta, hogy neki kell elvégeznie a pontrúgást. Zseniálisan találta el a labdát, arra kényszerítve a kapust, hogy a felsõ sarokba tartó labdát kitornázza valahogy, de a "Nagy" Pierre örjöngött, szintúgy az edzõ, Bert van Marwijk. Van Hooijdonk nem felejtette el ezt a megaláztatást és csak arra várt, hogy revansot vegyen.
Miután megnyerték az UEFA-kupát, Van Persie a felhõkben járt. Láthatóan megváltozott a magatartása. A szponzor középkategóriás autók választékát tette elérhetõvé a játékosok számára, de mivel ezek nem tetszettek neki, vett magának egy divatos Mercedes sportkocsit. Az edzéseken és a meccseken a csapat többi tagját elkezdte zavarni a maga útját járó fiatal. Az olyan válogatott játékosok hozták a szabályokat, mint Van Hooijdonk és Paul Bosvelt. A Van Persie féle kölyköknek csöndben kellett maradniuk, különben leszólták és megalázták õket. Ezt az új fiút viszont más fából faragták.
Az új szezon kezdete elõtt Van Hooijdonk és Bosvelt egy találkozót beszéltek meg az edzõvel, ahol azt követelték, hogy Van Persie a megfelelõ bánásmódban részesüljön. Azt akarták, hogy a padon kapjon csak helyet, és ez így is lett. Miután a Feyenoord 2002. augusztus 27-én kiharcolta a BL-ben való indulás jogát egy kemény meccsen a Fenerbahce ellen, kirobbant a konfliktus. Tizenöt perccel a meccs vége elött, az edzõ elküldte Van Persie-t melegíteni. Néhány perccel késõbb viszont megkérte Robint, hogy üljön vissza a helyére, mert úgy gondolta, hogy a csatár nem volt eléggé motivált. Van Persie dühös volt, amikor pedig Van Marwijk kezet rázott mindenkivel a végsõ sípszó után és rá került a sor, nem volt hajlandó kezet fogni az edzõjével. Ez volt a végzet kezdete. A következõ két évben háborúban állt.
Van Marwijk késõbb a válogatott edzõje lett. Mielött újra együtt dolgozott volna Van Persie-vel, megtárgyalták a dolgokat. Van Marwijk még mindig úgy gondolja, hogy helyesen cselekedett. "Én voltam az elsõ, aki egy kicsit keményebb kézzel fogta" - mondta. "Sohasem kritzálták, amikor fiatal volt. Remélem egy nap megérti, hogy ez a javát szolgálta. Egy kicsit helyre raktam."
Úgy tûnik ez csak hiú remény. "Sohasem éreztem bizalmat azoknak az embereknek a részérõl, akik csak vég nélkûl kritizáltak" - mondta Van Persie. "A végén ott ültem a Feyenoord kispadján, azt gondolva, hogy nem vagyok elég jó ahhoz, hogy csatár legyek és csak egy átlagos balszélsõ vagyok. Amikor mindenki nyaggat, egy idõ után nem fogsz rájuk figyelni és megmakacsolod magad. Amikor hibáztam a Feyenoordnál mindig lehordtak a sárga földig. Építõ módon is lehet kritizálni."
Úgy tûnik, Van Persie más módon próbált segíteni a fiatal játékosoknak. "Amikor problémád volt, mindig számíthattál Robinra" - mondta az Arsenal egykori csapattársa, Carl Jenkinson. "Különösen a fiatalokkal volt segítõkész. Mindig elérhetõ volt és hajlandó meghallgatni mások véleményét. A pályán is példát mutatott. Azt mondhatjuk, hogy Õ volt a tökéletes kapitány."
2002 nyarán Robin viszont még nem volt ennyire idõs és bölcs. Hosszú és kemény út vezetett számára a csúcsra. Részben azért mert lázadó volt, részben pedig Van Marwijk megkérdõjelezhetõ menedzsmentje miatt, két értékes szezont vesztett el. 2004. április 15-ig nem nagyon tudott elõre lépni. Egy párszor szerepelt az elsõ csapatban, de többnyire a Feyenoord utánpótláscsapatában játszott.
2004. április 15-e viszont egy kulcsfontosságú dátum a karrierjében. A Feyenoord utánpótláscsapata az Ajax fiataljaival, a legnagyobb riválisukkal játszott. A jelen levõ négyezer szurkoló a játékosokhoz közel foglalt helyet, akik nem voltak biztosítva. Nem volt biztonsági személyzet, csak alacsony kerítések. Az amszterdamiak sörözõ és füvezõ fanatikusai sértegették, köpködtek és italokat dobáltak az irányába. Van Persie viszont nyugodt maradt és remekül játszott. Tudta, hogy az Arsenal elsõ számú játékosmegfigyelõje, Steve Rowley figyeli õt. Látva, hogy egy erõsebb csapat és agresszív nézõk ellen hadakozik, úgy gondolta eleget látott.
A mérkõzés vége felé Van Persie góljával egyenlítették ki 1-1-re az állást, Robin pedig úgy ünnepelte a gólt, hogy csókot küldött az Ajax szurkolóinak. A végsõ sípszó után 40 huligán kergette. Ütötték, rúgták és a földre kényszerítették. A csapattársai és az Ajax játékosok intenzív segítségével tudták csak kiszabadítani és biztonságos helyre vinni. "Nem akarok túlozni," mondta Van Persie, "de azt hittem, hogy meg fogok halni. Amikor eszméletlenül fekszel a földön és megkéselnek, akkor mindennek vége. Nem tudtam aludni egy pár hétig és néha izzadságban úszva ébredtem fel egy - egy rémálmot követõen. Tennem kellett valamit, ezért elmentem egy pszichiáterhez aki segített."
A cikk folytatása hamarosan következik!
Kövess minket Facebookon, Instagramon, Twitteren és YouTube-on is!
Támogasd adományoddal a ManUtdFanatics.hu működését!
Hozzászólások
Támogatás
