Jenkifoci: Nem meglepő Pochettino amerikai távozása

Maurici Pochettino Manchesterbe érkezése kapcsán az amerikai labdarúgás legszakavatottabb magyarországi szakértőjét, a Jenkifoci blog alapítóját és szerkesztőjét, Kun Tamást kérdeztük.


Mennyire érte hidegzuhanyként az amerikai futballközvéleményt Pochettino távozása?

Magát a távozást nem nevezném különösebben meglepőnek. Az amerikai labdarúgás berkein belül kevesen gondolták úgy, hogy Pochettino kitölti a 2030-as világbajnokságig szóló szerződését. Ő alapvetően egy klubedző, akinek a mindennapi munka, a folyamatos taktikai építkezés és az európai klubfutball jelenti a természetes közeget. Ráadásul egy olyan kaliberű szakemberről beszélünk, akinek a neve eddig is állandóan felmerült, amikor egy-egy európai csapatnál edzőt kerestek. Nem véletlen, hogy a nyári szerződés-hosszabbításakor a kontraktusába foglalta, hogy ha egy nagy európai sztárcsapat megkeresi őt, akkor szabadon tárgyalhasson az adott együttessel.
 

Ami viszont valamelyest meglepő volt, az a távozás időzítése. Arra talán kevesebben számítottak, hogy már ilyen hamar, mindössze néhány hónappal a szerződéshosszabbítás után elhagyja az amerikai válogatottat. De a Manchester United a gyengébb eredmények dacára manapság is olyan volumenű presztízzsel rendelkezik, hogy sem az amerikai szurkolók, sem a válogatott játékosai, sem a „soccerrel” foglalkozó szakírók nem kérdőjelezik meg az argentin döntését.
 

Mindezzel együtt úgy gondolom, hogy az amerikaiak kifejezetten jól döntöttek, amikor meghosszabbították Pochettino szerződését. Ennek ugyanis most egy nagyon is kézzelfogható előnye van: a Manchester Unitednek komoly kivásárlási díjat (a hírek szerint több mint 10 millió dollárt) kellett fizetnie az Amerikai Labdarúgó Szövetségnek. Ha a nyári világbajnokság után távozott volna az argentin, akkor egy centet sem kaptak volna érte.
 

Most ezt a bevételt – ami megjegyzem, több mint Pochettino egyéves amerikai keresete - akár arra is fordíthatják, hogy egy hasonlóan komoly kaliberű trénert csábíthassanak az Egyesült Államok kispadjára.
 

Tehát az amerikai szövetség a nyáron meghozott döntésével egyszerre biztosította a világbajnokság után szakmai folytonosságot és mellette pénzügyileg is jól járt.
 

Mit gondolsz, mi dönthetett a váltás mellett?

A válasz szerintem pofonegyszerű: mint az előbb is említettem, Pochettino klubedző, és mindig is ez volt az identitása. Nemrég egy, a BBC-nek adott interjúban saját maga is nyilatkozott arról, hogy hiányoznak neki az európai topfutball mindennapjai. Emellett hosszan ecsetelte, hogy mennyire nehézzé teszi a szövetségi kapitányi munkát az, hogy évente csak pár alkalommal dolgozhat együtt a játékosaival. Konkrétan úgy fogalmazott, hogy a válogatott mérkőzések után olykor ürességet érzett, mert nem tudta folytatni a közös munkát, nem tudott napi szinten folyamatosan kommunikálni a játékosokkal és tovább fejleszteni a játékosokat és a magát a csapatot.
 

Pochettino habitusához és munkamódszeréhez jobban passzol a napi szintű kapcsolatépítés, a rendkívül intenzív edzésmunka, a taktikai részletek folyamatos csiszolása és a játékosok egyéni fejlesztése. Ehhez a ritmushoz ért, mert ezt a munkamódszert szokta meg és így dolgozott hosszú éveken át. A válogatottnál viszont néhány nap alatt kell felkészíteni a csapatot, ráadásul a játékosok különböző klubokból, eltérő fizikai és mentális állapotban érkeznek.
 

Ezzel együtt nem állítanám, hogy Pochettino ne élvezte volna az amerikai munkát. Hatással volt rá az alapvetően pozitív amerikai közeg és a nyári hazai rendezésű világbajnokság katartikus élménye. Emellett nagyon sok játékossal megtalálta a közös hangot. Hogy mennyire mély nyomot hagyott benne az elmúlt pár év, azt jól illusztrálja, milyen meghatottan és érzelmesen nyilatkozott a távozását bejelentő sajtótájékoztatón.
 

Viszont a Manchester United az még ma is a Manchester United. És hogy még egy bölcset mondjak: a Premier League az még mindig a Premier League. Egy ilyen klub irányítása óriási szakmai kihívás, amivel ráadásul visszatérhet abba a közegbe, ahol a legjobban érezte magát.

 


Hogyan értékelnéd összességében a Pochettino-érát az USMNT élén?

Az összkép pozitív. Még akkor is, ha a fejlődési ív nem volt töretlen és nem feltétlenül hozta ki az abszolút maximumot a csapatból. De egyértelműen előrébb jár az amerikai válogatott, mint ahol a megérkezése előtt volt. Pochettino azt követően vette át az együttest, hogy a jenkik csúfos kudarcot vallottak a 2024-es hazai rendezésű Copa Américan. Az a bukta nem csak az előző kapitány, Gregg Berhalter szakmai kudarca volt, hanem a játékosok elkényelmesedésének és a csapatjáték sematikussá válásának logikus következménye. Ezekből a romokból kellett új várat építeni.
 

De ez az építkezés nem volt zökkenőmentes. Az első hónapokban inkább a kísérletezés dominált, ez pedig meglátszódott az eredményeken is. A Panama elleni győzelemmel biztatóan indult a Pochettino-éra és a Jamaika elleni Nemzetek Ligája-negyeddöntőt is sikerrel vette a csapat, de közben becsúszott egy sima vereség hazai pályán Mexikó ellen. Ami különösen fájó volt az amerikai szurkolóknak, hogy ezzel megszakadt az ellenük az ősi rivális ellen produkált történelmi, hét meccses veretlenségi széria.
 

2025 márciusában azonban jött az igazi hidegzuhany: az amerikaiak kikaptak Panamától a Nemzetek Ligája elődöntőjében, majd a bronzmérkőzésen Kanadától is. Ez azért is volt mélyütés, mert a sorozatot ezt megelőzően zsinórban háromszor nyerte meg az amerikai válogatott. Júniusban aztán Törökország és Svájc is legyőzte őket, utóbbi ráadásul 4–0-ra. Ez volt a totális mélypont, de ezek a meccsek kellettek ahhoz, hogy az argentin szakember megkapja azokat a benyomásokat, információkat és statisztikai adatpontokat, amelyekből újraépítheti az együttest.
 

Pochettino az első időszakban sokat kísérletezett az ideális felállás és a megfelelő játékos-összetétel megtalálásával. Taktikai szempontból azonban az alapfilozófiájából nem engedett: intenzív, agresszív védekezést, gyors labdaszerzéseket és dinamikus, kapura törő támadójátékot szeretett volna látni. A kezdeti időszakban több felállást is kipróbált, a tradicionális négyvédős rendszerektől a három belső védőre épülő, hibrid struktúrákig.
 

Idővel egyre rugalmasabb játékrendszert alakított ki, amelyben a csapat labdabirtoklásban és védekezésben is más-más szerkezetet vehetett fel. A leginkább bevált formula a következő lett: védekezésben a kompaktabb 4-3-3 volt az alapfelállás, de a labdakihozatalok és támadásépítés során a több dinamizmust és kreativitást lehetővé tevő 3-2-4-1 struktúrára váltottak.
 

Ebben hibrid rendszerben a szélső védők magasra húzódva biztosították a szélességet, miközben a szélső támadók és a támadóbb szellemű középpályások szabadabban mozoghattak a felszabaduló területekben, keresve a lehetőségeket. Ez különösen fontos volt olyan futballisták esetében, mint Christian Pulisic (AC Milan), Weston McKennie (Juventus) vagy Malik Tillman (Bayer Leverkusen), akik labda nélküli mozgásukkal és kreatív labdás megoldásaikkal megbonthatták az ellenfél védelmét.
 

A középpálya egyensúlyának megteremtésében kulcsszerepet pedig játszott Tyler Adams (Bournemouth), aki elsősorban a védekező feladatokért és a középső területek biztosításáért felelt.
 

Pochettino amerikai válogatottjánál a labdabirtoklás és a türelmes támadásépítés is kiemelt szerepet kapott. Ezt jól illusztrálja, hogy az Opta adatai szerint 2010 óta egyetlen amerikai szövetségi kapitány irányítása alatt sem volt ilyen magas a csapat meccsenkénti átlagos labdabirtoklása (57,8 százalék), emellett az átlagosan elért sikeres passzok száma (452), valamint a passzpontosság (86,6 százalék) is az ő regnálása alatt volt a legmagasabb. Ez azonban nem jelentett öncélú labdajáratást vagy lassú, kiszámítható futballt. A cél az ellenfél védelmének megbontása, a szabad területek megtalálása és azok gyors kihasználása volt.
 

Vagyis a türelmes építkezés és a gyors, dinamikus támadásvezetés nem egymás alternatívái voltak, hanem ugyanannak a taktikának a részei: a csapat akkor tartotta meg a labdát, amikor erre volt szükség, és akkor gyorsított, amikor megnyílt előtte a lehetőség.
 

Védekezésben sem az volt a cél, hogy az amerikaiak állandóan és teljes létszámban letámadják az ellenfelet. Többnyire a csatár kezdte meg a presszinget, majd a közelében lévő játékosok is bekapcsolódtak, a többiek pedig igyekeztek elzárni az ellenfél előtt a passzolási lehetőségeket. Ha pedig elveszítették a labdát, azonnal megpróbálták visszaszerezni, még mielőtt az ellenfél felállhatott volna a támadáshoz.
 

A fejlődés 2025 második felében vált igazán látványossá. Nyáron a CONCACAF Aranykupa döntőjéig jutott az amerikai válogatott, ősszel pedig még meggyőzőbb teljesítményeket nyújtott: Japánt 2–0-ra, Ausztráliát 2–1-re győzte le, majd a Paraguay elleni siker után Uruguay-t 5–1-re ütötte ki. Utóbbi mérkőzés különösen beszédes volt, hiszen Pochettino egy erősen rotált csapatot küldött pályára, a csapat mégis lenyűgöző teljesítményt nyújtott. Ez jól illusztrálta, milyen jól működik a Pochettino-terv, hiszen a személyi állomány kicserélése sem törte meg a lendületet.
 

A 2026-os világbajnokságon pedig a Paraguay elleni nyitómeccsen gáláztak Balogunék (4-1). Később a csapat csoportelsősége és továbbjutása is azt mutatta, hogy Pochettino munkája beérett. A kieséses szakaszban aztán Boszniát is legyőzte az USA, ami az amerikaiak első, kieséses szakaszban aratott győzelme volt 2002 óta. Ugyanakkor a Belgium elleni súlyos nyolcaddöntős vereség (1-4) jelezte, hogy a világ legszűkebb elitjéhez még nem sikerült felzárkózni. Azt már csak zárójelben teszem hozzá, hogy jó lett volna megnézni ezt a meccset a Trump-Infanto duó által összehozott Balogun-botrány nélkül. Az eltörölt piros lap miatti nemzetközi felháborodás megtörte a csapat körüli pozitív atmoszférát, Belgiumnak pedig elképesztő motivációt adott.
 

Ha már motiváció. Pochettino amerikai munkássága kapcsán a nagyon fontosnak tartom kiemelni az általa szorgalmazott és végrehajtott kulturális változást. Ahogy az előbb is felidéztem, Pochettino egy elkényelmesedett csapatöt örökölt meg Gregg Berhaltertől. Amerikai elődje nagyon jó viszonyt ápolt a játékosokkal, talán már túl jó viszonyt is, a csapat-összetartások gyakran egy vidám kempingezésre emlékeztettek, ahol mindenki jóban van mindenkivel, de hiányzik a hierarchia, a számonkérés, az őszinte szembenézés és felelősségvállalás. De ami leginkább szembeötlő volt a külső szemlélők számára is, hogy a válogatott meccsein nincs jelen az a fajta versenyszellem, intenzitás és küzdeni akarás, ami szinte minden korábbi amerikai válogatott generációt jellemzett. Pochettino ezen akart változtatni. Világossá tette, hogy senkinek nincs bérelt helye a válogatottban, és a klubjában betöltött státusza vagy korábbi érdemei alapján senki sem tekintheti magát automatikus kerettagnak. Ennek leglátványosabb példája Christian Pulisic esete volt: az amerikai labdarúgás legnagyobb sztárjával szemben is vállalta a konfliktust, amikor a játékos a 2025-ös CONCACAF Aranykupa helyett a nyári pihenőt választotta. Pochettino nyíltan kommunikálta, hogy nem tartja helyes mentalitásnak, hogy egy válogatott labdarúgó egyénileg válassza ki, hogy mely versenysorozatokban kíván részt venni. Az argentin tréner remekül kezelte a helyzetet. Meghúzta a határokat, de nem keltett nagy botrányt, ami látványos szakítást eredményezett volna a keret talán legjobb játékosával.
 

A kultúraváltás az említett Aranykupán vált igazán kézzelfoghatóvá. A fiatalabb, kevésbé tapasztalt játékosokból álló amerikai csapat olyan küzdőszellemet és összetartást mutatott, amelyet maga Pochettino is külön kiemelt. Közben több olyan fiatalnak is lehetőséget adott, akik akkor még az MLS-ben játszottak, de részben remek válogatott teljesítményüknek köszönhetően ma már Európában futballoznak (Alex Freeman – Villarreal, Sebastian Berhalter, Max Arfsten – Middlesbrough).
 

A Manchester United szempontjából éppen ez a kulturális dimenzió lehet az egyik legérdekesebb kérdés. Pochettino korábbi klubjainál is fontosnak tartotta a kemény munkát, a kollektív felelősségvállalást és azt, hogy a csapat érdeke minden egyéni státusznál előrébb való legyen. Az amerikai válogatottnál megmutatta, hogy a legnagyobb sztárokkal szemben is hajlandó érvényesíteni az elveit, és nem tekinti érinthetetlennek azokat sem, akik a klubjukban kiemelt szerepet töltenek be. Manchesterben ez különösen fontos lehet egy olyan öltözőben, ahol az elmúlt években sokszor éppen a hierarchia, az egyéni érdekek és a következetlen elvárások jelentettek problémát.
 

Ráadásul ez a kulturális átformálás a Unitednél gyorsabb is lehet, mint az amerikai válogatottnál volt, hiszen Manchesterben nem csupán néhány hetente találkozik majd a játékosaival: napi szinten dolgozhat velük, következetesen számon kérheti az elvárásait.

 


 

Miben fejlődött látványosan az amerikai válogatott a keze alatt, és mi volt az, ami kevésbé működött?

A kultúraváltást és a mentális fejlődést az előző válaszomban már ecseteltem. Emellett a legnagyobb előrelépést szerintem a játék intenzitásában, a letámadásban és a labda nélküli munkában lehetett tetten érni. Pochettino csapatai hagyományosan magas intenzitással futballoznak, agresszíven támadják az ellenfelet, és megpróbálják minél hamarabb visszaszerezni a labdát. Ezt a filozófiát igyekezett az amerikai válogatottnál is meghonosítani.
 

Az előző kapitány, Gregg Berhalter inkább a részletesen megszervezett, kötöttebb játékrendszerben hitt. Játékosaitól pontos helyezkedést és előre begyakorolt mozgásokat várt, a labdabirtoklás mellett pedig nagy hangsúlyt fektetett a csapat védekezési biztonságára is. Mauricio Pochettino ezzel szemben nagyobb szabadságot adott a támadóinak: arra ösztönözte őket, hogy többet mozogjanak, keressék az üres területeket, és bátrabban hozzanak saját döntéseket. Mindez azonban nem jelentett szervezetlenséget: Pochettino is tudatosan felépített csapatjátékra törekedett, csak nagyobb teret engedett a játékosok kreativitásának, miközben a gyorsabb, agresszívabb védekezésre és a labdavesztések utáni azonnali visszatámadásra is nagyobb hangsúlyt helyezett.
 

Az argentin szakemberrel az amerikai csapat sokkal változatosabban próbálta megjátszani a támadóharmadot. Pochettino lendületet és agilitást hozott, egyúttal pedig felszabadította a támadásban résztvevő játékosok kreatív energiáit is.
 

A támadásépítés sokkal rugalmasabbá vált. Ahogy korábban is említettem, az argentin nem ragaszkodott egyetlen merev felálláshoz: a csapat a labdabirtokláskor és a védekezés fázisaiban akár eltérő formációt is alkalmazhatott. Ezáltal nehezebben lehetett előre kiszámítani a játékukat.
 

A másik fontos előrelépés a keret mélységének növelése volt. Mint mondtam, nem voltak „érinthetetlenek” az ő válogatottjában. Volt, hogy Pulisic nem kapott meghívót, máskor McKennie ült a padon. Mindez pedig azt jelentette, hogy sok olyan játékos előtt megnyílt a válogatott kapuja, akik eddig kevesebb lehetőséghez jutottak. Pochettino nagyon bátran vetett be újoncokat és több futballistának adott valódi lehetőséget arra, hogy beverekedje magát a válogatottba.
 

Ami kevésbé működött a Pochettino időszakban, az talán a védekezés stabilitása volt. A nagyobb intenzitás és agresszív letámadás gyakran egyéni hibákon bukott el és amikor az ellenfél túljutott ezen az első, előre tolt védelmi vonalon, gyakran hatalmas területek szabadultak fel, amelyeket egy-egy erősebb válogatott könnyedén ki tudott használni. Ezen az sem segített, hogy az argentin szakember többéves regnálása alatt sem tudott megtalálni egy megbízható kapust, egy olyan egyenletes teljesítményt nyújtó, nagy bakikat nem vétő hálóőrt, akinek teljes nyugalommal odaadhatta volna a válogatott egyes számú mezét. Indokolatlanul nagy bizalmat szavazott a New York City FC kapusának, Matt Freese-nek, aki ugyan időnként képes volt bravúros védésekre, ám képességei több szempontból is korlátozottak a modern futball követelményeihez mérten, ráadásul a nyomás alatt hajlamos volt meginogni. Csak szövetségi kapitányi időszakának utolsó meccsein jött rá, hogy ezen a poszton változtatnia kell.
 

Milyen volt a kapcsolata a keret meghatározó alakjaival, például Christian Pulisic-kel vagy a többi európai topligában edződő sztárral?

Ahogy a Pulisic-kel történt Aranykupás eset is igazolja, Pochettino nem félt felvállalni a konfliktust a „vezérbikákkal”, de tette mindezt úgy, hogy kerülte az eszkalációt. Kommunikációja nem rombolta, hanem építette a csapategységet. Már a kezdetektől fontosnak tartotta, hogy személyes kapcsolatot alakítson ki a játékosaival: Pulisic például az első közös időszakukban kifejezetten pozitívan beszélt arról, hogy az argentin szakember szeretné őket emberként is megismerni, és közel kerülni a csapathoz.
 

Ugyanakkor a Pochettino világossá tette, hogy a klubban betöltött státusz vagy a korábbi érdemek senkinek nem biztosítanak automatikus helyet a válogatottban. Tyler Adams később arról beszélt, hogy a kapitány már az első naptól egyértelmű szabályokat és elvárásokat állított fel: a bizalmat nem lehet eljátszani, a szabályokat be kell tartani, a csapattársakat pedig tisztelni kell. Ez a hozzáállás a többi európai topligában szereplő játékosra is vonatkozott, nemcsak Pulisic-re.
 

A kapcsolata a sztárokkal tehát alapvetően kölcsönös tiszteleten alapult, de nem jelentette azt, hogy feltétel nélkül mindenben egyet kellett érteniük. Pochettino egy vérprofi, intenzív habitusú edző, aki szereti, ha a játékosai elfogadják az elképzeléseit, és teljes mértékben alárendelik magukat a közös célnak. Mindenki egyenlő volt és mindenki közös felelősséggel bírt.
 

Pochettino nem volt a „kasztrendszer” híve, csapatát nem osztotta fel sztárokra és zongoracipelőkre.Azt akarta elérni, hogy mindenki ugyanazokat az elvárásokat teljesítse, és a keretbe kerülés ne alapjog legyen, hanem az aktuális teljesítménnyel és a hozzáállással lehessen kiérdemelni azt. Bárhogy is hívják az adott játékost és bármilyen klubban is játszik, bármilyen bajnokságban. Az már csak plusz adalék, hogy ez a fajta következetesség nemcsak a konfliktusokat kezelésében segített, hanem a csapaton belüli versenyszellemet és az összetartozást is erősítette.

 


 

Hogyan bánt a fiatal tehetségekkel és a perememberekkel?

Szerintem ez volt Pochettino egyik legnagyobb erőssége az amerikai válogatottnál. Nem kizárólag a már befutott játékosokra épített, hanem folyamatosan kereste azokat a futballistákat, akikben hosszabb távon lehetőséget látott. Függetlenül attól, hogy az adott játékos egy európai topligában, vagy éppen az MLS-ben szerepel. Minden amerikai játékos úgy érezhette, egyenlő esélyekkel indul a csapattagságért folytatott versenyfutásban.
 

A teljes időszaka alatt több mint 70 játékost próbált ki, jórész fiatal tehetségeket. A ma már a Bajnokok Ligájában futballozó Alex Freeman például kifejezetten jó példa arra, hogyan lehet egy korábban kevésbé ismert MLS-játékost fokozatosan beépíteni a válogatottba, majd akár világbajnoki kerettaggá tenni.
 

A nyári VB-t követő őszi barátságos meccseken pedig egyfajta generációváltást is elindított, készülve a 2028-as hazai rendezésű olimpiára és a 2030-as világbajnokságra. Olyan futballistáknak adott lehetőséget, mint a mindössze 17 éves csúcstehetség, Cavan Sullivan (Philadelphia Union), aki a Mexikó ellen 3-0-ra megnyert októberi meccsen az amerikai válogatott történetének legfiatalabb gólszerzője lett. Vagy említhetném a most még a New York Red Bulls-ban futballozó, de európai topcsapatok által figyelt Julian Hallt, aki első három válogatott meccsének mindegyikén gólt lőtt.
 

Pochettino egyik legfontosabb öröksége talán éppen az, hogy mélyebb keretet és versenyképesebb játékosállományt hagyott maga után, mint az elődje, Gregg Berhalter tette.
 

Taktikai szempontból milyen Manchester Unitedre számítsunk a múlt alapján Pochettinótól?

Kevés meglepetésre számítok tőle, hiszen Pochettino korábbi csapatainál és az amerikai válogatottnál is jól kirajzolódtak azok az alapelvek, amelyeket várhatóan Manchesterben is viszontláthatunk majd. Egy intenzív, agresszív, sokat futó Manchester Unitedre számítok, amely már az ellenfél térfelén igyekszik megnehezíteni a labdakihozatalt, és labdavesztés után is azonnal megpróbálja visszaszerezni a labdát. Pochettino számára ugyanis különösen fontos, hogy a játékosai labda nélkül is rengeteget dolgozzanak, és csapatként, egymást segítve védekezzenek. Ennek a legjobb példáját talán a Tottenhamnél láthattuk, amellyel az argentin szakember több szezonon keresztül is a Premier League élmezőnyében szerepelt.
 

Támadásban a gyors szélsőjátékra és a lendületes, kapura törő megoldásokra számíthatunk, de az amerikai válogatottnál látottak alapján nem szabad kizárólag a gyors kontrákra gondolni. Pochettino csapatai türelmesen is képesek felépíteni a támadásaikat, járatni a labdát, keresni az ellenfél védelmén nyíló réseket, majd a megfelelő pillanatban felgyorsítani a játékot. Vagyis egyszerre törekednek a labda megtartására és arra, hogy a kínálkozó lehetőségeket minél gyorsabban kihasználják.
 

A Manchester United jelenlegi kerete ugyanakkor nem feltétlenül illeszkedik tökéletesen ehhez a játékfelfogáshoz. Éppen ezért különösen érdekes lesz látni, hogyan tudja Pochettino átültetni az elképzeléseit az angol csapatra, és mennyit kell majd változtatnia az eredeti tervein.
 

Van-e szerinted olyan amerikai válogatott játékos, akit Pochettino akár már januárban vagy jövő nyáron megpróbálhat magával vinni Manchesterbe?

Azt előre leszögezem, hogy az amerikai médiagépezetet és az angol spotsajtó pletykaéhségét ismerve biztos vagyok benne, hogy a közeljövőben legalább 4-5 amerikai válogatott játékost szóba hoznak majd a Manchester Uniteddel. De ebben nincs semmi váratlan, ma így működik az átigazolási pletykagyár, ami már-már külön műfajjá vált a sporthírek világában.
 

Hogy ezeknek mennyi alapjuk lesz, ezt előre nehéz felmérni. De ha én mondhatnék egy olyan játékost, aki biztosan hasznos lenne a Manchester United számára, akkor Tyler Adams-re esne a választásom. A Bournemouth védekező középpályásának képességeit, valamint a munkamorálját, vezetői karizmáját és intelligenciáját az egész Premier League-ben elismerik. Ráadásul ő tökéletesen illeszkedhet Pochettino elképzeléseibe: rendkívül intenzív, agresszív a játékstílusa, kiválóan olvassa a játékot, és a letámadásban is az egyik legjobb amerikai futballista. Pochettino érezhetően sokra tartja őt, hiszen az amerikai válogatottban megkapta tőle a csapatkapitányi karszalagot.
 

A másik érdekes név Antonee Robinson. A Fulham balhátvédje az elmúlt években a Premier League egyik legjobb szélsőhátvédjévé nőtte ki magát, és támadásban, sebességben, illetve intenzitásban is megfelelhet Pochettino elvárásainak. Nem véletlenül szemeztek vele az elmúlt években olyan topligás élcsapatok, mint a Liverpool vagy az AC Milan.
 

Folarin Balogun neve szintén felmerülhet. A Monaco csatára elvágyódik a hercegeségi csapatból, nyáron egy hajszálra volt attól, hogy az Evertonnál kössön ki. Korábban az AC Milan, a Juventus és az Inter is a kívánságlistáján tartotta őt. Az ő sokoldalúsága értékes lehetne Manchesterben is. Pochettino egy olyan csatárt kapna vele, aki nemcsak befejezőemberként, hanem a teljes támadójátékban hasznos lehet. Nem klasszikus, statikus középcsatárról van szó. Az egyik legfontosabb erőssége a labda nélküli mozgása, amivel területet nyit a csapattársaknak. De a passzjátékban is remek. Emellett rendkívül gyors és ha elkapja a fonalat, akkor a befejezései is rendre „ülnek”.
 

Végül a 22 éves Alex Freemant is szeretném még megemlíteni. A jobbhátvádként és középhátvédként is bevethető tehetség nemrég tette át székelyét az MLS-ben szereplő Orlando City-ből a Bajnokok Ligájában is vitézkedő Villarrealba. Ott zökkenőmentesen sikerült a beilleszkedése gyorsan felvette a topligás ritmust. Ami mellette szól, hogy ő igazi „Pochettino-találmány”. Az MLS-ben ugyan sokan ismerték a benne rejlő potenciált, de kevesen gondolták azt, hogy ilyen hamar a válogatott alapemberévé, majd BL-szintű játékossá tud majd válni.


ManUtdFanatics.hu

Kövess minket Facebookon, Instagramon és YouTube-on is!
Töltsd le a ManUtdFanatics.hu mobil applikációt Androidra és iOS-re!



Támogasd adományoddal a ManUtdFanatics.hu működését!

Hozzászólások

Támogatás

Támogasd adományoddal
a ManUtdFanatics.hu működését!