Kedves Olvasók! A következõkben saját élményeimet osztanám meg Veletek arról, hogy milyen is az, ha az álmok valóra válnak. Külön köszönet illeti László Ágnest, aki elõolvasóként "tesztelte" a következõ beszámolót!

Sokat gondolkoztam rajta, hogy következõ bejegyzésem történetét honnan is kezdjem, hogy Te, kedves olvasó megfelelõ képet kapj arról, hogy a következõ soroknak miért is van értelme, jelentõsége egy United szurkoló számára. Számos ilyen történet létezik a világon. Adott egy csapat, egy szurkoló, egy álom. És mikor ez a három dolog találkozik, akkor az egyén számára megszületik a csoda. Egy élmény, ami minden képzeletet felülmúl…

…Házi Tibor vagyok, ide, s tova 16 éve a szívem a Vörös Ördögökért dobog. Elsõ közös élményünk a Bayern elleni Bajnokok Ligája döntõ volt. A csapat akkori teljesítményével kivívta elismerésem, tiszteletem és szeretetem. United szurkoló lettem, s mint ilyen egyik dédelgetett álmommá vált egy utazás Manchesterbe, hogy kedvenceimet élõben is láthassam, hogy körbe járhassam az Old Traffordot kívül-belül, hogy még jobban átjárjon az a szellemiség, ami ezt a klubot jellemzi. S mily igaz a mondás: „Az álmok valóra válnak”. Az enyém 30. születésnapomkor teljesedett be, mikor is párom egy membership kártyával lepett meg, melyhez tartozott egy mérkõzés belépõ, egy repülõjegy és egy szobafoglalás 3 éjszakára Manchesterbe. Ez 2014. december 20-án történt. Elsõ gondolat: „Milyen sok még az a másfél hónap”.

Persze mondanom sem kell, hogy madarat lehetett volna fogatni velem örömömben. Fõleg amikor kiderült, hogy összeesküvés áldozata lettem, mert páromnak egyik barátom segített, akirõl elmondhatjuk, hogy rendszeres látogatója az Álmok Színházának. Hónapok alatt szervezték, tervezték a legnagyobb titokban az utazást, és még az sem buktatta le õket, hogy barátom néha utalgatott arra, hogy: „Lehet, hamarabb sörözünk az Old Traffordon, mint gondolnád”. Leírhatatlan boldogságot éreztem.  Az idõ hamar eltelt és eljött az utazás napja. Sosem utaztam még repülõvel, úgyhogy a hétvége csupa új élményt tartogatott. Ferihegyrõl egy órával késõbb sikerült elindulni a tervezettnél, mert kint Angliában havazott. Végre felszálltunk, majd durván két óra múlva már a manchesteri pályán gurultunk az 1-es terminál irányába. Rövid séta és már a fõbejáratnál kerestük a taxit, ami a szállodába fog minket fuvarozni. Rengeteg cab névre hallgató jármû várakozott az utasokra. Nem túl kényelmes, de városban roppant fürge és számomra rendkívül megnyerõ külsõ jellemezte a kis autót. Rendkívül furcsa érzés volt, mikor kikanyarodtunk az útra és a megszokotthoz képest az ellenkezõ irányba ment mindenki…

…20 perc és már a szálloda portása üdvözölt bennünket. Gyors regisztráció, átvettük a szobák ajtaját nyitó mágneskártyákat, majd birtokba vettük szobáinkat, ahol a következõ 3 nap során minimális idõt töltöttünk el. Még péntek késõ délután ki kellett látogatni A Szentélyhez. Csupán 15 perc volt sétálva, sõt a szállodai szobánk ablakából is lehetett látni az Old Traffordot. Igaz ránk alkonyodott, mire oda értünk, de gyönyörû volt. Barátom körbe kalauzolt minket. Megnéztük hova kell majd másnap menni a mérkõzés elõtt, hol kell majd jelentkezni stadionlátogatásra, valamint, hogy hol szerezhetünk be ajándéktárgyakat a család részére.

Hûvös éjszaka után ragyogó, napsütéses reggelre ébredtünk szombaton. A város még csendes volt, csak a gyülekezõ hamburger és hot-dog árusok zaja verte fel a reggeli csendet. 15:00 ez az idõpont lebegett a szemem elõtt. Ahogy közeledett az idõ, Manchester utcái megteltek emberekkel. Fiatalok, idõsek, kisgyerekes családok vették az irányt a Sir Alex Ferguson Way irányába. A stadion környékét a büfések mellett ellepték az árusok is. Zászlók lengtek a szélben, a közeli pubokban jókedvû szurkolók múlatták az idõt a mérkõzés kezdetéig. A kofák teli torokból kínálták portékáikat a rajongóknak, akik 7-8 font ellenében máris nyakukban viselhették az aktuális mérkõzésre készített sálat, esetleg egy-egy új pólót, melyen a klub aktuális kedvencei mellett helyet kaptak a legendák is. Az én választásom egy „matchday scarf” (mérkõzés sál az én fordításomban) volt, valamint egy Herrera póló. Barátom egy Gerrardot „dicsõítõ” póló boldog tulajdonosa lett, melyet büszkén viselt egész délután. Még délelõtt ellátogattunk a Megastore-ba, errõl majd a késõbbiek során még mesélek bõvebben, mert kapcsolódik a túrához is.

Szóval, ahogy közelgett a kezdés ideje, megkerestük a bejáratunkat, megmásztunk 8 emeletnyi lépcsõt és máris a lelátó alatti folyosón voltunk, ahol természetesen már nagy tömeg fogadott minket A Sir Alex Ferguson Stand legtetején volt a helyünk. Kicsit tartottunk is attól, hogy vajon mennyire fogunk majd látni, de felesleges félelem volt. A kilátás pazar volt, semmirõl sem maradtunk le és távcsõre sem volt szükség.  A szurkolók java a koradélutáni mérkõzés összefoglalóját nézte a kivetítõkön, a büfében. Felszerelkeztek üdítõvel, rágcsálni valóval, majd elfoglalták székeiket. Pont érkezésünk után futott ki a csapat a gyepre melegíteni. Még 45 perc…még a várakozás is izgalmas volt. Élõben, magam elõtt látni azokat az embereket, akiket hétrõl-hétre csodáltam eddig a televízió képernyõjén keresztül…a lelátók szép lassan megteltek emberekkel, a melegítõ játékosok a közönség tapsvihara közepedte eltûntek a játékoskijáróban, hogy pillanatok múlva újra elõbújjanak és felsorakozzanak szurkolóik elõtt, hogy számot adjanak tudásukból, hogy legyõzzék a Leicester City csapatát.

A mérkõzés megemlékezéssel kezdõdött. A müncheni katasztrófa áldozatai tiszteletére az egész stadion állva énekelt. Még a jelen lévõ 3000 vendégszurkoló is! A United drukkerei hatalmas transzparenst veszítettek ki a lelátón, melyet kézrõl kézre adtak, hogy teljes terjedelmében szétnyíljon és láthatóvá váljon a „we will never die” felirat. Megható pillanat volt. Majd a plakát szép lassan eltûnt a lelátó másik oldalán, a játékosok felálltak a kezdéshez és a sípszó után útjára indult a labda. A lelátó életre kelt, minden egyes ember együtt élt a játékkal. Zúgott, morajlott, harsogott minden. A nézõk egy emberként várták, hogy végre gólt ünnepelhessenek. 27 percet kellett várni a pillanatra, mikor is Blind van Persie elé tálalt, aki nem is hibázta el a helyzetet. 72000 ember egyszerre ugrott fel a székekrõl, 144000 kéz lendült a magasba és felcsendült az „Oh Robin van Persie” dal is, melytõl az egész stadion zengett még perceken keresztül. Be kell valljam férfiasan, elérzékenyültem. Annyival másabb az egész élõben. 72000 ember, akik sajátjukként szeretik a klubot, akik már évek óta hétrõl-hétre ott vannak, buzdítják a srácokat még akkor is, amikor nem minden úgy megy, ahogy azt megszoktuk az elmúlt években. Reménytõl és büszkeségtõl csillogó tekintetek mindenfelé, barátságos arcok…egy nagy család. Ez jutott eszembe. És milyen jó érzés ennek a családnak a tagjának lenni.

A gól után felpörögtek az események. Született még két gól, volt szép játék is, vissza is vettünk, majd a végére újra felpörögtünk. Egy dolog állandó volt a mérkõzés közben. A buzdítás…United, United, United…nem lehet elmondani az élményt, látni és érezni kell. Kint. Az Old Traffordon. Ha csak egyszer is az életben, de ott kell lenni, meg kell tapasztalni, hogy milyen ez. Írhatok bármilyen szépen, az igazság az, hogy csak részben tudom visszaadni a hangulatot, az érzést. Egy dolog volt, amit nem vártam. A mérkõzés végét jelentõ sípszó. Kegyetlenül kizökkenti az embert az extázisból, mely mérkõzés alatt úrrá lesz rajta. A folytonos figyelem, mert itt nincs visszajátszás. Itt minden pillanatot ott és akkor kell megélni, amikor történik, különben az ember lemarad. Közben pedig együtt élsz a szurkolókkal is. Felkiáltassz, énekelsz és tapsolsz…

…ezek után lehet meglepõdsz kedves olvasó, de talán az egyik leg emlékezetesebb mozzanat mégsem valamelyik gól volt számomra. Ha egyetlen egy dolgot kéne kiemelnem, az Mata mutatványa volt, mikor is térden állva „szaladt” a labda után. Tapsvihar volt a jutalma. Szív és tûz. Az igazi United szellem. Nincs elveszett labda. Nincs elveszett mérkõzés. Az egész csapaton érezni lehetett ezt, így elégedett mosollyal az arcunkon indultunk lefelé a mérkõzés végén. A tömeg megindult a kijárat irányába. Még késõ délután is a Glory, Glory Man United dalt lehetett a városban hallani. Ezt a dalt vitte a manchesteri szél, mikor aznap este álomra hajtottuk fejünket.

Vasárnap, ébredés után következett az utazás 2. legizgalmasabb állomása, a stadion és múzeumlátogatás. Az út már ismerõs volt. A bejárat új. Máshova vezet. A csodált világ kulisszái mögé. Egy több mint 100 éves sztori kulisszái mögé, melynek minden pillanata felelevenedik, miközben elérkezel a gyülekezõ helyre. Örömteli és szomorú pillanatok elevenednek meg szemünk elõtt. Mindeközben az az érzése támad az embernek, hogy részese ennek a történetnek, hogy benne él a csodában. Rengeteget el lehet idõzni a múzeumban. Ha megveszed a belépõt, akkor egész nap visszamehetsz, de a stadionlátogatás idõpontra történik, így célszerû pontosnak lenni. A várakozás örömteli perceit büfével és csocsóasztalokkal gyorsítják a házigazdák. A személyzet nagyon barátságos és segítõkész. Ahogy a túravezetõk is. Volt szerencsénk az elõttünk induló csoport bevezetõjét is végighallgatni. Látszott a túravezetõn, hogy számára ez nem munka, hogy nem zavarja, hogy naponta akár 20-szor is elmondja ugyan azt, mert õ ezért él és hal.

A mi vezetõnk Bill lett. Egy hamisítatlan, jó kedélyû angol úr. Gyorsan elmondta a tudnivalókat, csinált egy gyorsfelmérést, ki honnan jött. Van-e esetleg Leicester szurkoló a társaságban (megsúgom, volt), majd be is invitált minket a stadion mélyére, megkezdõdött a körutazás. Bill nagyon figyelmes volt, lassan és érthetõen beszélt, rengeteg érdekes információt osztott meg velünk. Az embernek olyan érzése volt, hogy úgy is érti mirõl beszél, ha nem tud angolul. A kisujjában volt a stadion minden szeglete. Elmondta, hosszú évek óta dolgozik itt, a többi dolgot nem mondanám el, hallgassa meg Bill történeteit (vagy más túravezetõ történeteit) mindenki személyesen. A túra során volt szerencsénk eljutni az öltözõbe, konferencia terembe, VIP váróba és a kispadokhoz is. Rengeteg fénykép és az emlékein õrzik majd meg az élményt, mely egy életre szól. A túra végeztével a Megastore ajtaja nyílik ki elõttünk. A fellelkesedett szurkolók itt beszerezhetik a számukra szimpatikus ajándéktárgyakat.

Akad itt minden korosztály számára minden. A cumitól kezdve, a cukorkán át, egészen a mezekig. Kiscipõ, nagycipõ, szabadidõ, kulcstartó, rugdalózó…tényleg, szó szerint minden, mindenkinek. Még pár fotó a stadion körül, hisz az sem maradhat el. Sir Alex és Matt Busby szobra valósággal hívogat. Ahogy Best, Law és Charlton szobra is…mindhárom alkotás olyan rendíthetetlenül magasodik fölénk a stadionnál, hogy az ember egészen apró kis pontnak érzi magát. Sugárzik belõlük a klub szellemisége, rendíthetetlensége. A stadion falánál megtalálható a müncheni katasztrófa emlékmûve, valamint egy „alagút”, melyben egy kis kiállítás van örökmécsessel a katasztrófa áldozatairól. Érdemes végigsétálni itt is.

A vasárnap késõbbi része városnézéssel telik, bár itt jegyezném meg, hogy Manchesterben nincs sok látnivaló. A belvárosban van pár szép épület, vannak kellemes kávézók, parkok, el lehet menni a War Imperial múzeumba is, de az igazi látnivaló, amiért a legtöbb ember Manchesterbe utazik az az Old Trafford. Eljutni ide hatalmas ajándék volt számomra, örök emlék. Fájdalmas is a búcsú, de hétfõn indult a gép haza. Emelkedés közben még egy utolsó pillantás vetek az Álmok Színházára…IDE JÖNNI KELL, MÉG TALÁLKOZUNK ÚJRA!

Nektek is hasonló élményekben lehet részetek, ha a ManUtdFanatics Klubbal tartotok valamelyik túrájuk alkalmával!

manutdfanatics.hu

Kövess minket Facebookon, Instagramon, Twitteren és YouTube-on is!

Támogasd adományoddal a ManUtdFanatics.hu működését!