Sir Alex Ferguson - Önéletrajz, 9. fejezet - Roy Keane

December elején a könyvesboltok polcain elérhetõ a Partvonal kiadó által megjelentetett könyv, melynek címe: Sir Alex Ferguson - Önéletrajz.


A kiadó rendkívüli ajándékkal kedveskedik minden magyar Manchester United Fanatikusnak, hiszen lehetõvé tette, hogy beleolvashassatok a könyvbe és engedélyt adott rá, hogy három fejezetet megosszunk Veletek.

Reméljük, a kedvcsináló fejezetek után rengetegen elolvassátok a telje, 432 oldalas kötetet, mely garantáltan nagyszerû, bennfentes információkkal is szolgál az olvasó számára.

Elsõként azt a fejezetet olvashatjátok, mely Roy Keane-rõl szól:

 

 


ROY KEANE


Roy energikus, rámenôs játékos volt, ugyanakkor finom ösztöne volt a focihoz és a taktikához. Neki volt a legtöbb szava az öltözôben, amikor együtt dolgoztunk. Sok terhet levett a vállamról, és biztosította, hogy az öltözôben mindig magas szinten maradjon a motiváltság. Egy menedzser sohasem mondhat le az effajta segítségrôl.


Amikorra Roy 2005 novemberében elhagyta a Unitedot, a kapcsolatunk már megromlott. Elég határozott véleményem van arról az eseménysorozatról, amelynek végén átigazolt a Celtichez. De elôbb azt mesélném el, miért volt olyan roppant nagy hajtóerô a klub számára.


Ha Roy Keane úgy gondolta, hogy valaki nem igyekszik eléggé, azonnal nekiesett. Sok játékos nézett szembe a haragjával, amikor elkövette ezt a bûnt, és nem volt hová elbújni elôle. Én sosem éreztem úgy, hogy ez jellemhiba lenne. Az én idômben mindvégig segítettek az ilyen erôs személyiségek a csapat tevékenységének alakításában. Bryan Robson, Steve Bruce, Eric Cantona mind kikényszerítette a menedzser és a klub akaratát.


Amikor még én is játszottam, a menedzserek ritkán kérdezték ki a játékosokat azokban a közvetlenül meccs utáni, magas adrenalinszintû pillanatokban. A mutogatás többnyire a játékosoktól indult, gyakran a fürdôben. Alaposan össze is veszhettek, miközben a víz még folyt: – Te hagytad ki azt a helyzetet, te…!


Játékosként én mindig a kapusokat és a védôket hibáztattam a gólokért. Így tudtam, hogy ha kihagyok egy helyzetet elöl, akkor kamatostul visszakapom a sértéseket azoktól, akiknek a kevésbé látványos szerep jutott. Ez az ôszinte bírálat kockázata. Napjainkban a menedzsereknek mindig megvan a mondanivalójuk a meccs után. Ha elemezni, bírálni kritizálni vagy dicsérni akarnak, akkor már az utolsó sípszó után tíz-tizenöt perccel megtehetik.


Royjal voltak erôs súrlódások és drámai epizódok, amikor megpróbálta ráerôltetni az akaratát a csapatra. Egyszer, amikor bementem az öltözôbe, éppen Roy és Ruud van Nistelrooy veszekedett teljes erôbedobással. A többi játékosnak kellett szétszedni ôket. Van Nistelrooynak legalább volt mersze szembeszállni Royjal, amit nem mindenki tett meg. Félelmetesen indulatos ember volt. Ha mérges volt, azonnal belekötött valakibe.


Azt hiszem – és ebben Carlos Queiroz is egyetért velem –, hogy Roy Keane viselkedése megváltozott, amikor rá kellett döbbennie, hogy többé már nem a régi. Mi biztosak vagyunk ebben. Mivel abban is biztosak voltunk, hogy bizonyos erényei megfakultak a kora és a sérülései miatt, megpróbáltuk megváltoztatni a szerepkörét úgy, hogy az egyaránt szolgálja az ô javát és a miénket.


Ezért arra biztattuk, ne fussa be az egész pályát, és ne menjen annyit elôre. Ha egy csapattársa megkapta a labdát, Roy mindjárt elkérte tôle. Ez amúgy tiszteletre méltó tulajdonság. A Unitednál szinte a vallásunk volt, hogy ha az egyik játékosunknál ott a labda, akkor mindenki mozog, és mindenki részt vesz a játékban. Roy viszont már abban a korban volt, amikor ezt nem kellett volna csinálnia, de ô nem tudott szembenézni ezzel.


Azt hiszem, tudta, hogy igazunk van ebben, de túl büszke volt ahhoz, hogy belássa. Ôt a saját szenvedélyei építették fel. A kihagyása elôtti szezonban már elkezdte a fizikai gyengeség jeleit mutatni, amennyiben már nem ért vissza idôben, hogy ellássa a védekezô feladatait is. Már nem volt ugyanaz a játékos – de hogy is lehetett volna annyi csípô- és porcmûtét után? Ráadásul igen sokáig játszott sok kemény összecsapás frontvonalában.


Roy a meccseken kivételesen sok energiát adott ki magából, de amikor az ember belép a harmincas éveidbe, már nehéz átlátni, hogy mikor megy rossz irányba. Nem tudja megváltoztatni az alapállását, amely korábban oly sok sikerhez segítette hozzá. Számunkra nyilvánvalóvá vált, hogy már nem ugyanazzal a Roy Keane-nel van dolgunk.


Azt a megoldást választottuk, hogy Royt a középpálya középsô részén, mindig ugyanazon a területen mozgattuk. Innen irányíthatta a játékot. Szerintem a lelke mélyén ô tudta a legjobban, hogy mi a helyzet, de egyszerûen nem volt szíve lemondani régi karizmatikus szerepérôl.


Ez volt annak az összeütközésnek a hosszú távú kontextusa, amelynek végén elhagyta a klubot, és leszerzôdött a Celtichez. Afféle Pán Péternek képzelte magát, de hát senki sem az. Még talán Ryan Giggs áll a legközelebb a mesebeli kortalan figurához, de hát neki sohasem volt komoly sérülése. Roynak viszont volt néhány súlyos. A csípôproblémája okozta a fizikai erejében a legnagyobb visszaesést.


Kapcsolatunkban az elsô nagyobb repedés a 2005/6-os szezon elôtt, a portugáliai edzôtáborozás során keletkezett. Carlos Queiroz elôrement elôkészíteni a terepet, mert ez az ô ötlete volt, majd beengedett bennünket a lehetô legcsodálatosabb létesítménybe, Vale do Lobóba. Valósággal földönkívüli hely ez. Edzôpályák, konditerem és kis házak, amelyek tökéletesen megfeleltek a játékosoknak.


Én a Franciaországban töltött nyaralásomból érkeztem oda. A stáb és a játékosok már befészkelték magukat a villáikba. De rossz hír várt: Carlos és Roy között elmérgesedett a helyzet.
 

Kérdeztem, mi a probléma? Carlos elmondta, hogy Roy szerint a Vale do Lobo-i házak nem ütik meg a kívánatos színvonalat, és ô nem hajlandó megmaradni a sajátjában. Carlos elmondása szerint Roy az elsô házat azért utasította vissza, mert az egyik helyiségben nem volt légkondi. A másodikkal ugyanez volt a baja. A harmadik, amelyet én is láttam, igazén fantasztikus ház volt, de Roynak ez sem felelt meg. A családjával együtt egy faluval odébb, Quinta do Lagóban akart lakni.


Elsô este grillpartit rendeztünk a hotel belsô udvarán. Csodálatosan meg volt szervezve. Roy odajött hozzám azzal, hogy beszélni akar velem.
– Roy, hagyjál már, ne most! Majd beszélünk reggel – mondtam.
Az edzés után félrehúztam. – Mi a hézag, Roy? Megnéztem a házakat, nincs velük semmi baj.
Erre Roy kitört, és egy egész sor panaszt sorolt fel, köztük a légkondicionálást. Utána elkezdte szidni Carlost. Miért itt töltjük az elôszezont? És így tovább. Semmi jót nem tudott mondani. Ez nem tett jót a kapcsolatunknak. Eléggé magába zárkózott azon a túrán. Én csalódott voltam. Carlos halálra dolgozta magát, hogy az út mindenki számára tökéletes legyen.


A táborozás után felhívattam Royt az irodámba, hogy legalább Carlostól bocsánatot kérjen. Persze nem volt rá hajlandó.
Amikor egyszer erôsen összevitatkoztunk, Roy azt mondta nekem, hogy megváltoztam. Azt válaszoltam: – Roy, persze hogy megváltoztam, mert ma nem tegnap van. Ma már egy másik világban élünk. Húsz különbözô országból vannak itt játékosok. Azt mondod, hogy megváltoztam? Hát remélem is. Nem éltem volna túl, ha nem változom.

Azt mondta: – De te már nem is vagy ugyanaz az ember.


Ekkor rendesen összevesztünk. Igazi nagy vita volt. Mondtam neki, hogy inkább vele történt valami. – Te vagy a csapatkapitány, de már nem vállalsz felelôsséget a többiekért. Nem arra kértünk, hogy egy viskóban lakjál. Nagyon rendes házak voltak, igazán jó helyek.


A rossz érzés csak nem akart elmúlni. A kapcsolatunk igazából ekkor kezdett megromlani. Ezt követte az MUTV-interjú epizódja, amelyben Roy azzal vádolta néhány fiatalabb csapattársát, hogy nem látják el rendesen a dolgukat. Az MUTV-nek felváltva adtunk interjút, és ezúttal Gary Neville következett volna. A Middlesborough-meccs utáni hétfôn egy sajtómunkatárstól tudtam meg, hogy most Roy megy el Gary helyett. Nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentôséget.


Nyilvánvaló azonban, hogy Roy a többi játékost alaposan lehúzta a szombati meccs miatt. Délután négykor kaptam egy telefont otthon: – Ezt mindenképpen látnod kell!
Az interjúban Roy Kieran Richardsont lusta védônek nevezte, majd kijelentette: nem érti, hogy Skóciában az emberek mit esznek Darren Fletcheren. Rio Ferdinandrôl pedig ezt mondta: – Nem kéne csupán azért, mert valaki százhúszezer fontot keres egy héten, és húsz percig jól játszik a Tottenham ellen, szupersztárnak hinnie magát.


A sajtóiroda azonnal felhívta David Gillt. Leállították a felvételt azzal, hogy majd én döntsem el, mi történjen vele. – Oké, hozd át az anyagot holnap délelôtt az irodámba, és majd megnézem – mondtam.


Hát az szinte hihetetlen volt. Roy mindenkit ledorongolt benne. Darren Fletcher jó alaposan megkapta a magáét. Alan Smith is, Van der Sar is. Roy mindegyiket lehordta.


Azon a héten nem volt meccs, és nekem éppen Dubaiba kellett mennem meglátogatni egy fociiskolát. Aznap reggel Gary Neville felhívott az öltözôbôl, és megkért, hogy menjek be. Amikor lementem, arra számítottam, hogy Roy esetleg bocsánatot kért. Leültem. Gary gyorsan bejelentette, hogy a játékosok nem elégedettek az edzéssel. Nem hittem a fülemnek. – Hogy mi van? – kérdeztem. Roynak nagyon nagy befolyása volt az öltözôben, és szerintem megpróbálta megfordítani a helyzetet. Carlos Queiroz kitûnô edzô és oktató. Igaz, olykor megismételtette ugyanazokat a gyakorlatokat, de hát így lehet futballistákat nevelni, a szokás hatalmával.


Felkaptam a vizet. – Azért hívtál ide, hogy panaszkodj az edzésrôl? Nekem itt össze akartok esküdni ketten? Mit gondolsz, kivel van dolgod? – azzal kimentem onnan.
Késôbb Roy feljött hozzám, én pedig így szóltam hozzá: – Tudom, mi történt – aztán rátértem a tévémûsorra. – Amit abban az interjúban mondtál, az szégyen, egy rossz vicc. Kritizáltad a csapattársaidat, ráadásul azt akartad, hogy nyilvánosságra kerüljön!


Roy azt javasolta, hogy mutassuk meg az interjú videóját a játékosoknak, hadd döntsenek róla ôk. Beleegyeztem, és az egész csapat feljött, hogy megnézze. David Gill is az épületben volt, de lemondta a meghívásomat, hogy beüljön a vetítésre. Azt gondolta, hogy jobb lesz ezt rám hagynia. Carlos és az egész stáb viszont csatlakozott hozzánk.


Roy megkérdezte a játékosokat, hogy van-e hozzáfûznivalójuk ahhoz, amit most láttak. Edwin van der Sar igent mondott. Azt mondta Roynak: nem volt szép tôle, hogy kritizálta a csapattársait, ezért aztán Roy nekitámadt Edwinnek. – Mit gondolsz, ki vagy te, mit tudsz te a Manchester Unitedról? – Van Nistelrooy erre elkezdte támogatni Van der Sart, ezért Roy nekiesett Ruudnak is. Azután Carlos került sorra. De a legjavát meghagyta nekem.


– Behoztad a magánéletedet a klubba, amikor Magnierrel vitatkoztál – mondta. Ezen a ponton néhány játékos távozott a helyiségbôl: Scholes, Van Nistelrooy és Fortune.
Na mármost Roy legkellemetlenebb testrésze a nyelve. A legcsípôsebb, amit csak el lehet képzelni. A világ legmagabiztosabb emberét is másodpercek alatt meg tudta semmisíteni. Aznap, amikor összevitatkoztunk, azt vettem észre rajta, hogy a szeme kezd összeszûkülni parányi fekete golyócskákká. Elég ijesztô volt látnom, pedig én Glasgow-ban nevelkedtem.


Miután Roy elment, Carlos látta, hogy fel vagyok dúlva. Azt mondta, soha életében nem volt tanúja ilyen jelenetnek. Egy profi futballklub életében az elképzelhetô legrosszabb látványnak nevezte. – Mennie kell, Carlos – mondtam. – Száz százalékig egyetértek – mondta ô. – Szabadulj meg tôle.


Én elutaztam a következô szerdáig, de telefonáltam David Gillnek Dubaiból, és megmondtam neki, hogy meg kell szabadulnunk Roytól. Azt válaszolta, hogy annak alapján, amit ô tud, erre nincs esély. Szerinte beszélnie kell a Glazerekkel, akik jóváhagyhatják Roy távozását. Egyetértettem David Gill-lel abban, hogy a klub kifizetné Roy járandóságát, és kiadná a mûködési engedélyét. Senki se mondhassa, hogy igazságtalanul bántunk vele.


Amikor visszatértem a Közel-Keletrôl, David közölte, hogy Glazerék átjönnek pénteken, valamint hogy felhívta Michael Kennedyt azzal, hogy találkozni szeretnénk vele. A megbeszélésre meghívtuk Michaelt és Royt, és elmondtuk a döntésünket annak minden részletével együtt.


Roy késôbb nyilvánosan kijelentette, hogy csalódott, amiért nem én magam vetettem véget az ô Unitedos karrierjének. Az eredeti összeütközésünk óta azonban én végeztem vele. Semmiképp sem akartam újabb háborút vagy bármilyen egyéb konfliktust.


Kimentem az edzôpályára, és beszámoltam a játékosoknak. Mindegyikük arcán láttam a megdöbbenést.
Mindig úgy éreztem, hogy menedzserként a legjobb pillanataim azok voltak, amikor gyors döntéseket hoztam megkérdôjelezhetetlen tények és bizonyítékok alapján. Teljesen tisztában voltam vele, mit kell tennem ahhoz, hogy ezt a krízist gyökerestôl kiirtsam. Ha haboztam volna, az Royt még inkább megerôsítette volna az öltözôben, még jobban bízott volna a saját elképzelésében, azt hitte volna, hogy igaza van, és lett volna ideje meggyôzni mindenkit, hogy korrektül viselkedett, pedig nem volt igaza. Hibát követett el.


Sok intô példát tudtunk felidézni, amikor Roy Keane ex-Manchester United játékos lett. Magasan a lista elején a 2002-es világbajnokság állt, ahonnan Roy hazarepült, miután összeszólalkozott Mick McCarthyval, az ír szövetségi kapitánnyal.


Martin öcsém elvitt egy egyhetes nyaralásra a 60. születésnapom alkalmából. Vacsorára nem vittem magammal a telefonomat, de Martiné ott volt, és éppen amikor elmenôben voltunk, megcsörrent. Michael Kennedy volt az: azt mondta, próbált elérni engem. Michael világossá tette, hogy valami gond van Szaipanban, ahol az ír válogatott a vb-re készül. – Beszélned kellene vele, mert te vagy az egyetlen, akire hallgat. – Meg voltam döbbenve. Nem tudtam elképzelni, mi izgathatja ennyire Michaelt. Aztán beszámolt Roy és McCarthy összeveszésérôl. A szám, amit Michael megadott nekem, tévesnek bizonyult, ezért azt javasoltam, hogy inkább Roy hívjon engem.


Keane hangja hallatszott a vonalban. – Roy, mi a fenét gondolsz te? – kérdeztem. Keane elmondta, miért haragszik McCarthyra. Így szóltam: – Nyugodj le, és hadd adjak egy tanácsot: nem engedheted meg, hogy a gyerekeid mindennap úgy menjenek iskolába, hogy ez legyen az életük háttere. Gondolj a családodra. Ez borzasztó lenne. Felejtsd el a világbajnoki döntôt. Ez lesz a nyár legnagyobb sztorija.
Tudta, hogy igazam van. Mondtam neki, hogy üljön le McCarthyval négyszemközt, rendezzék az ügyet, és mondja meg a kapitánynak, hogy hajlandó játszani. Roy beleegyezett. Csakhogy mire meg is tehette volna, addigra Mick már tartott egy sajtókonferenciát, ahol bejelentette, mi történt. Így Roy számára már nem volt visszaút a válogatottba.


Royt a végsôkig védelmeztem, mert a Manchester Unitedból jött, ahol magas követelmények voltak érvényben. Ha egy gyöngén felszerelt edzôbázisra kell mennie, megfelelô felszerelés nélkül, az épp elég ok arra, hogy ideges legyen, és kapitányként minden oka megvolt a panaszkodásra. A kérdés csak az, hogy mennyi sérelmet tûr el az ember.


Amiatt, amilyen viszonyok Koreában uralkodtak, Roynak még nem kellett volna ennyire feldühödnie. De Roy már csak ilyen volt: a szélsôségek embere.


Mindig megvédtem a játékosaimat, és ez alól Keane sem volt kivétel. Ez volt a dolgom. Ezért aztán nem tudok bocsánatot kérni azokért az idôkért, amikor komoly oka volt annak, hogy a másik utat válasszam. Olykor azt kérdeztem magamban: „Jesszusom, hát mire számítottál?”. Cathy igen sokszor feltette nekem ezt a kérdést. Én azonban nem foglalhattam állást a játékosaimmal szemben. Más megoldást kellett találnom ahelyett, hogy nyilvánosan ostorozom ôket. Néha persze meg kellett büntetnem ôket, akár pénzbüntetésre is, de az ilyesmit meg akartam tartani az öltözôn belül. Úgy éreztem volna, hogy elárulom az egyetlen stabil elvet, amelyet menedzserként vallottam: hogy védelmezzem az enyéimet a külsô támadásokkal szemben.


A mai fociban a celebség gyakran fölébe kerekedik a menedzser hatalmának. Az én idômben egy szót sem mertünk volna szólni a menedzserünkrôl, ez az azonnali végünket jelentette volna. Késôbb aztán folyamatosan hallottam olyan játékosokról, akik a hatalmukat a menedzser ellen használták fel, és ezek a játékosok elnyerték a nyilvánosság és a klub támogatását is. A játékos a neheztelését bárki elôtt elôadhatja, aki meghallgathatja, de a menedzser ezt nem teheti meg, mert neki nagyobb a felelôssége.
Azt hiszem, Roy tisztában volt vele, hogy játékosként a karrierje végéhez közeledik, és azt kezdte gondolni, hogy ô a menedzser. A vezetôedzô felelôsségét akarta átvenni, bár az persze nem tartozik ide, hogy a klubunk televíziójában ledorongoljuk a csapattársainkat.


Miután megakadályoztuk ennek az interjúnak az adásba kerülését, megmentettük Royt attól, hogy elveszítse mindenkinek a tiszteletét az öltözôben. Amint azonban a szobámban tartott megbeszélés elmérgesedett, számára eljött a vég.


Sosem engedhettem ki a kezembôl az irányítást, hiszen csakis az tartott engem a pozíciómban. Ahogy David Beckham esetében, úgy itt is tudtam: mihelyt egy játékos próbálja meg irányítani a klubot, mindannyiunknak végünk van. Az igazi játékosok szeretik a kemény menedzsereket – pontosabban azt, aki kemény is tud lenni, ha kell.


Azt is szeretik, ha a menedzser igazi férfi. A játékos azt kérdezi ilyenkor magában: „Tudunk az irányításával nyerni? Tud belôlem jobb focistát nevelni? Lojális hozzánk?” Ezek a játékos alapvetô szempontjai. Ha mindhárom kérdésre igen a válasz, akkor akármit elvisel. Nekem a meccsek után olykor rettenetes hangulatváltozásaim voltak, de sohasem voltam büszke a kitöréseimre. Némelyik este úgy mentem haza, hogy elfogott a félelem a következményektôl: a játékosok szóba se állnak velem, amikor legközelebb belépek az edzôpályára. Talán dühöngeni fognak, vagy összeesküsznek ellenem. Hétfôn aztán mindig kiderült, hogy ôk jobban meg vannak rémülve tôlem, mint én tôlük, mert látták, milyen az, ha elveszítem a fejem, és nem szerették volna újra látni.


Roy intelligens ember. Láttam, amint érdekes könyveket olvas. Jó beszélgetôpartner és jó társaság, ha megfelelô hangulatban van. Bejön a doki, és megkérdezi: – Milyen hangulatban van ma Roy? – Mert ez határozza meg az egész öltözô hangulatát. Ekkora hatással volt a mindennapi életünkre.
Szeszélyességébe belefért, hogy csodálatosan viselkedjék az egyik percben, majd ellenségesen a következôben. A váltás egy pillanat alatt megtörtént.


Bizonyos értelemben a távozása volt a legjobb megoldás, mert addigra már többeket megsértett az öltözôben, és ôk fel is szabadultak a távollétében. John O’Shea és Darren Fletcher mindenképpen. Amikor Franciaországba utaztunk 2005 novemberében, hogy Párizsban játsszunk a Lille-lel, a játékosokat lehurrogták a bemelegítés alatt a pályán, részben amiatt, amit Roy mondott egy MUTV-interjúban. Fletcher és O’Shea kapta a legtöbb heccelést.


Azt hiszem, az öltözô fellélegzett, amikor Roy távozott. Megkönnyebbülés áradt szét bennük. Nem kellett tovább hallgatniuk az állandó szövegelést, amelyre némelyikük már számított. Mivel Roy már leszálló ágban volt, nem hagyott maga után akkora ûrt, mint amilyet mondjuk három évvel korábban okozott volna. Láttam ôt ôt játszani a Celtic–Rangers meccsen, és elôtte azt mondtam Carlosnak: – Ma ô lesz a nap hôse.


Roy azonban nem volt benne a játékban, passzív szerepet játszott. A dinamikus, kezét ökölbe szorító, igényes Roy Keane már nem volt látható a pályán. Pedig szeretett a Celticben játszani. Beszéltem vele errôl, és dicsérte az edzéseket, a létesítményeket. A dolgok nyugvópontra jutottak köztünk. Nagyjából két hónappal késôbb az irodámban ültem, és a csapat dolgait beszéltük meg Carlossal, amikor a stáb egyik tagja hívott, és azt mondta, hogy Roy van itt, és látni szeretne. Eléggé meglepôdtem.
– Csak bocsánatot akarok kérni a viselkedésemért – mondta. Ekkor kezdett el beszélni a Celtic dolgairól, és hogy milyen jól megy ott minden. De amikor láttam azon a Rangers–Celtic mecscsen, már tudtam, hogy nem marad ott sokáig.


A változások már beindultak, mielôtt Roy elment, de akkor még nem volt minden világos. Létezik egy idôtálló igazság a Manchester Uniteddal kapcsolatban: mindig képesek vagyunk új játékosokat kitermelni, új neveket, és ezek akkor is készen álltak már, amikor Roy távozott. Fletcher egyre érettebb és tapasztaltabb lett, a klubhoz hoztam Pak Dzsi Szungot, Johnny Evans pedig bontogatta a szárnyait.


Gyakran éppen az elsô csapat játékosai nem ismerik fel maguk körül a megújulást, ami körülöttük zajlik, mert nem látnak túl önmagukon. Fogalmuk sincs róla, mi zajlik egy szinttel lejjebb. Giggs, Scholes és Neville volt kivétel ez alól. Talán még Rio és Wes Brown is, de a többieknek fogalmuk sem volt semmirôl. Az ô dolguk kimerült a saját játékukban. Én azonban azt is láttam, ahogyan fejlôdnek az alapok. Ez nem a legeredményesebb idôszak volt a számunkra. Mégis, ha az ember éppen a változást menedzseli, akkor el kell fogadnia a hullámvölgyeket, és be kell látnia, hogy egy-egy átalakulás tovább tart egy évnél.


Sohasem kérhettem három-négy évet arra, hogy változásokat érjek el, mert a Manchester Unitednál soha nincs ennyi idô, ezért megpróbáltam felgyorsítani a tempót, és néha fiatal játékosokat dobtam merészen a mély vízbe. Én sohasem tartottam ettôl.


Ez nemcsak kötelesség volt számomra, hanem szerettem is csinálni. Ilyen vagyok. Ezt csináltam a Saint Mirrennél, az Aberdeennél és a Manchester Unitednál egyaránt. Így amikor szembekerültünk a váltásokkal, a bizalmamat mindig a fiatalabb játékosokba helyeztem.


Ha már frissítésrôl beszélünk: Carlos nagyon szerette volna megszerezni Andersont. David Gill egyszer elutazott a Sportinghoz, hogy leigazolja Nanit, majd fölautózott északra a sztrádán, hogy egy füst alatt megvegye Andersont is a Portótól. Nem kevés pénzbe kerültek, de ez is jól mutatta, hogy mi klubként mit gondolunk a fiatal tehetségekrôl. A védelmünk magja jó volt, hiszen ott volt Ferdinand, Vidics és Evra. Ôk stabil egységet alkottak hátul. Rooney szépen fejlôdött. Louis Sahát elengedtük, mert folyton összeszedett valami sérülést. Egy darabig nálunk játszott Henrik Larsson is; hát ô egy élmény volt.


Átmeneti javulás után a Royhoz fûzôdô viszonyunk újra elromlott. Láttam egy megjegyzését az újságban, miszerint teljesen kitörli az életébôl a Manchester Unitedot. Azt állította, hogy mi már mind elfelejtettük ôt addigra. Pedig hát hogyan is felejthetné el bárki, amit ô a klubért tett? A sajtó többnyire kvázi-menedzsernek látta, mert nagyon akart nyerni, és mindig elôre hajtotta a csapatot is. Tôlem mindig azt kérdezték: – Gondolod, hogy Roy Keane-bôl menedzser lesz? – Ahogyan haladt elôre az edzôi pályán, mind nyilvánvalóbbá vált, hogy sok pénz nélkül nem tud eredményeket elérni. Mindig kész játékosokat keresett. Nem éreztem, hogy Roynak meglenne a türelme egy csapat felépítéséhez.


A 2011/12-es szezonban ismét keresztezték egymást az útjaink, amikor Roy erôsen megbírálta fiatal játékosainkat, miután kikaptunk Baselben, és így kiestünk a Bajnokok Ligájából is, én pedig úgy reagáltam, hogy tévékritikusnak minôsítettem ôt. Ha megnézte az ember az utolsó napjaiban a Sunderlandnél és az Ipswichnél, a szakálla fehérebb lett, a szeme pedig feketébb. Egyesekre talán nagy benyomást tett a tévében kifejtett véleménye, és azt gondolták: „Na, ennek volt mersze nekimenni Alex Fergusonnak.” Attól a perctôl kezdve, amikor tévékommentátor lett, tudtam, hogy a Unitedra fog összpontosítani.


Hogy miért a fiatal játékosokat hibáztatta? Nem mehetett neki Wayne Rooney-nak, mert ô nem adott rá okot. Az idôsebb játékosok nyugodtan lesöpörhették volna a vádjait. Így hát Fletchert és O’Shea-t szúrta ki, ezért aztán a rajongóink fújolták is ôket, amikor Párizsban a Lille ellen játszottunk. A menedzseri próbálkozásairól pedig csak annyit szûrtem le, hogy sok pénzt tud elkölteni hiába: ezt bizonyította a Sunderlandnél és az Ipswichnél egyaránt.


Interjút adott David Walshnak a Sunday Timestól, amelyben azt állította, hogy csak magammal törôdöm, és John Magnier és a Rock of Gibraltar nevû lovam esetét hozta fel példának. Elképesztô. Aznap is Magnierrel példálózott, amikor összevesztünk az irodámban. Sosem értettem, mi baja van pont a Rock of Gibraltar-üggyel.


A megegyezésben, amelyre azon a bizonyos pénteken jutottunk, az szerepelt, hogy soha senki nem beszél többet a konfliktusunkról. Én ezt tiszteletben tartottam volna, de hát Roy sértette meg elôször. Amikor a Sunderlandnél volt, azzal vádolta meg a Unitedot, hogy megsértettük ôt, és becsaptuk, amikor távozni akart. A klub már jogi lépéseket is fontolgatott ellene. Roy azt mondta, hogy nem vonja vissza a vádjait. Az volt az érzésem, szeretné bíróság elé vinni a dolgot, hogy így jó hatást gyakoroljon a szurkolókra. Számukra még mindig hôs volt. Ezért azt tanácsoltam David Gillnek, hogy ne vigye a dolgot bíróság elé. Azt hiszem, így megôriztük a méltóságunkat.
 

 

A Sir Alex Ferguson - Önéletrajt c. könyv anyaga a kiadó engedélyével került ki. Bármilyen felhasználása a kiadótól kért engedéllyel történhet!

 

A ManUtdFanatics.hu köszönettel tartozik a Partvonal kiadónak! 


ManUtdFanatics.hu, Partvonal Kiadó

Kövess minket Facebookon, Instagramon, Twitteren és YouTube-on is!



Támogasd adományoddal a ManUtdFanatics.hu működését!

Hozzászólások

Támogatás

Támogasd adományoddal
a ManUtdFanatics.hu működését!