Utd Unscripted: Nemanja Matic

A Utd Unscripted harmadik részében Nemanja Matic meséli el, milyen volt egy kis szerb faluban felnőni, és hogy eleinte milyen nehézségekbe ütközött annak érdekében, hogy futballista lehessen.


Csak annyit látsz, hogy a labda átmegy a kerítésen, és minden gyerek megáll. Egymásra néztek, és csak egy dolgot tehettek: kő, papír, olló.

 

Csak így döntheted el, hogy ki menjen a labdáért, mert amúgy senki sem akarna.

 

Egyetlen gyerek sem akar bemászni a temetőbe, nemde?

 

Ez volt a legelső pálya, amin életemben játszottam. Ez Szerbiában volt, mégpedig Ub-ban, a szülőfalumban. Egy koszos pálya a temető mellett, mármint közvetlenül mellette. Egyáltalán nem volt fű, tehát a felülete vagy túl nedves, vagy túl száraz volt, az időjáráson múlt az egész. Elképesztően szörnyű volt. Ellenben megtanít dolgokra, mivel bármire számíthatsz. Amikor egy másik srácnak passzolsz, azután ő nem várhatja el, hogy pont a lábához érkezzen a labda, majd tovább is tegye egyből, mivel bármikor elpattanhat a rossz talaj miatt. Mindig mozognod kell, mert sosem tudhatod, mikor pattan el tőled a labda.

 

Egy kis faluban éltünk, ahol akkoriban 1500 ember lakhatott. Rengeteg barátom volt és az élet csak a fociról szólt - bármennyire is rossz volt a pálya - tehát csak játszottál és játszottál. Amikor hazaértél a szüleidhez ők csak a szemeidet látták, mivel a tested többi részét csak sár és mocsok borította.

 

Ez volt az élet. Imádtam.

 

 

A futball mindig is a családom élete volt. Édesapám futballista volt. A bátyám focista - jelenleg az APOEL Nicosiaban játszik - és én is focista vagyok. Édesanyám és apám vitt az edzésekre és a meccsekre. Sokszor azért, mert apa is ugyanerre a helyre ment. Ő volt az edzőm három éven át, 7 éves koromtól 9 éves koromig.

 

Utáltam ezt.

 

Egy rémálom volt, emellett pedig mindig nagyon nehéz. Ha öt gólt lőttem egy meccsen, még akkor is azt mondta, hogy rosszul játszottam. Mindig talált valami hibát, legyen az egy passz, amit nem vittem véghez, vagy bármi más. A többi gyerek számára ez rendben volt, de nekem egy rémálom volt. Még bátyámmal se bánt ilyen rosszul, de tőlem mindig többet akart. Mindig.

 

Volt egy alkalom az életemben, mikor azt mondta, hogy jól játszottam! Ez egy Európa-liga elődöntő volt, a Benfica a Fenerbahce ellen játszott, majd a meccs után azt mondta: "Jó meccset játszottál." Ez volt az első és az utolsó ilyen eset!

 

Mindig azon gondolkoztam, hogy miért volt ilyen követelőző velem. Ha visszatekintek, akkor természetesen már látom hogy miért, és rájöttem, hogy ez hosszútávon jót tett nekem. Hétévesen viszont utáltam, hogy ő az edzőm.

 

Ennek ellenére jobban preferáltam a focit, mint az iskolát. Ne érts félre, szerettem a sulit mivel találkozhattam a barátaimmal, viszont ha el kellett olvasni egy könyvet, közben csak az járt a fejemben, hogy el kéne menni focizni vagy kosarazni. Nem voltam a legjobb tanuló az osztályban, de elég jó voltam ahhoz, hogy elvégezzem a sulit, miközben az eszem folyamatosan csak a sporton járt.

 

A nyári szünetekben, mikor nem volt iskola, akkor sem tudtunk elmenni sehova se, mivel nem volt elég pénzünk. Viszont ez nem volt probléma. Ekkoriban nem is gondolkoztam a nyaralásokon. Az országom nehéz helyzetben volt gazdasági szempontból, de én elégedett voltam azzal, amim volt. Nyáron volt időm sportolni - labdarúgás, kosárlabda, röplabda - így a falu más részeiről, vagy akár más falvakból származó gyerekekkel versenyeket, bajnokságokat csináltunk. Egész nyáron versenysorozatok voltak.

 

Hadd mondjam el, hogy amikor más részről jöttek srácok a mi falunkba, azok a meccsek óriásiak voltak. Lehet, hogy nem voltak nézők, de a fejünkben ugyanaz az atmoszféra volt, mint amikor a Red Star játszik a Partizan ellen a belgrádi derbin. Nyernünk kellett. Ez volt a mi büszkeségünk. A falunkért játszottunk. Az nem lehetett - nem, nem lehetséges - hogy egy másik csapat a falunkba jön és nyer!

 

10 éves koromban egy edző látott játszani egy ilyen tornán. Ez az edző egy nagyobb csapattól érkezett, ami körülbelül 30 perces autóútra van a hazámtól. Amikor vége lett a meccsnek odajött, és megkérdezte, hány éves vagyok. Mondtam neki, hogy 1988-ban születtem.

 

"Ugyan. Még azt sem tudod, hogy milyen idős vagy."

 

Nem hitt nekem. A játékomból kifolyólag azt hitte, hogy idősebb vagyok. Elment és keresett pár embert, aki ismerte az apámat, elkérte a telefonszámát, majd felhívta és megkérdezte édesapámtól, hogy mikor születtem.

 

1988, mint mondtam.

 

 

Ő egy edző volt Jugoszlávia egyik legjobb ifjúsági klubjánál, és azt mondta apámnak, hogy el kéne mennem a következő futballtornára, ahol az ország legjobb 16 csapata fog játszani.

 

Édesapám beleegyezett és elmentem. Megnyertük a tornát, mi lettünk Jugoszlávia legjobb ifjúsági csapata, emellett pedig én nyertem a torna játékosa díjat. Ezután mind a Red Star, mind a Partizan megkeresett, hogy csatlakozzak hozzájuk.

 

A Red Start választottam, ahol eltöltöttem négy évet, majd azt mondták nem vagyok elég jó, és szabadon távozhatok. Mivel már Belgrádban voltam és ott is jártam iskolába, ezért a közelben kellett egy új csapatot találnom. A Partizan megtudta, hogy szabadúszó vagyok, ezért az edzőjük megkért, hogy csatlakozzak hozzájuk, így a Red Starból a Partizanba szerződtem.

 

Egy évet voltam ott, és azt mondták, hogy nem vagyok elég jó!

 

Amikor folyamatosan azt mondják neked, hogy nem vagy elég jó, akkor mit tehetnél még? Bebizonyítod mindenkinek, hogy tévednek.

 

Így tehát visszamentem az első klubomhoz, ahol eltöltöttem egy kis időt, majd 18 éves koromban a szerb harmadosztályban kötöttem ki. Itt hat hónapot voltam, ezután pedig a szlovák első osztályban szereplő FC Kosicehez szerződtem. 2,5 év után a Chelsea leszerződtetett, majd Benfica, újra Chelsea, és végül Manchester United.

 

Ennek nagy része édesanyámnak köszönhető. Mindig azt akarta, hogy az iskola legyen az első, és nem volt boldog, amiért én a sportot preferálom. Emlékszem, amikor az első klubomhoz csatlakoztam és edzésekre kellett mennem, akkor szóltam a tanáromnak az iskolában, hogy több órát ki fogok hagyni a foci miatt.

 

A tanár majdnem nevetett, és azt mondta: "Rendben, de ezt a szüleidnek kell elmondania nekem, mert te csak egy gyerek vagy!" Nem volt egyszerű szituáció elmondani anyának azt, hogy be kell mennie a suliba azért, hogy a tanárnak megmondhassa, hogy hiányozni fogok órákról a fociedzések miatt. Valójában szinte sírt, és bár nehéz döntés volt, megcsinálta értem.

 

Ennek köszönhetően lett a karrierem olyan, amilyen.

 

 

Mielőtt ez a szezon elkezdődött, szinte az egész nyarat otthon töltöttem Ub-ban. Ez volt életem leghosszabb nyaralása. A legjobb dolog Ub-ban az emberek. Amikor felkészülési túrára megyünk Szingapúrba, Kínába és más helyekre, akkor az embereknek nincs sok esélye gyakran látni minket, így meglepődnek, mikor személyesen találkozunk. Amikor hazamegyek Szerbiába az emberek csak annyit mondanak, hogy: "Szia Nemanja, hogy vagy?" Ez a normális és ez boldoggá tesz. Ott megvan a napi rutinom. Felkelek reggel, elmegyek a medencébe úszni a gyerekekkel, ezután ebéd, délután pedig a fiam focizik a barátaival, amit én a feleségemmel nézek a játszótér melletti étteremből, ahol mindenki tudja, hogy ott vagyok. Itt szimplán normális vagyok, mint mindenki más.

 

Még mindig nagyon sok gyerekkori barátom van ott, így végül alapítottunk egy saját futballklubot. Egy este együtt vacsoráztunk és úgy döntöttünk: "Csináljuk meg a saját klubunkat és kezdjük el legalulról." Úgy, mint az amatőr ligák. Az első két szezonban minden meccsünket megnyertük, zsinórban 47 hivatalos mérkőzést. Ez pedig azt jelentette, hogy háromszor feljutottunk, most pedig a negyedik osztályban vagyunk, ami ugyanolyan, mint Angliában a negyedik osztály. Az előző szezonban a tabella közepén végeztünk a 8. helyen, tehát meglátjuk, mi lesz a folytatásban.

 

Egy kis klub vagyunk, és általánosságban az tapasztalható, hogy a szerb emberek szeretik az olyan külföldi klubokat támogatni, ahol szerbek játszanak. Ezért is támogatja rengeteg szerb a Unitedet; nem csak miattam, hanem Nemanja Vidic miatt is. A Chelseat miattam és Branislav Ivanovic miatt, az Inter Milant Dejan Stankovic miatt támogatják, és így tovább. Gyerekként én is ugyanilyen voltam; olyan csapatoknak szurkoltam, ahol a válogatott játékosai játszottak. Szerbiában a Red Star Belgrádnak szurkoltam, de Szerbián kívül a Valenciának, mivel az édesapám barátja, Miroslav Dukic ott játszott. Az ő fia most Manchesterben él és jó barátom. Milyen kicsi a világ, nemde?!

 

 

Imádok Szerbiába visszamenni, de el kell ismernem, hogy egy dolgot még mindig furcsának tartok: Ub-ban elneveztek egy utcát rólam. Amikor először hallottam róla én csak annyit mondtam, hogy: "Okééééé." Ezután pedig mikor először átvezettem a városon és megláttam az utcát nagyon furcsálltam. Még mindig nem értem.

 

Talán 20 vagy 30 év múlva visszatekintek és azt fogom gondolni: "Rendben, csináltam valami jót." Viszont számomra ez még mindig furcsa. Ez természetesen egy szép gesztus, és büszkévé tesz, hogy a falu lakói úgy gondolják, hogy valami jót cselekedtem.

 

Azt hiszem, hosszú utat tettem meg azóta, mióta átmásztam a temető kerítésén!


Manutd.com

Kövess minket Facebookon, Instragramon, Twitteren és YouTube-on is!



Hozzászólások