A Utd Unscripted 8. részében a fiatal Angel Gomes mesél arról, hogyan került a Unitedhez, milyen kapcsolatban áll Nanival, illetve milyen érzés volt debütálni 16 évesen.

Gyerekként semmi mást nem akartam, csak focizni. A házunkban mindenből focilabdát próbáltunk csinálni az édesapámmal, illetve a fiú- és a lánytestvéremmel. Vannak videók rólam, ahogy nagyon fiatalon zoknikkal labdázok. A tesóm és apa mindig összegöngyölték, hogy labda formája legyen, aztán odadobták nekem, én meg visszarúgtam. Ez ment mindaddig, amíg meg nem kaptam az első normális labdámat. Így történtek a dolgok.

A testvérem, Rico idősebb nálam, és ő időnként kilopódzott a házból, hogy focizni menjen, de nem mehettem vele, mivel túl fiatal voltam.

Ténylegesen képes lettem volna sírni, csak hadd menjek én is focizni.

Az igazat megvallva ez a vérünkben van. Apám magas szinten játszott különböző klubokban és a portugál ifjúsági válogatottban, a testvérem pedig a Unitedben játszott amikor én felcseperedtem, tehát mindkettejükre felnéztem. Rico az U-9 vagy U-10-es korosztályhoz érkezett, és amikor az U-15-ös csapathoz került, akkor mindig kijártam megnézni a meccseit Carringtonba. 6, 7, 8 éves koromtól kezdve amit tudtam az csak a United volt, de tényleg.

Amíg ő edzett és játszott, én szó szerint az oldalvonalnál próbáltam őt lemásolni, és a cseleimet gyakorolni. Ezt addig csináltam, amíg haza nem kellett mennem, és amikor hazaértem ugyanez történt. Nem hagytam abba a játékot.

Londonban születtem, viszont 3 vagy 4 éves koromban elköltöztünk Salfordba, szóval amit a londoni időszakról tudok az mindössze néhány videó rólunk a lakásunkból. Apa Clarendonban élt, Salford környékén, anya pedig Alsó-Broughton környékén. Mindkét részen töltöttem időt, tehát mindenkit ismerek a két környékről.

Az egyik telepen találkoztam mindig a barátaimmal, és reggeltől estig ott fociztunk, de tényleg. Olyan volt, mint egy nagy család, mindenki közel volt, és mindenki focizott. Édesapám pedig néha nagy meccseket szervezett itt. Nagy családom volt, tehát néha szó szerint a családom játszott a többiek ellen.

Imádta, amikor mindenkit ott volt, így nyilván ő is csatlakozott a játékhoz. Apa egy időben a Salford Cityben játszott a karrierje vége felé, akik pedig látták játszani azt mondják, hogy jó volt. Nem volt a legszerencsésebb a sérülések miatt, de a videók amiket mutatott magáról mikor annyi idős volt mint én, azokon nagyon jól játszott. Csak aztán súlyosan megsérült. Szerettem nézni ezeket a videókat.

Ha az édesapád egy focista, akkor nyilvánvalóan mindig azt tanítja, hogyan kell játszani, de emellett azt is elmondja, hogyan kell felfogni magát a játékot. Menj és érezd jól magad, cselezz, és mindig azt mondta nekem: "Angel, menj és légy szabad."

Ő így játszott. Még ha most mennél a telepre, akkor is mindenki ezt mondaná. Régebben csatlakozott hozzánk játék közben, és még úgy sem tudtunk a közelébe férkőzni, hogy rossz volt a háta.

Néha csak hátrébb álltam és néztem őt, és csak annyit mondtam... wow. Ez igazán klassz volt, mivel ő volt az apám. Mindenki mindig ugyanazt mondta nekem:

"Apád beteg."

Őszintén szólva, tényleg az volt [jó értelemben].

A bátyám se volt rossz. Bármelyik edző, aki együtt dolgozott vele, azt mondaná, hogy jó játékos. Más típusú játékos hozzám képest. Szerettem volna vele együtt játszani, mert ő inkább csatár volt, egy kiváló gólszerző. Imádott lőni, imádott gólokat szerezni, és ő egy olyasvalaki volt, akire nagyon felnéztem fiatalabb koromban. Régebben azt tanította nekem, hogyan kell erőből meglőni a labdát, mert ebben az értelemben más játékosok vagyunk; én jobban szeretem a fineszes lövéseket, a csavarást, míg ő inkább erőből a kapuba vágja.

Még mindig emlékszem rá, ahogy a Unitednél olyanokkal játszott együtt, mint Jesse, Ravel, Tyler Blackett, és sokan mások. A Nike Kupában játszottak a PSG ellen Carringtonban. Emlékszem, ott álltam, és csak azt gondoltam:

Ott akarok játszani. Ezt akarom csinálni.

Tehát fel kellett figyeljenek rám. Minden alkalommal, mikor elmentem megnézni a bátyámat, vittem magammal labdát is, hogy játsszak, amíg várom őt. Minden edzés után az edzők odajöttek hozzám, és míg mindenki hazament, ők csak ennyit mondtak nekem...

"Folytasd, mutasd meg nekünk, mit tudsz. Mutass egy kicsit."

Ez volt az én időm, hogy tündököljek.

Csináltam néhány kis dolgot, néhány kis cselt, ők pedig azt mondták...

"Hé, ő rendben van."

Végül megkértek, hogy játsszak rendesen is, így apa újra elvitt és azóta néhány olyan játékossal maradtam itt, akik azóta is itt játszanak.

A koromnál egyel alacsonyabb korosztályba kerültem a méretem és a testfelépítésem miatt, plusz csak 1 nappal csúsztam ki abból a korosztályból a születésnapom miatt, így úgy gondolták, hogy ez jobb lesz a fejlődésem szempontjából. Végül egy csapatba kerültem olyanokkal, mint Brandon, Jimmy, Mason, Dylan, D'Mani... együtt nőttünk fel, és minden ellenfelet eltiportunk. Felváltva próbálkoztunk kezdőrúgásnál: ki tud átmenni mindenkin és gólt lőni? Emlékszem, a pályának hihetetlen részeiről lőttünk gólokat. Elképesztő volt. Annyira jó csapatunk volt. Ebben a korcsoportban nincs nyomás, csak menj ki és játssz, és valószínűleg ez az életed legjobb időszaka, de tényleg.

Ennél a pontnál már United szurkoló voltam, és annyira sok játékos volt abban az időben, akire fel lehetett nézni. Megnyertük a Bajnokok Ligáját és olyan játékosaink voltak, mint Nani, Ronaldo, Anderson, Tevez és mindenki más, aki ezt az elképesztő csapatot alkotta. Van egy videóm, amit apa készített, ahol miután gólt lőttem sprinteltem és csak annyit ordítottam, hogy "NANIIIIIIIIII", majd cigánykerekeztem egyet. Ő egy olyasvalaki volt, akire egyre jobban felnéztem ahogy az idő telt, főleg azért, mert a család közeli barátja lett.

Ez elég furcsa, de Carlos Queiroz volt édesapám edzője a portugál válogatott ifjúsági korosztályainál. Különleges kötelék van köztük, és még mindig gyakran beszélnek. Nyilvánvalóan Naninak is van kapcsolódása Carloshoz, tehát így kezdődött minden, hogy ő és apa közeli barátok lettek.

Még mindig emlékszem, amikor először mentem a házába 8 éves koromban. Apa azt mondta: "Rendben, elmegyünk valahova." Mindezt mindenféle magyarázat nélkül. Már egy ideje az autópályán voltunk és azt gondoltam: Ez elég messze van. Befordultunk a házhoz, egy nagy házhoz, majd egy nagy kutya kirohan, aztán pedig Nani is kijött, én pedig csak néztem és... wooow.

Szürreális volt, de 30 perc után Naninak köszönhetően fesztelen volt a hangulat. Először is, számomra ő egy híres United játékos, de ő egy teljesen normális ember. Hamarosan a FIFA-val játszottam vele, majd a hátsó kertben együtt fociztunk. Mivel annyira jó volt mindkét lábával, megmutatta nekem, hogyan kell a falhoz rúgni a labdát bármelyik lábaddal újra és újra úgy, hogy aztán az természetes legyen, és képes legyél mindkét lábaddal lőni.

Aztán megkértem, hogy mutassa meg nekem, hogyan csinálja azt a hátra szaltót, amit mindig akkor csinált, amikor gólt szerzett. Ő pedig csak annyit mondott...

"Te NEM akarod megtanulni a hátra szaltót. Ez csak valami, amit én csinálok. Ezt nem tanácsolnám."

Nani nagyszerű. Gyakran áthívott engem és a bátyámat a házához, és a testvéremet elvitte edzésre is. Túlzás nélkül az egyik legkedvesebb, legalázatosabb srác, akivel valaha találkoztam. Most már ő a keresztapám, és bár manapság Amerikában játszik, továbbra is rendszeresen beszélünk.

Ő mindig ott volt, akire felnézhettem, miközben az United akadémiájának ranglétráin lépkedtem feljebb, de őszintén szólva rengeteg példa van erre, amikor ennél a klubnál vagy. Megtanulod a történelmét a klubnak, szóval mindig amikor idegenbe mentünk meccsre, a személyzet idősebb tagjai, mint Tony Whelan vagy Dave Bushell tanítottak valamire. Vártad, hogy felszállj a repülőre, közben meg Tony különböző quiz kérdéseket tett fel: ki volt az első játékos aki ezt csinálta, ki lőtte a legtöbb gólt csereként, és ehhez hasonló kérdések. Mesélt arról, amikor akkoriban ő játszott, illetve mesélt Georgie Bestről és Denis Law-ról, tehát biztosra ment, hogy tudjunk mindent.

A pályán a dolgok jól mentek. Még mindig nem volt elég a futballból számomra - néha volt olyan, hogy a Littleton Road-on edzettem a Uniteddel, aztán egyből mentem a sportfaluba a barátaimmal, hogy ott is játsszak - és sikerült teljesítenem az ambíciómat, hogy a United színeiben játszok a Nike Kupán. Megnyertem a torna játékosa díjat, ami sokat jelentett számomra, mivel pár évvel korábban az oldalvonalnál néztem, ahogy a bátyám játszott ott.

16 éves koromban kerültem először közelebb a felnőtt csapathoz, amikor az U-18-as korosztálynak azt mondták, hogy a következő estén ők lesznek a labdaszedők egy Európa-liga meccsen az Old Traffordon. Mindenki csak bámult: "Labdaszedők? Megfagyunk!" A lelátón akartuk a meccset nézni, de őszintén szólva nem volt rossz, mivel közel lehettél a pályához, így ez egy jó élmény volt. Egy labda se jött felém, így rendben volt!

Elértük az Európa-liga döntőjét abban az évben, ami azt jelentette, hogy Jose Mourinho változtatott a dolgokon a szezon utolsó meccsére a Premier League-ben. Egy fiatal csapatot választott ki, és a padra kerülhettem, miközben még mindig csak 16 éves voltam.

Csak arra emlékszem, hogy a meccs vége felé 2-0-ra vezettünk, én pedig az oldalvonalnál melegítettem, de nem hallottam semmit. A menedzser nekem kiabált és én nem hallottam, szóval egy biztonsági őr látta, hogy mi történik, és ordított nekem. Megfordultam, ő a menedzserre mutatott, én pedig csak: "Oooooo, rendben...beállok!"

Emlékszem, csak álltam ott, néztem a cseretáblát, amin megjelent a 10-es szám, majd Wayne Rooney közeledett felém. Ez volt az utolsó mérkőzése az Old Traffordon United játékosként, tehát hatalmas tapsvihart kapott, mindenki csak éljenzett.

Mindeközben, én csak ott álltam és azt gondoltam... ez őrület.

Ahogy egyre közelebb ért, csak arra tudtam gondolni: "Engem most TÉNYLEGESEN be fognak cserélni."

Annyira hangos volt. Mindenki ujjongott, de még ennek ellenére is hallottam a családomat mögöttem, ahogy üvölt. Néhány jegyet tudtam adni a barátaimnak is, akikkel a telepen nőttem fel, és mindannyiukat hallottam, ahogy üvöltenek nekem.

"GYERÜNK ANGEL!"

Wow.

Visszanéztem, láttam őket ahogy ott állnak és ölelkeznek.

Ahogy Rooney odaért, csak annyit mondott: "Menj és érezd jól magad."

Ugyanazt, amit apa is mindig mondott.

Annyira szürreális volt. Libabőr. Minden.

Amikor beálltam és bemondták a nevem, azt hiszem Alan Keegan mondott valamit a korommal kapcsolatban.

"16 éves korában debütál a 47-es számú Angel Gomes."

Elképesztően szürreális volt.

Jó emberek és jó család van körülöttem, tehát nagyon alázatos voltam és nem volt szükségem segítségre, hogy a földön maradjak ezek után is. Őszintén szólva, a meccs után az U-18-as csapattal mentünk egy tornára, szóval egyből visszakerültem a valóságba. Bár akkor nagyon magasan voltam, emlékezned kell arra, hogy még nem vagy ott, csak az odavezető úton haladsz. Amint belekóstolhattam ebbe, egyből többet akartam, tehát meg kellett mutatnom magam.

Minden alkalommal, amikor felveszem a United mezét, ugyanolyan, mint amikor debütáltam. Hatalmas büszkeséget érzek, és még mindig szürreális a játékoskijáróban állni, még akkor is, ha a padon ülsz. Hatalmas nyomást fejt ki, de ez az amit akarsz, ez része annak, hogy ebben a klubban játszol.

Ha egy futball-őrült gyerek vagy, aki a közelben nőtt fel, akkor ez minden, amire vágyhatsz.

Manutd.com

Kövess minket Facebookon, Instagramon, Twitteren és YouTube-on is!

Támogasd adományoddal a ManUtdFanatics.hu működését!